Krabi 4, csónaktúra

Kicsit berzenkedtem reggel, hogy miért kell már megint tengerre szállnunk, miért nem maradhatunk itthon nyugiban? Aztán a család meggyőzött, hogy nem azért vagyunk itt, hogy üljünk a fenekünkön, hanem hogy minél többet lássunk, élvezzünk. Hát gyerünk!

A mai napra Béci egy csónaktúrát szervezett, ami egy másik szigetre visz el minket. Rajtunk kívül egy fiatal pár fizetett be még az útra, de ha szerettük volna, mehettünk volna külön is. Nem bántuk a társaságot, így reggeli után roppant kényelmesen leballagtunk a partra az étterem előtt, ahol már várt a long tail boat egy kedves öreg halászbácsival és a már említett fiatal párral.

Mivel a szigeten nincs étterem, a mi bungallónk készített számunkra ételcsomagot erre a napra, illetve kaptunk egy csomó palackozott vizet. A bácsi mindent gondosan elhelyezett, az ételcsomagok mellett bennünket is, hiszen nem volt mindegy az egyensúly szempontjából, hogy ki hova ül.

Elindultunk. A tenger barátságos volt, de ahogy kiértünk a sziget fedezékéből, megnőttek a hullámok és kezdtek átcsapni rajtunk. Percek alatt mindenki csurom víz lett, Katát az ölembe vettem és a magunkkal hozott paplanhuzattal letakartam. Békésen, zokszó nélkül üldögélt a sötétben. Egy ilyen kis csónakban ülve egészen másként értékeljük a helyzetünket: ráébredünk, hogy mennyire pici pontok vagyunk a hatalmas természetben, mennyire kiszolgáltatottak a tenger kénye-kedvének.

Most  nem volt félelmetes a helyzet, de az út alatt többször eszünkbe jutottak a szerencsétlen menekültek, akik hasonló csónakokon vágnak neki az óceánnak és az egyáltalán nem biztonságos úton csak a jószerencséjükben bízhatnak (és mint tudjuk, nem mindig van szerencséjük).

Egy órai csónakázás után érkeztünk meg a legnagyobb Hong Island-re. Egy pontonhídon kellett kiszállnunk, és mivel nemzeti parkos övezetben voltunk, fejenkénti belépőt kellett fizetnünk. Ezt egyáltalán nem bántuk, sőt nagyon jó ötletnek találtuk, mert az így befolyó bevételekből lehetősége nyílik a helyieknek megvédeni és tisztán tartani ezeket a csodálatos, érintetlen szigeteket.

Meseszép hely volt, csak ámultunk. A fiatal pár már túl volt a fizetésen és eltűnt a szigeten. Mi sokan vagyunk, hosszabb időt vett igénybe, míg rendeztük az anyagiakat, aztán kibotorkáltunk nagy nevetve a pontonhídon a partra, ahol pár pillanatig csak döbbenten álltunk és csodáltuk a látványt.

Ilyen környezetet csak Tahitin vagy Polinéziában tudtunk eddig elképzelni, ahová ugye háromszor ennyi utazással juthat csak el az ember. A nagy ámulattól elfelejtettük kivenni a csónakból az ennivalót, és a búvárszemüvegek is a csónakban maradtak, így Béci Tomival visszament a kikötőbe, de a bácsika addigra már nem volt ott.

Kicsit kétségbe estünk, mert víz és étel nélkül rögtön szomjasnak és éhesnek éreztük magunkat, és ha jól értettük, csak délután 5-re fognak értünk jönni. Béci addig-addig ügyeskedett, míg sikerült találnia valakit, akinek az internetes telefonján meg tudta nézni a Pine bungallows telefonszámát és felhívta a recepciót. (hiába, a technika csodája!). A tulaj vette fel a telefont és nagyon kedvesen közölte, hogy mindjárt intézkedik.

Eközben én a gyerekekkel elvonultam a sziget egy távolabbi pontjára. Leterítettük a paplanhuzatunkat, és felkészültünk lélekben a hosszan tartó éhezésre-szomjazásra. Mondanom sem kell, hogy körülöttünk hirtelen előkerültek a vizespalackok, ételes dobozok.

A gyerekek egyelőre nem estek pánikba, élvezték a meleg tengert és a csodás helyszínt. Tomi visszatért üres kézzel, mondta, hogy nincs sehol a csónakunk. Béci nem jött vele, ezért egy idő után gondoltam, utána megyek, biztos megállt fotózni valahol. A kikötőben egy csónakban találtam rá, teljes nyugalommal közölte, hogy a bácsink egyszer csak megjelent és szólt, hogy délben indulunk tovább egy másik szigetre és majd ott fogunk ebédelni. Valószínűleg eredetileg is ez volt a terv, csak mi értettük félre és azt hittük, hogy 5-ig a meseszigeten maradunk.

Nagy volt az öröm, viszont már ¾ 12 volt, így kissé kapkodva összeszedtünk mindent és a gyerekeket is és  hamarosan mindannyian a hajón ültünk.

Béci összeismerkedett a fiatal német párral, akikkel együtt indultunk. Frankfurtból jöttek, 3 hete indultak, az útvonaluk Bangkok - Angkor - éjszakai vonat -Chiang Mai -Chiang Rai (a Fehér Palota gyönyörű volt)-Krabi volt. A lány harmadszor, a fiú másodszor volt Thaiföldön.

A long tail boat átvitt bennünket egy kisebb szigetre, ami egy homokpaddal volt egy nagyobb szigettel összekötve. Mindkettő gyönyörű volt és választhattunk, hogy melyikre szeretnénk kikötni, mi a kisebbre szavaztunk.

Nagy örömünkre megkaptuk az ebédünket: club szendvicsek, sült rizs zöldséggel volt az előre csomagolt kajánk. Nagyon finom volt és nagyon kulturált az egész. A hajó tele volt palackos vízzel, annyit ittunk, amennyit csak akartunk. Mikor végeztünk, az üres edényeket, evőeszközöket, szalvétákat visszatettük a zacskóba és vissza a csónakba, ami nagyon jó megoldás a szemetelés ellen. Mivel mindenki így csinálja, ezek a szigetek tiszták és a civilizáció hátrányaitól mentesek – egészen különleges élményt nyújtanak. Sokat fényképeztünk, Andrissal birkóztunk a vízben, búvárkodtunk, rákokat fogtunk, nagyon jól éreztük magunkat. Kata nem aludt el a parton, ő is boldogan lubickolt a többiekkel. Kb. 3-kor indultunk tovább, visszafelé egy kicsit elszundított az ölemben.

Hazafelé még behajóztunk egy smaragdzöld vizű lagúnába a nagy Hong szigeten, melyet mangrove fák és bokrok szegélyeztek és függőleges sziklafalak vettek körbe. Mellkasig ért a víz benne, mindannyian  kiszálltunk és sok csoportkép készült rólunk. Nagyon vicces és gyönyörű volt az egész. Mellettünk többen kajakoztak, de érkezett egy-egy high speed boat (motorcsónak) is, hogy tegyen az utasaival egy kört. Mivel a lagúna egy sziklafalakkal ölelt, zárt katlanban van, ahol a tengervíz keveredik a hegyekről beömlő édesvízzel, úgynevezett brakvíz keletkezik, mely különleges állat- és növényvilágnak ad otthont.

Az egész út 2800 Baht-ba került kaja nélkül, a tegnapi pedig 6300 volt – kb.5300 kaja nélkül.

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy mindkettőt megrendeltük a bungitulajunktól. (Bécinek érte a hála).

4 körül értünk haza, a tenger már vészesen apadni kezdett, de azért még fürödtünk egy jót. Andris Petivel és Tomival kagylókra vadászott, én olvastam a függőágyban.

Itthon vacsoráztunk, közben néztük a giccses naplementét a tengerrel, halászcsónakokkal, behajló pálmafákkal, függőággyal és söröztünk.

Aztán vívódtunk, hogy menjünk a városba, vagy maradjunk, illetve azon vitatkoztunk, hogy mi legyen holnap. Béci mindenáron azt szerette volna, hogy külön menjünk  a nagyoktól, mert az nekik nagy élmény lenne. Én egy kicsit ellenkeztem, de aztán ő győzött és lefoglalt holnapra egy félnapos kajaktúrát Viki-Peti-Tominak, nekünk meg egy egész napos horgászutat Andrissal és Katával. (2*3000 + 1500B **7Ft)

Kata hulla volt, hisztis és nyűgös, de a mesétől megnyugodott, játszott egy kicsit, és boldogan vette tudomásul, hogy eltekintek a zuhanyzástól.

