13. Belize - hajótúra,búvárkodás

8-kor Vikiék átjöttek és nagyon jókedvűek voltak. Poénkodtak az állapotokról, ők jól aludtak,nagyon élvezték a Central Hotel kényelmét, zuhanyoztak is és semmi problémájuk nem volt a hellyel. Jajistenem, öregszünk!

Daniel is előkerült és kedvesen mondta, hogy van egy jó étterem itt a szálloda mellett, gyerünk, menjünk reggelizni!

Lecibáltuk a csomagokat a szűk lépcsőkön és kilépve a kapun csodás napsütés fogadott. Az emberek mosolyogtak, mindenki barátságos volt, hangosan ránk köszöntek az idegenek. A reggeli finom és laktató volt, volt kávé és az étterem is mintha egy Rejtő regény díszlete lett volna.

Kb. 10-kor szálltunk be a kikötőben a csónakba, ami már a legelején is nagyon kényelmetlen volt. Úgy festett, mint egy klasszikus balatoni halászcsónak, egy nagy motorral megspékelve, keskeny és szűk padokon kellett ülni és nem volt mindegy, hogy ki hova kerül - a súlyelosztás miatt. Lassan kipöfögtünk a kikötőből, nyakunkban a mentőmellények, a pelikánok köszöntek nekünk, aztán rákapcsolt a motor és a csónak orra égnek meredt, kapaszkodni kellett erősen.