Krabi 3, Hét sziget túra

Fáradtság ide, fáradtság oda, Béci 8-kor kelt és megrendelte számunkra a recepción a „Hét sziget” hajóutat. Megbeszélte, hogy 13 órakor vesznek fel bennünket az autókölcsönzőnél, ahol leadjuk APU-t. Sajnáltunk megválni tőle, de nem volt már szükségünk tovább rá.

Kis kavarás és eltévedés után szerencsésen búcsút vettünk az autónktól és szinte azonnal be is ültünk az értünk küldött taxiba, ami szintén egy Suzuki APV volt, csak platós kivitelben és már vagy 8-an ültek rajta. Mi is mind a heten beszálltunk és kb. 5 perc alatt a kikötőben voltunk, ahol személyre szólóan, sorszámozva és aláírásunkkal igazolva átvehettünk egy-egy búvárszemüveget és pipát.

Egy viszonylag nagy hajóra szálltunk és kb. egy óra alatt elértük Poda Island-ot, ahol ki lehetett szállni búvárkodni. Mindenki kapott mentőmellényt, felrakta a szemüveget, bekapta a pipát és csobbant. A tenger finom meleg és kristálytiszta volt. A közeli szigetre is ki lehetett evickélni, szép fehér homok és érintetlen természet fogadott a parton. Én Katával úszkáltam, nagyon élvezte a frissen vásárolt karúszóját. Andris behisztisedett, mert az úszómellény felcsúszott rajta és bevágott a hóna alá, a szemüvegébe meg bement a víz, ezért a parton le is vett mindent magáról. Szegény Béci így jól megpakolva imádkozta vissza őt a hajóhoz. A hiszti kitartott a következő szigetig,  a Chicken Island-ig, ahol újra csobbanni lehetett. Andris maradt a hajón, mi Katával lelkileg támogattuk őt és vele maradtunk, de Béci Vikiékkel nagyon élvezte a tenger alatti élővilág látványát: láttak doktor- és papagájhalakat, csőrös csukákat, sügéreket, színes korallokat, kagylókat, egy kis ráját és a végén Viki észrevett a tenger fenekén egy 20B-os bankjegyet, amit Béci felhozott, hogy szerencsepénzünk legyen.

 

Naplementére érkeztünk a Railay félszigetre, hogy megnézzük a Phra Nang barlangot…csodálatos élmény volt. Maga a barlang nem volt nagy látványosság, de a tengerpart, a homok, a nyugalom, a naplemente együtt nagyon boldoggá tett bennünket. Sok-sok szelfi készült, Andris Katával kergetőzött és egymás fejére szórták a homokot, aminek természetesen hamar sírás lett a vége.


A hajón már várt bennünket a BBQ vacsora: rablóhús nyárson, ropogós zöldségek rizzsel – extra finom és bőséges volt. Akármennyit lehetett enni. Béci még egy harmadik adagon is gondolkodott, csak az ízéért, de végül túl jóllakottnak érezte magát.

Besötétedett és jött a bio-luminescencia show, amit mi már csak a fedélzetről élveztünk, de így is vicces volt. Mindenkire mentőmellényt, szemüveget és pipát adtak és beküldték őket a vízbe, ahol egymás kezét fogva egy hatalmas kört kellett formázniuk (kicsit a Titanic film katasztrófa utáni mentőmellényes jelenetét idézte a látvány), aztán egyszer csak lekapcsoltak minden lámpát a fedélzeten és láss csodát: a tenger alatt foszforeszkáltak a planktonok, világított a sok-sok apró állatka.

Hogy a magunkfajta lusta turisták se maradjanak ki a látványosságból, felhoztak egy vödör tengervizet a fedélzetre, és ahogy kiöntötték a padlóra, ott is felvillant egy pillanatra a foszforeszkáló fény.

A tenger hullámzása miatt végül nem láttuk mind a 7 szigetet (ahogy Béci fogalmazott: same same but always different), de amiben részünk lehetett, az igazán minden szempontból tökéletes volt.

A visszafelé út kezdetben eseménytelen volt, aztán a távolban feltűnt egy , a mienkhez hasonló hajó, ami mintha süllyedt volna, nagyon ferdén állt. Még poénkodtunk is, hogy nicsak, ott jön a csónak a megmentésükre, amikor mi is lassítani kezdtünk, aztán megálltunk. Sötétségbe borult a fedélzet, álltunk és vártunk valamire, senki se tudta, mire. Aztán megérkezett egy long tail boat (hosszú, nyitott thai csónak), és elkezdték az utasokat átterelni a csónakba a fedélzetről. Mi is átkerültünk, de a társaság fele nem fért be, ők a hajón maradtak. Állt egymás mellett a két hajó, sötét volt. Aztán előkerült egy zseblámpa, egy csavarhúzó, egy akkumulátornak látszó tárgy (talán a nagy hajóról), némi kopácsolás és … kigyulladtak a fények, felberregett a motor, és nagy ovációval elindultunk, majd befutottunk a kikötőbe. Valószínűleg az apály miatt a nagy hajó már nem tudott ott kikötni.

A parton először is leadtuk a búvárszemüvegeket, majd kaptunk teát és megnézhettük a tűznyelő show-t az egyik matrózunktól, ami szintén a program része volt és a japán lányok nagyon hiányolták. Hát…nagy élmény volt.

Hazafelé mindenkiért külön taxi jött. Mi a Pine bungallóból 10-en vettünk részt a túrán, így egy egész autót elfoglaltunk.  2 nő és 1 férfi utazott velünk, Braziliából érkeztek, jól beszéltek angolul. Az egyik nő már 15 éve Portugáliában él és nagyon szereti (Béci el is határozta, hogy a következő úti cél Portugália lesz), egy hotel séfjeként dolgozik. November 16-án indultak a barátjával és február közepén mennek haza, a barátnője pár hete csatlakozott hozzájuk. Voltak pár napot Szingapúrban, ami az utazásuk eddigi legjobb része volt, Malajziában Langkawin és most itt. Mikor meséltünk nekik a tegnapi templomos-hegymászós élményünkről, a fejükhöz kaptak: az utóbbi időben rengeteg lépcsőt másztak, most csak pihenni akarnak.

A Pine bungallót augusztusban foglalták a booking.com-on, és minden várakozásukat felülmúlta. Tátották a szájukat, hogy nekünk ekkora szerencsénk volt: csak bekopogunk és kapunk szobát, ráadásul mindjárt kettőt. Hát igen. Tényleg nagyon szerencsések vagyunk.

Krabi 2 - Tigris barlang, 1275 lépcső

Még mindig hittünk abban, hogy ki korán kel, aranyat lel, így aztán 8-ra állítottuk be a vekkert. Meg se hallottuk! Aludtunk, mint a bunda 10-ig, akkor összekaptuk magunkat és levonultunk reggelizni.

A dagály magasan állt, élmény volt a fürdés. A személyzet az egyik pálmafára felkötözött egy hintát, két jó hosszú kötélre, így be lehetett himbálózni vele a tenger fölé – gyerekek, felnőttek egyaránt nagyon élvezték. Rajtunk kívül kb. 5-en voltak még a parton, nem nagyon kellett sorban állni.

2 körül Béci már nagyon szeretett volna indulni, így gyors készülődés után beültünk az APU-ba és izgultunk, hogy elérünk-e vele a benzinkútig…de persze elértünk.

Kb. 10 perc autókázás után megálltunk egy útszéli étteremben ebédelni, szép volt a kertje, sok szkink, agáma és kolibri lakott ott a rengeteg burjánzó trópusi növény között – Andris nagy örömére.

Finomakat ettünk és közben Béci kinézte az útikönyvből a következő úti célunkat: Tigris barlang nevű buddhista kolostor és barlangszentély.  A könyv szerint egy  hegy tetején áll a szentélyben egy hatalmas Buddha szobor, csodálatos a kilátás, 1275 lépcső vezet fel hozzá.

Mivel kolostorlátogatásra készültünk, hazaugrottunk hosszúnadrágokért és kendőkért, hogy megfelelően legyünk felöltözve és betartsuk a hely szellemiségének megfelelő írott és íratlan szabályokat. Peti és Viki kevésbé lelkesedtek az ötletért…tényleg nagyon meleg volt.

Az út Krabin keresztül vitt: igazi nyüzsgő, ázsiai forgalom közepette értük el kb. 5 körül, némi kérdezgetés után a célunkat.

Maga a barlangszentély is szép volt és érdekes, az udvaron  egy hatalmas tigris szoborral, és a körben üldögélő vagy söprögető, narancssárga ruhába öltözött kopasz buddhista szerzetesekkel, de az igazi látványosság mégiscsak a kőfalba vájt, egyenetlen lépcsősor volt, olyan magas lépcsőfellépőkkel, hogy nekem térdig ért egy-egy lépcsőfok.

Kicsit nehezítette a lépcsőmászást a szűk  hely, a lefele botladozó japán turisták, és a rengeteg majom, akik körülöttünk ugráltak és visítoztak.  Elég félelmetes volt, bár nem bántottak.

Minden lépcsőfordulóban ki volt írva, hogy hány lépcsőt sikerült eddig magunk mögött tudni. Én 374-nél adtam fel, eléggé megijesztett a kocsonyás lábakon, szenvedő arccal, két kézzel a kötélbe kapaszkodva lefelé botorkáló, a majmok visítására a fáradtságtól már ügyet sem vető japán hölgyek látványa. Nem tudom, ők meddig jutottak, de én nem akartam a végére így kinézni! A gyerekeim és a férjem már az elején elhúztak tőlem, nem tudtam, ők meddig bírják. Vikinek felkiabáltam még, hogy ne hagyja Andrist egyedül (Kata Bécivel volt), és leballagtam a tigrisszobor mellé az udvarba.

Nagyon jó volt ott üldögélni is. Nemcsak azért, mert elfáradtam és jólesett a pihenés, hanem mert volt a helynek egy igen erős, megnyugtató kisugárzása. Átjárt a nyugalom és a béke érzése, hallgattam a madarakat, a majmok zajongását és úgy éreztem, rendben van a világ.

Nemsokára megérkezett Viki Andrissal. Ők 500-ig jutottak, ott fordultak vissza és lefelé nagyon megijedtek, mert az előttük haladó svéd lányok kiprovokáltak egy kisebb majomtámadást, ami miatt ők is megrekedtek az egyik lépcsőfordulóban. Patthelyzet alakult ki, a majom vicsorgott és fenyegetőzött, a lányok vizespalackkal hadonásztak, végül az egyikük a korláton átmászva, a szakadék fölött lógva, kívülről kerülte meg a majmot, a többiek csapdába estek.  Szerencsére elég nagy volt a forgalom, így hamarosan érkezett egy bátor fiúcsapat, akik gondolkodás nélkül elmentek a majom mellett, aki szintén megunta a dolgot és beugrált a fák közé.

Közben szép lassan besötétedett. Lentről az udvarból csak a lépcső alsó szakaszát lehetett látni, egy idő után kiürült a tér körülöttünk. Nemsokára apró fények gyúltak a  magasban, ahogy a látogatók a mobiljaikkal világították be az utat maguk előtt és fel- felharsant a majmok koncertje. Egy-két elvetemült európai férfi futólépésben (!) tette meg az utat, felfelé is lefelé is.

Mikor már izgulni kezdtem volna, hogy nahát, hol lehetnek, kibukkant a fák közül a család többi része. Béci nagyon büszkén mesélte, hogy Kata 680 lépcsőt mászott meg teljesen egyedül, csak bámult, hogy mennyire erős és kitartó. Onnantól ölben folytatta az utat, hol Peti, hol Tomi cipelte. Felvitték a hegy tetejére, ahol káprázatos volt a kilátás. Pont naplementére értek föl, mintha csak így tervezték volna, pihengettek és gyönyörködtek a természet nagyszerűségében.

Sajnos a nagy gyönyörködés közepette későn vették észre, hogy Tomi hátizsákja eltűnt (lerakta a földre maga mellé, amíg fényképezett), de szerencsére semmi pótolhatatlan dolog nem volt benne, egyedül a naplóját sajnálta, de hála Istennek ez még csak a harmadik nap volt, könnyen behozhatta a lemaradást egy másik füzetben.

Mire leértek, már teljesen sötét volt, alig várták, hogy megszabaduljanak a hosszúnadrágoktól, de összességében nem tűntek megviseltnek. Örültek, hogy teljesítették a feladatot és ilyen szép jutalmat (gyönyörű kilátást) kaptak cserébe.

Ao Nang-ban vacsoráztunk, kerestünk egy  helyet, ahol palacsintát árultak és ettünk vagy 30 csokis-banánosat, mindenki nagy megelégedésére.

A nagyok szerettek volna egyedül körülnézni, így megállapodtunk egy 11órás találkozóban a palacsintás előtt és különváltunk. Pont a mellettünk ülő asztalnál vacsorázott egy házaspár a resortunkból, németek voltak, 50 év körüliek és mikor beszédbe elegyedtünk, kérdezték, hogy mi hogy megyünk haza. Ők tuk-tukkal jöttek be, de nagyon drágának találták, nekünk van-e jobb ötletünk. Felajánlottuk, hogy szívesen hazavisszük őket is, így velük is megbeszéltük a 11 órát. Még csak 9 óra volt, Béci nagyon elfáradt, lassan telt az idő (a gyerekeknek persze túl gyorsan, még annyi mindent kellett volna megnézni!). Szerencsére mindenki pontosan érkezett a megbeszélt időpontban és most el se tévedtünk hazafelé, így éjfél körül már otthon is voltunk. Most nem volt gond az elalvással.

Krabi 1.

A csótányos szállásunkon délben ébredtünk, pontosabban felriadtunk, mivel 8-ra állítottuk be az ébresztőórát és 10-ig ki akartunk költözni. De az időeltolódás (jetlag) nagy úr!

Andriska bánatosan megjelent az ajtóban, hogy a WC-be küldött dolgok sajnos visszaköszöntek, Viki jött, hogy a csótányok aktívvá váltak. Ezek mind jelek voltak: innen menni kell.

Béci még tegnap este megkérdezte a recepciósunkat, hogy tud-e bérelhető autót szerezni  7 személynek. Ajánlott is egy Toyota Fortune-t (otthon Lexus LX 200), kértük, hogy nézzen utána.

Mivel ennyire elaludtunk, gyorsan összepakoltunk – nem volt könnyű, mert a két nagy táska már eleve tele volt, most meg lekerültek rólunk a meleg cuccok, pulcsik, farmerok, zoknik, zárt cipők. De Béci zseniális a csomagolásban, ezt mindig tudtuk róla, és most már nem számított, hogy mennyi kézipoggyászunk van, gyarapodtunk hát egy-két nejlonzacskóval.

Amíg reggeliztünk (fokhagymás pirítóst), meghozták az autót, egy 7 üléses Suzuki APV-t (mi csak APU-nak szólítottuk). Méretre nagyobb mint egy VW Sharan, de kisebb mint egy kis- busz. Jobbkormányos, automata váltós, és minimális benzin volt benne, valamint jópár apró horpadás, karcolás volt rajta, amikor átvettük. A bungitulajunk javasolta, hogy indulás előtt fényképezzük le a sérüléseket a későbbi viták elkerülés e végett, így Béci 25 képet készített az autót körbejárva. Egy helyen még sebtapasz is volt a karosszérián - biztos bíztak a mielőbbi gyógyulásban.

Bepakoltunk, Béci beült a jobb oldalra és izgatottan megpróbált kitolatni az udvarból –nagyon ügyes volt, a tulaj segítségével sikerült is.

Volt egy kisebb vita, hogy na most akkor merre? Béci már hamar meg akart állni, szinte az első szállássoron, de az még mindig annyira a városban volt, hogy nem szívesen laktunk volna ott, inkább tengerparti bungiba vágytunk. Végül Viki unszolására tovább mentünk, hamarosan megláttuk a tengert, ettől mindenkinek még jobb kedve lett, hiszen a nap sütött, meleg volt, énekeltek a madarak, minden csupa zöld és piros és sárga … odavoltunk az örömtől, hogy itt lehetünk.

Mentünk tovább Phang Nga felé és a második leágazásnál, Klong Muangnál Béci észrevette a feliratot: Pine bungallows. Nosza lekanyarodott, hogy körülnéz.

3 db szabad házikó volt: egy ventillátoros 2 ágyas (600 Baht), egy ventillátoros 4 ágyas (900 Baht) és egy légkondis 4 ágyas (1600 Baht). A tulaj nagyon kedves, a környezet maga a paradicsom… végre olyan, amilyet elképzeltünk. Csendes, családias, a növényzet fantasztikus, őserdei dzsumbuj veszi körbe az épületeket. A tengerpart homokos, sekély a víz. Fél órán belül láttunk  kolibrit, mókust, több cicát, egy csivavát, két másik nagyobb kutyát, és egy óriás pókot a hálójában. Agámákat, seregélyeket és rengeteg pici, trópusi madarat. Csótányt nem.

 

A dolog eldőlt, maradunk. Mivel amúgy is utáljuk a légkondit, nem volt nehéz a választás, a két ágyas és a négy ágyas, ventillátoros szobát választottuk. Kicsit még alkudni is tudtunk: 1400-ért megkaptuk őket 4-5 napra.

Annyira békés, barátságos, annyira szép volt a környezet, hogy szinte magunkhoz sem tértünk. Önkívületi állapotban rohangáltak a gyerekek, videóztak, kagylót gyűjtöttek, rákásztak. A tulaj azt javasolta, hogy először fürödjünk a tengerben, hagyjuk a bejelentkezést és a papírok töltögetését későbbre. Kérdezte, hogy szeretnénk-e függőágyat a teraszra? Naná!

Kezünkbe nyomta a két kulcsot és megmutatta az apály-dagály időtáblát: nemsokára itt az apály, nem sok időnk van. Nem igazán értettük, miért számít ez ennyire, de amikor két óra múlva annyira visszahúzódott a tenger, hogy szinte száraz volt az egész öböl, mindent megértettünk.

Pancsikálás után – Kata nagyon élvezte, a tenger finom meleg volt -, bepakoltunk a házainkba (egyikbe Viki,Peti, Tomi, Andris és a másikba Mama, Papa,Kata), és levonultunk az étterembe. Ekkor már 4 óra volt, de nem voltunk túl éhesek, ennek ellenére nagyon finomakat ettünk és minden jóval olcsóbb volt, mint Ao Nangban.  Egyrészt sokat adtak, másrészt túlrendeltük magunkat, ezért Béci nagy örömére mindenki hagyott egy keveset a tányérján, amit aztán ő jól megehetett.

Az asztal mellől megtekintettük a naplementét – előttünk a parton két pálmafa közé kötözött függőágy… tényleg, már giccses volt az egész, de annyira idilli volt a környezet, hogy még legalább 2 órát üldögéltünk és dumcsiztunk ott. Kata és Andris a háttérben lévő, töredezett csempével kirakott kosárpályán múlatták az időt, találtak labdákat, azokkal játszottak. Volt ping-pong asztal is és lehetett focizni is, ha valaki arra vágyott.

Ahogy a Nap lassan leszállt a tengerbe és elsötétedett körülöttünk a táj, mindent átjárt a nyugalom. Életre keltek az éjszakai állatok, megjelentek a denevérek, furcsa huhogások, sikkantások hallatszottak az erdőből. Csobogott a tenger, csíptek a szúnyogok, béke költözött belénk is.

Este 8 körül a nagyok, Bécivel az élen, úgy döntöttek, még bemennek egy kicsit a városba. Mi ketten Katával otthon maradtunk, Andris ma a nagyok közé sorolta magát, ő is menni akart.

Hát mi az elején jól elvoltunk: Kata eldőlt, mint egy zsák, én végre nyugodtan olvasgattam a függőágyban. Egy kicsit meleg volt, amin ugyan időlegesen segített a ventillátor, de hamarosan döntenem kellett: vagy a forgó kerék hangjától, vagy a melegtől szenvedek inkább. Katára való tekintettel inkább a meleget választottam. Később hozzászoktunk: nappal egyenletes 30-34 fok, éjjel 23-25, ami pár nap múlva már igazán kellemes volt, egyáltalán nem hiányzott a légkondi, de az első napokban furcsa volt az otthonihoz képest szokatlan hőség.

Este 11-kor Kata úgy érezte, vége a délutáni alvásnak, kezdődhet a játék. Kipattant a szeme, boldogan jött-ment, előszedte a játékait. Én kicsit támolyogtam a fáradtságtól, de gondoltam addig nem fekszem le, míg a többiek meg nem érkeznek. Közben feltűnt, hogy bár a házak jó pár lépésre állnak egymástól, a hangok a sötétségben igen jól terjednek, pontosan lehetett hallani minden szót. Mivel az egyik oldalon finnek laktak, ennek nem volt nagy jelentősége.

A másik szomszéd egy fiatal európai  srác volt, aki napközben egyedül jött-ment, éjszaka viszont úgy tűnt, kihasználja Thaiföld másik, általunk nem ismert oldalát, és meglepi magát egy alkalmi barátnővel. És hát … khm … a hangszigetelés ott is elmaradt.

Nos, igyekeztem Kata figyelmét mindenfélével elterelni, énekelgettünk, meséltem neki és közben  hívogattam Béciéket, hogy merre járnak. Mondanom sem kell, nem azonnal vették fel a telefont, de amikor mégis, mondták, hogy ne izguljak, elindultak hazafelé. Mint utólag magyarázták, azt gondolták, hogy már mélyen alszunk, eszükbe sem jutott, hogy aggódva várom őket. (Jellemző!)

Éjfél… fél 1… Kata nem álmos… telefont nem veszik fel…

Na, amikor már rémeket láttam, befutottak. Mint kiderült, a boltok 11-kor zártak a városban, akkor ültek be a kocsiba, de a sötétben nem tudtak tájékozódni és a 20 perces útból két órás bolyongás lett.

De végre boldogan és fáradtan itthon voltak, a gyerekek kaptak egy-egy helyben gyártott, elefántmintás szőttes hátizsákot, aminek nagyon örültek, Kata elaludt, csakúgy mint a szomszédaink, és így én is nyugodtan hajthattam álomra meggyötört fejemet.

Thaiföld-Malajzia-Szingapúr

 

2015. december 24. – 2016. január 9.

Ildi+Béla

Viki (21), Peti (19), Tomi (17), Andris (9), Kata (4)

Indulás

Mivel december 24-én délben indultunk, 23-án tartottuk nálunk a nagy családi karácsonyt. A karácsonyfát már korábban elhozta hozzánk a Jézuska, Kata nagy örömére, aki csak ült előtte hosszú percekig, csodálta a fényeket, díszeket – nagyon kedves látvány volt.  15 főre főztem, két hosszú asztalt terítettünk, felhoztuk a pincéből a tartalék étkészletet, becsomagoltuk az ajándékokat, kitakarítottunk… mindezt úgy, mintha nem másnap indulnánk a világ másik felére.

Hála Istennek szép közös karácsonyunk volt. A szokásos drukk elmaradt, minden jól sikerült, vidáman, egyszerűen ünnepeltünk. Sok szép ajándék került a fa alá, volt köztük meglepetés, és olyan is, amire már nagyon vágyott valaki, sok örömet szereztünk egymásnak.

Mindezzel együtt estére már nagyon fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, nem most pakolunk, inkább gyorsan lefekszünk, miután eltakarítottuk a vendégség után maradt romok nagy részét és holnap korán reggel majd bepakolunk,és már csak az utazásra koncentrálunk.

Ez így is lett. A repülőnk délben indult, 10-re kellett a reptéren lennünk, 9-re hívtuk a taxi(ka)t – mivel heten nem fértünk be egy autóba. Egy 7 fős család csomagjainak 2 hétre szóló összepakolása nagy kihívás. Nem volt ez másként most sem. Előkerültek a nagy hátizsákok és indult a vita: mi fér be és mit kell itthon hagyni. Sajnos be kell látnom, hogy velem volt a legtöbb probléma. A fiúk könnyedén összecsomagoltak 6 pólót, 10 alsógatyát, 2 rövidnadrágot és 1 papucsot. Vikivel sem volt gond, az egyetlen luxuscikk, amihez ragaszkodott, a mini hajvasaló volt – nos, azt könnyedén betuszkoltuk a ruhák közé. Sok helyet foglalt a gyógyszeres kistáska, a naptejek és a pipere: mivel folyadékot nem lehet a gépre felvinni, muszáj volt mindent a nagy hátiba csomagolni. A gyógyszerek között volt fájdalomcsillapító, hasmenés-gátló, erős hányás-hasmenés esetére ásványi anyagokat tartalmazó italpor, Katának, Andrisnak lázcsillapító, fertőtlenítő szer és ragtapasz. Vittünk magunkkal 50-es, 30-as és 10-es faktorszámú napvédő krémeket (hála értük a húgomnak, akinek megmaradtak még nyárról) és a piperébe kerültek a dezodorok, mini borotvahabok, borotvák a fiúknak, arckrém nekem.

2 nagy táskánk volt összesen: egy Vikinek, Petinek, Tominak és egy nekünk: Béci, Andris Kata és én. A hajszárítót megvétózták, a mini vasalóból nem engedtem (teljesen amatőr!), és hosszas könyörgésre bekerült a hajlakk (persze egyszer sem használtam, és útközben ott is hagytuk valahol). Szóval elég gáz vagyok.

Emellett volt egy kis hátizsákunk kézipoggyásznak… és ennyi. Mikor a taxik megérkeztek, csodálkoztak is a sofőrök!

A reptérre menet megvalósult egy régi álmom: azt mondtam a sofőrnek, hogy „kövesse azt az autót”! És bár mindent megtett, a másik taxis mégis meg tudott lépni, aztán kiderült, hogy mi vagyunk előrébb… nos, kalandos utunk volt.

Az első repülőút nem volt különösebben érdekes. Qatarral mentünk, egy luxus légitársasággal, ami elnyerte a világ legjobb légitársasága díjat is. Érthető: 300 db új repülőgépet rendeltek a következő évekre, a gépparkjuk átlagéletkora 5 év. A jelenlegi legnagyobb óriásgépből most 8 van nekik. A pilóta magyar volt. A 6 órás út alatt kaptunk enni-inni, az ülések háttámlájába épített képernyőn lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, videojátékot játszani, vagy a műholdas kamerán figyelni, hol járunk éppen. A gyerekek jól elvoltak, még különösebben nem fáradtak el, este 6-kor (itthoni időszámítás szerint) értünk Dohába. Már sötét volt, mire leszálltunk, de szép képet nyújtottak a dohai felhőkarcolók.

Egy kissé feszített tempóban kerestük az átszállási lehetőséget: mindössze másfél óránk volt. A dohai reptér igen nagy, de a gyerekek örömére sok a mozgójárda, ami a kapukat köti össze egymással. A két kicsi végre felszabadultan szaladgálhatott a sok ülés után, boldogok voltak, kiabáltak, alig lehetett lecsendesíteni őket. Mikor odaértünk a kijelölt beszállókapuhoz, már szólították az utasokat: most az 5. zónában ülőket kérjük, most a 3. zónában ülőket… Mi csak néztünk: milyen zóna?! Aztán nagy nehezen rátaláltunk a beszállókártyán, de addigra persze a mi zónánk már beszállt. Sebaj, mentünk mi is. Hát ez egy akkora gép volt…! 2 teljes emeletes, 517 férőhelyes, egy kisebb falu lakosságának megfelelő mennyiségű stewardessel. Mi a 74. sorban ültünk, és mögöttünk volt még 2 zóna (meg felettünk egy második szint). Airbus A380-800.

Bevallom, nem szeretem a repülést, félni is szoktam, ha turbulenciás az út, de ezen a gépen semmit nem lehetett érezni! 12 szék egy sorban!Középen 4 ülés, a két szélen az ablakoknál 4-4, és ellátva minden kényelemmel: takaró, kispárna zokni, fogkefe, alvómaszk, füldugó. Dönthető ülések, választható menü, a gyerekeknek játék. El voltunk bűvölve. Nagyon kedves volt az is, hogy a két kicsinek a többi gyerekkel együtt a felszállás után szinte azonnal kihozták a vacsorát, így volt idő és lehetőség segíteni nekik az evésben-ivásban, mielőtt mi is megkaptuk a tálcánkat, mert azért összességében szűkös volt a hely.

A vacsora keleties volt, háromféléből lehetett választani, étlapot kaptunk hozzá: csirke, bárány, vagy vegetáriánus. Kicsit csípős volt a csirke, finom a bárány, sok volt a zöldség és a rizs, adtak mellé sütit és salátát és gyümölcsöt, inni annyit lehetett kérni, amennyit akartunk… igazán meg voltunk elégedve.

Az út időtartama ismét 6 óra volt, a gyerekek továbbra sem voltak túl fáradtak; Kata keveset aludt, Andris is csak az utolsó órában bóbiskolt el. Bangkokban reggel hétkor szálltunk le (a szervezetünkben éjjel 1 óra volt.)

Még a gépen kiosztottak egy regisztrációs nyomtatványt, amit mindenkinek külön-külön ki kellett tölteni, de ekkor már eléggé le voltam fáradva, nem figyeltem annyira, hogy ki mennyire veszi komolyan a feladatot. Így történt, hogy Tomi a két oldalból csak az egyiket töltötte ki, a többiek közül volt, aki nem írta alá vagy nem írta be a hotel nevét (a kitalált hotel nevét), ahol majd lakni fogunk. Ez elég nagy problémát okozott, mert Bangkokban óriási sorok álltak az útlevél ellenőrzésnél és véresen komolyan vették a lapok meglétét – egy csomó idő elment, mire mindegyik regisztrációs papír megfelelően ki lett töltve. Most már tényleg alig álltunk a lábunkon, majd megfagytunk, mert a reptéri légkondi ontotta a kellemes 16 fokot. Dönteni kellett, hogyan tovább: menjünk ki a városba, vagy keressünk vonatot/buszt/repülőt, ami továbbvisz bennünket a szigetekre.

Mindenki hisztis volt, én a legjobban. Kerekperec kijelentettem, hogy semmi pénzért nem vagyok hajlandó éjjel 2-kor (a szervezetemen belül) kimenni egy hatalmas metropoliszba két hullafáradt kisgyerekkel és végigcsinálni a szállást kereső tortúrát velük. És ha már úgyis itt vagyunk a reptéren, hát vonszoljuk át magunkat a nemzetköziről a belföldi oldalra és nézzük meg, hogy mi mikor hová visz bennünket… de még ma!

Béci és Viki nagyon aranyosak voltak. Minket letelepítettek egy megfelelően hosszú széksorba, és nekivágtak, hogy irodáról irodára járva a lehető legjobb ajánlatot megkeressék. 7-en vagyunk, nagyon nem mindegy, mennyibe kerül!

Kb. 1 órán keresztül nem is láttuk őket, végül Viki jött jelenteni a fejleményeket. A 9 óra 30-as és a 10 órás járatokra már nem volt hely. Mehettünk volna később elég drágán Phuketre, vagy a 17 óra 15-kor induló géppel Krabiba, a Thai Airways-zel, olcsón. Emellett döntöttünk, és miután megvettük a jegyeket, kerestünk egy éttermet, ahol ettünk valamit és próbáltunk ébren maradni.

Aztán feladtuk. Kerestünk egy olyan helyet a reptér egy sarkában, ahol kevesebben voltak, leterítettük a paplanhuzatot, amit a tengerparti héderezéshez vittünk, ráterítettünk pulcsikat, lefektettük Katát és Andrist, betakartuk őket kendőkkel, mi pedig végigfeküdtünk a széksorokon. Kb. 5 perc alatt elaludt az egész család…. kivéve engem, mert én őrködtem. A reptér tele volt thai utazókkal. Érdekes volt figyelni őket, és elképzelni, hová mehetnek. Látszott, hogy a legtöbbjük nem szokott hozzá a cipőviseléshez (pláne magassarkúhoz), kényelmetlenül feszengtek az ünneplő ruháikban. Sokaknál spárgával átkötött papírdoboz volt kézipoggyász gyanánt. Jönnek Bangkok különböző jobb-rosszabb negyedeiből, mennek a rokonokhoz északra vagy délre, viszik az ajándékokat, karácsony van… érdekes volt figyelni őket.

De nagyon, nagyon fáztam. A légkondi csak fújta, fújta a hideget, lobogott még a hajam is tőle. És nem lehetett kikerülni: minden 5 lépésnél állt egy ember magasságú szerkezet, nem is értettem, kinek jó ez.

Tomi felébredt, ő is át volt fagyva – mondtam neki, menjünk már ki az épületből, hátha kint melegebb van! Ahogy kiléptünk az utcára, elárasztott bennünket az a kellemes, párás 30 fok, az illatok, a szellő. Csodálatos volt. Üldögéltünk a buszmegállóban, két megfáradt turista, sápadtan, karikás szemekkel és éreztük, ahogy felenged a csontjainkban a hideg. Megérkeztünk.

Mikor már nem vacogtunk végre, visszamentünk a többiekhez, akik szintén kezdtek magukhoz térni. Nyűgösek voltunk és álmosak, de jót tett a szundi, azért optimistábban láttuk a világot. Béci nyomban elő is kapta a 10 éves útikönyvet, na most szállást foglalok! felkiáltással és felhívott egy telefonszámot. Pár perces beszélgetés után elégedetten tette le: van szobánk Krabiban és kijönnek értünk a reptérre.

Ez igazán jó hír volt.

A gépünk csak 5-kor indult, de már 3-kor becsekkoltunk, hogy legyen egymás melletti ülőhelyünk (ezt még a hölgy mondta az irodában), meg azért is, hogy teljen az idő.

Nézegettük a boltokat, vettünk egy papucsot Katának, Vikinek tetszett egy óra, de papa mindig arra tanít bennünket, hogy soha nem egyből választunk, így lemondott róla.

Egy Airbus 330-300-as, 300 személyes nagy géppel repültünk, szinte teljesen tele volt. A menetidő 1 óra 10 perc volt. Ahogy kiléptünk a reptérről, egy Mr Bela feliratot tartó ember várt bennünket egy Toyota kisbusszal.

Az út kb. 25-30 percig tartott, én semmire nem emlékszem, úgy aludtam végig, mint a bunda. A Bay Lay bungallók Ao Nang település nyüzsgő, boltokkal és éttermekkel teli főutcáján volt. 3db kétágyas,  fürdőszobás szobát kaptunk légkondival és egy-egy csótánycsaláddal felszerelve összesen 3900 Bath – ért (x7=Ft). A szobák sorházszerűen egy belső udvarban voltak, kis kertes labirintusban lehetett őket megközelíteni. Az ágyak, a fürdőszobák tiszták voltak, régi kb. 30 éves dizájn. Viki Petivel, Tomi Andrissal és mi ketten Katával aludtunk egy-egy szobában. Vikiék hozzánk jöttek zuhanyozni, mert amikor a csapot kinyitották, a lefolyóban náluk lakó, alvó csótánycsalád hirtelen életre kelt. A bungi-resortban a  lakóközösség főleg fiatalokból állt, de volt több korunkbeli házaspár is.

Miután nagyjából elrendezkedtünk, elindultunk vacsorát keresni. Kata palacsintát szeretett volna, meg is tudtuk a bungitulajtól, hogy kb. 100 méterre tőlünk van egy mozgó palacsintaárus. A főúton sok hangulatos étterem volt nyitva, szólt a zene (Wonderful life), rengeteg turistát láttunk. Sajnos a palacsintaárus kickbox meccsre ment, így – mert már tényleg nagyon fáradtak voltunk – nézelődés helyett visszafordultunk és a saját szállásunk éttermében vacsoráztunk. Nagyon finom thai ételeket ettünk, kedvencünk a kókuszos csirkeleves rizzsel. Ittunk hozzá frissen facsart görögdinnye- és narancslét, Andrisnak lecsúszott egy hamburger sült krumplival, Kata pedig mindenből csipegetett egy kicsit.

Csótányok ide vagy oda, mindenki nagyon gyorsan elaludt.

Assisi

Ahogy kanyarogtunk hegyek között, nagyon megéheztünk, ezért megálltunk egy kis szállodánál - Da Angelo volt a neve. Gyönyörű olajfaligetben állt, szamócafák, narancs-, cseresznye-, gránátalma- és pálmafák között. Az idő meleg volt, ragyogóan sütött a nap, májusi kék volt az ég az élénkzöld mandulafenyők és a szürkés olajfák hátterében. Ahogy a kertbe bepillantott, Béci máris tövig nyomta a fékpedált, de így is csak kb. 20 m-rel később tudtunk megállni és visszafordulni a kanyargós úton. 

Ahogy kiszálltunk, mindannyian azt éreztük, hogy "megjöttünk". A helynek egyedi szelleme volt. Az épületen lévő kis márványtáblán láttuk, hogy II. János Pál pápa is megszállt itt.

Az étterem 1955-ben épült, hatalmas volt és mi voltunk az egyedüli vendégek. Nagyon kedves volt a kiszolgálás, finom az ebéd. Az udvarból kihajtva szinte véletlenül pillantottuk meg a San Damiano kolostor felé vezető út tábláját, és elhatároztuk, hogy arra megyünk és megnézzük. Bátran állíthatom, hogy életem legnagyobb élménye volt!

San Damiano eredetileg egy bencés rendháznak adott otthont, léte 1030 óta van dokumentálva. 1205-ben ebben az omladozó kis épületben imádkozott a XII. századi festett feszület előtt a fiatal és nyugtalan Francesco, amikor Krisztus a kereszten hirtelen életre kelt és felszólította őt, hogy építse újra egyházát. Ferenc a saját kezével kezdte építeni a templomot, és később is kedvenc menedékévé vált.

Szent Klára, Ferenc követője és barátja itt alapította meg a Clarissa rendet 1212-ben, és egy emeleti szobában itt halt meg 1253. augusztus 11-én. Testét néhány évvel később a Basilica di Santa Chiarában helyezték végső nyugalomra, melyet az ő tiszteletére építettek.

A kolostorhoz vezető ciprusokkal szegélyezett, kikövezett út a fákkal beültetett, déli hegyoldalban vezet, és szinte mámorító volt, egészen ámulatba ejtő, ahogy közeledtünk a templomocska felé. Nem is lehet szinte szavakkal leírni az élményt: annyira meleg volt, mint az egész út során egyszer sem, az ég szikrázóan kék volt, sehol senki, csak a csend, és amikor odaértünk a kapuhoz, szinte egyszerre szólaltak meg a madarak, amiket addig nem is hallottunk. Az út mellett egy bronzszobor képében megformálták Szent Ferencet, amint törökülésben ül és a távolba mered, annyira élethű és szép volt, mintha hirtelen visszarepültünk volna az időben.

Mikor odaértünk, pont egy szerzetes lépett ki egy kiskapun. Mivel mi voltunk az egyetlen látogatók, és fogalmunk sem volt, hogy merre kell menni, adta magát a lehetőség, hogy lépjünk itt be. (Béci végig hajtogatta aztán később, hogy ott nem lett volna szabad arra menni, de a szerzetes nem szólt ránk).

Interior of Church

Ahogy beléptünk, szinte megcsapott a hűvös levegő, a csend és a nyugalom. Egy kis kápolnába jutottunk, évszázados falak közé, ahol leültünk néhány percre, de a kíváncsiságunk olyan erős volt, hogy nem bírtunk sokáig egy helyben maradni, mert látnunk kellett a többit is.

A falakon megfakult, régi freskók - főleg Szent Ferenc és Szent Klára életének képeit mutatják be. A lépcsők annyira kopottak és girbegurbák voltak, hogy el tudtam képzelni, ahogy Szent Ferenc és követői a saját kezükkel építgetik a termeket.

Amikor kijutottunk a kerengőre, ismét hallottuk a madarakat és szelet és megint elfogott az a csodálatos érzés, amit azóta sem tudok megmagyarázni.

A képek sajnos nem tudják visszaadni a hangulatát.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a gyerekeket kint hagytuk az autóban, amikor elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, megnézzük ezt is. (Lehet, hogy ezért is hatott rám ennyire erősen, mert nem voltak ott, hogy nyafogjanak :) ). Mikor azonban visszamentünk és tényleg szinte kábultak voltunk az élménytől, nem hagyhattuk annyiban, nekik is látniuk kellett. Így velük együtt mégegyszer végigsétáltunk, és másodszor sem okozott csalódást! Biztos vagyok benne, hogy ide egyszer visszajövünk!

Szent Rita

Bocs, hogy csak most folytatom, de betegek voltunk (Andris tüdőgyuszi, én megfázás), és nem volt lelkierőm nekiülni.

Nos tehát:

November 4. csütörtök

Reggel 8-kor keltünk, Petiékbe 9-re sikerült életet lehelni. Reggelit a szállodánk szomszédjában lévő kávézóban kaptunk, majd bepakoltunk, fényképeztünk még párat, kavarogtunk az egyirányú utcákban, és elindultunk Casciába. Az út nem tartott sokáig, nagyon szép őszi lombszínű erdők és útszéli, pirosra színeződött cserszömörceligetek között értünk célhoz, 18-20 fok volt. Először felmentünk a hegyre az Ágoston rendi kolostort megnézni.

Ahogy kanyarogtunk felfelé, a gyerekek az egyik szomszéd kertben megpillantottak egy kis csüngő hasú malacot, ami Andrist eufórikus állapotba hozta. Amint leparkoltunk, azonnal rohant is oda hozzá, el se lehetett rángatni onnan. Maga a kolostor a hegytetőn állt, csönd volt és napsütés, messzire el lehetett látni a szemközti domboldalon. Nekünk nagyon tetszett. A kolostort most is használják, bemenni nem lehetett, csak kívülről néztük meg. Ráadásul láttunk egy fantasztikus, több száz éves léckerítést, amitől Béci egészen lázba jött. (Tomika ki is akadt, hogy mi olyan szép rajta, már teljesen el van korhadva!)

Ezután egy kanyarral lejjebb a városban bementünk a templomba, ahol éppen akkor fejeződött be a mise.

Szent Ritáról:

Szent Rita

Roccaporénában született 13801 körül (Casciától kb. 10 km), szülei nagy örömére, hiszen már lemondtak a gyermekáldásról. Már gyermekkorában Istennek szentelte magát, apáca szeretett volna lenni, de szülei kívánságára korán férjhez kellett mennie egy nehéz természetű, hirtelen haragú emberhez. Férje rossz természetét hősies türelemmel viselte, nem panaszkodott. Mindenben engedelmeskedett hitvesének, azzal az egy feltétellel, hogy templomba eljárhat. Szelídségével és jó természetével végül sikerült férje rossz természetét legyőznie, és lelkét Istenhez vezetnie. Megtérésének Ritával együtt örült az egész falu. Sajnos szülei halála után férjét is hamarosan elvesztette - bosszúból ölték meg - és két kicsi gyermekét is magához vette az Úr, miután Rita imádkozott és kérte, nehogy atyjuk iránti bosszújuk beszennyezze a lelküket.

Miután így egyedül maradt, Rita kolostorba szeretett volna lépni. Casciában jelentkezett a Mária Magdolna ágostonos kolostorba, de háromszor kapott elutasító választ özvegysége miatt. Végül 1407-ben jutott be csodálatos körülmények között: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Tolentinói Szent Miklós vitték be éjnek idején a kolostorba.

Valószínűleg még nem volt 30 éves, amikor a nővérek befogadták, s mivel olvasni nem tudott, imádságok elmondására kötelezték. A nővérek közül engedelmességével, türelmével és jámborságával tűnt ki.

Különös tisztelettel elmélkedett Krisztus szenvedéséről, s arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban. Egy nap, amikor a kereszt előtt térdelt, érezte, hogy a töviskorona egy tüskéje a homlokába fúródik. Mély sebet kapott, mely később elfertőződött, s a belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették a nővérektől. Egy római zarándoklat kapcsán azonban annyira kérte Isten könyörületét, mivel a bűzös seb miatt nem akarták elengedni, hogy az utazás idejére eltűnt a seb, de a fájdalmak megmaradtak.

Betegségei, böjtölései és a munka felemésztették erejét, utolsó éveit ágyhoz kötötten töltötte. 1447. május 22-én halt meg, halálát egy emberi kézzel nem érintett harang szava hirdette meg. Rita testét soha nem temették el, mert csodálatos módon nem látott romlást. Sértetlenül került ki a tűzvészből is, melyben néhány évvel a halála után cédrusfából készült koporsója porig égett.

Ritát már halála előtt szentnek tartották, s halála után 10 évvel, még mielőtt az Egyház hivatalosan nyilatkozott volna, a nép szentként tisztelte. Boldoggá avatását 1626-ban, szentté avatását 1900-ban fejezték be. XIII. Leó pápa Umbria gyöngyének nevezte őt.

A hagyományok szerint Szent Rita az egészen kilátástalan helyzetekben is képes segíteni, ezért a lehetetlenségek szentjének tartják.

Temploma 1937-47 között épült, belül egyszerű, de szép. A bal oldalon, egy elkerített részen van Szent Rita üvegkoporsója. Állítólag sok csodás gyógyulás következett már be azon a helyen. Mi nem gyógyulni jöttünk, csak megköszönni a sok jót, amit kaptunk, és örömmel láttuk, hogy nem vagyunk egyedül. Sokan álltak és imádkoztak a kerítés előtt. A gyerekek is meghatódtak, hiszen előtte elolvastuk az élettörténetét, halálának időpontját, és tényleg csodálatos volt látni a koporsóban a testét.

Áhitatunkat némileg megzavarta, amikor a mellettünk álló olasz nénike füles szatyrában megszólalt a mobiltelefon, amit persze nem azonnal talált meg. Mikor végre rábukkant, hosszas csevesgésbe fogott a vonal túlsó végén lévő valakivel, majd a legnagyobb lelki nyugalommal eltette, és ott folytatta a Miatyánkot, ahol abbahagyta. Jellemző a mentalitásra, hogy ezen senki nem akadt fenn, teljesen természetesnek vette mindenki, senki semmilyen megjegyzést nem fűzött hozzá.

Mivel a tegnapi nap azért megviselt bennünket, és még nem mertünk hinni benne, hogy a gyerekek tényleg meggyógyultak, nem mertünk hosszabb ideig a városban időzni. Andris is, Viki is elég bágyadtak voltak, így ők a kocsiban maradtak, míg én bementem a helyi egyetlen boltba, aminek az egyik fele hentesárut, a másik fele Szent Ritás emléktárgyakat árult. Vettem néhány képecskét, ezt-azt ajándékba, és már indultunk is tovább Assisi felé.

 

Szent Benedek

Mivel véletlenül úgy alakult, hogy Szent Benedek szülővárosába is elvetődtünk, írok róla is pár szót:

Szent Benedek élete

Szent Benedek Szent Benedek képe a Főmonostor ebédlőjében

Nursiai Szent Benedek a Bencés rend alapítója, s őt egyben az egész nyugati szerzetesség atyjának nevezhetjük. Életének részleteiről Nagy Szent Gergely pápa (550-564) a Dialógusok című munkájának második könyvéből tudunk.

Szent Benedek 480 körül született az Appenninek között megbúvó ősi kis városkában, Nursiában (Norcia). Újabb hagyomány szerint ősei az előkelő Anicius nemzetségből származtak. Egy húgáról, Skolasztikáról tudunk, aki maga is szerzetes lett. Rómában kezdte meg tanulmányait, ahonnan az erkölcsi romlottság és a zavaros politikai helyzet miatt - még mielőtt tanulmányait befejezte volna -, a szabin hegyek között fekvő kis Effide városába ment. Itt a templom papja mellett élt, és valószínűleg teológiai tanulmányokat folytatott. Az sem kizárható, hogy diakónussá szentelték. Egy csoda, a széttörött cserépszita összeforrasztása miatt szentként kezdték tisztelni, ezért elhagyta a várost, és az Anio folyócska völgyében telepedett le egy barlangban, pár kilométerre Nero császár villájától. Remeteéletet kezdett. Itt hatalmas kisértéseket élt át. Ezeket azzal tudta legyőzni, hogy egy tövisbokorba vetette magát. Remeteéletét szigorú aszkézis jellemezte, még az egyházi élettől is teljesen elszakadt, annyira, hogy azt sem tudta, mikor van húsvét, a keresztények legnagyobb ünnepe. (Erre egy isteni sugallatra odaküldött pap figyelmeztette.)

Hírneve miatt a Vicovaroi sziklakolostor lakói meghívták apátjuknak, de később szigorú vezetése miatt meg akarták mérgezni. Ettől ismét egy csoda mentette meg: az áldás keresztjelére széttörött a méregpohár.

Ekkor visszatért Subiacoba, ahol egyre több tanácskérő kereste fel, tanítványok gyűltek köré, később előkelő rómaiak gyermekeiket is rábízták. Itt először tizenkét kisebb kolostort alapított, mindegyiket 10-12 szerzetessel. A kolostorok irányítását és az újoncok nevelését fenntartotta magának. Itt is több csodát művelt. Florentius pap irigy áskálódásaira azonban otthagyta Subiacot, de talán azért is, mert közben megérlelődött benne egy új szerzetesség eszméje: a teljesen közös életé, az apátság gondolata.

A hagyomány szerint 529-ben ment Montecassinóra, új alapítására. Ebben az évben csukatta be Justitianus császár Athénben az Akadémiát, melyet még Platón alapított, és 800 éven át volt a görög tudomány székhelye. Megnyílt helyette "az Úr szolgálatának iskolája" (Szt. Benedek Regulája, Prológus). Montecassino - Cassinum hegye - Róma és Nápoly között kb. félúton, a tengertől kicsit beljebb egy kb. 500 méter magas hegy. Tetején római vár állt egy Juppiter templommal. A bálványoltárt Szent Benedek és fiai ledöntötték, és részben az ősi falak felhasználásával építették fel új monostorukat, benne két imateremmel (kápolnával): Keresztelő Szt. János és Szent Márton tiszteletére.

A monostor autarchiára, önellátásra rendezkedett be, arra, hogy gazdaságilag is lehetőleg önállóvá váljon: minden szükséges a falakon belül házilag megtermelhető és előállítható legyen.

Ez az újfajta szerzetesélet hamarosan felvirágzott, és valószínűleg még Szent Benedek életében újabb hasonló alapításokra került sor. Itt írta a Regulát, amellyel sok más kolostornak, sőt később az egész nyugati szerzetességnek iránymutatója, patriarchája lett. Sokan fordultak hozzá itt is tanácsért, útmutatásért.

Nagy valószínűség szerint 547. március 21-én halt meg.


© Pannonhalmi Főapátság

Képek

Norcia és Szent Benedek

Az út Umbriába a hegyek között vezet. Egy órája mentünk mindössze, mikor a gyerekek panaszkodni kezdtek, hogy nagyon éhesek, így megálltunk egy Aquasanta Terme nevű kistelepülésen egy étteremben enni. Az autóból kiszállva megcsapta az orrunkat a gyógyfürdők kénes szaga, ami elég is volt Andriskának arra, hogy sugárban kihányja a benne levő... nem tudom mit, de jó sok volt belőle!

Mivel eddig az étkezések főleg az Autogrill nevű benzinkúti gyorséttermek szendvicseiről szóltak (meg a tegnap estéről), most először szembesültek a gyerekek az igazi olasz étlap jellegzetességeivel. Antipasti, Primi, Secondi, Dolci, Insalates, stb. és mindez nagyon kellemes árakon!

Tomika persze szokás szerint azonnal behúzta a kéziféket és megmakacsolta magát: neki semmi sem kell! Lefordítottuk neki az étlapot, és mondtuk, akármit rendelhet, minden finom lesz, higgye el! Mivel nem jutottunk dűlőre, ismét rendeltünk (mint tegnap) mindenféle tésztákat, Tomika az elsőt rögtön le is stoppolta, hogy neki az jó lesz, és persze nagyon ízlett neki. Minden el is fogyott az utolsó szemig! Meglepetést a Zupa di verdura nevű zöldségleves okozott csak, ami inkább főzelék volt, mint leves.

Az étterem egy középkori épületben volt, a mennyezet boltívei középkori kövekből épültek,a falakon századeleji képek a településről... nagyon megkapó és hangulatos volt, nagyon élveztük.

Evés után folytattuk az utat, és menet közben kiírtuk az útikönyvből az Umbriában meglátogatásra javasolt városokat: Spoleto, Toldi, Gubbia, Norcia.

Norcia épp útba esett, ezért a gyerekek nagy tiltakozása ellenére (nagyon elkapattuk őket a tengerparton!) megálltunk az óriási, középkori erődítmény-szerű városfal előtt.

Andris nagyon lelkes lett, mert észrevett egy ajándékboltot, ahol szerinte megvehetjük neki a tegnap egy benzinkútnál kinézett piros plüss százlábút. Hogy ezt megússzuk, gyorsan beslisszoltunk a városfal egyik kapuján, és gyönyörű utcácskákon találtuk magunkat.

 

Béci egészen önkívületi állapotba került a főtéren a gyönyörűségtől, a gyerekek viszont pont ellenkezőleg, egyfolytában csak azt hajtogatták, hogy "na ne már!!!", akárhányszor megálltunk egy pillanatra, hogy lefényképezzünk valamit.

Itt most újra idézem Béci szavait:

"Cicka jól és türelmesen viselte a gyerekek nyafogását, miközben én 200/100-as vérnyomással kóvályogtam az óriás teleszkópos fényképezőgépemmel, amibe nem fért bele semmi, mivel a normál látószögű objektív el volt törve. Azért így is sokat fényképeztem. A házak vakoltak voltak, sok terméskő ablakpárkány, ajtókeret, tetőeresz, lábazat és rengeteg, több száz ével kovácsoltvas kilincs, kopogtató, ajtófogantyú, ablakrács, erkélyláda, előtető, erkély, és kerítés-kapu-korlát kombinációt láttam az 1200-1400-1800-as évekből. Esélytelen volt mindent megnézni a gyerekek hangulata miatt, ezért úgy döntöttem, itt alszunk. Megkérdeztem egy öreg épületben lévő Albergo (hotel) árát, ahova Vikit kellett bekönyörögnöm WC-re, és mivel nem volt drágább, mint az eddigiek, kivettem két 3 ágyas szobát. Mindkettőben volt egy óriási franciágy és egy emeletes ágy."

 Mint kiderült, nagyon jó döntés volt az ittalvás: a tudattól, hogy nem kell újra autóba ülni és órákon keresztül szállást keresni, mindannyiunknak erőt adott. Béci és Viki kimentek az autóért a városfal elé ("az autóközlekedés és a parkolás is nagyon nehéz volt a szűk sikátorokban. Minden utca egyirányú volt és sohasem arra, amerre nekem kellett volna eljutnom a szállásunk felé. Mint egy kiszámíthatatlan labirintus") és becuccoltak. Mire elfoglaltuk a szobákat, Andris belázasodott, így egy gyors fürdő után gyógyszert kapott és ágyba dugtam. Béci annyira lázba jött a várostól, hogy kiment egyedül bóklászni, úgyhogy most megint az ő szavait idézem:

"A városnéző sétám fantasztikus volt, régen nem élveztem ennyire a "turistáskodást". 20 évvel ezelőtti, bolíviai emlékképek törtek elő bennem, miközben a kis utcákat jártam. Mi a gyerekekkel eddig csak a város sík részeit néztük meg, most kiderült, hogy mivel dombra épült, nagyrésze lejtős kis utcácskákból áll, melyek még a középkori kövekkel vannak burkolva, középen kis folyókával, ami régen a csatorna lehetett. A domb tetején állt a San Benedetto monostor, a bencés rend alapítójának szülőhelyén épített apátság. Az egésznek volt valami megfoghatatlan hangulata, a régi és új keveredésének, az embereknek... fantasztikus volt.

Fél 9-re értem vissza a szállodánkhoz, az Albergo Benito-hoz. Peti már nagyon éhes volt, ezért ketten lementünk vacsizni az étterembe. Viki nagyon maga alatt, már késő délután óta minden idegesítette, nyűgös volt és rosszkedvű, ezért korán el is aludt. Andrisnak lement a láza, Tomika pedig a Rab ember fiait olvasta. Peti nem igazán haladt az Arany emberrel."

Már mindannyian lefeküdtünk, mikor Viki átjött azzal, hogy nagyon rosszul van, és azzal a lendülettel hányt egy embereset, majd kapott egy extrém hasmenést.

Ezek után elég csendesen telt az éjszaka, Andris és Viki is szépen átaludták az éjszakát, és másnap egészségesen ébredtek.

Ui. Mindenkinek ajánlom a Normaflorét utazásokra!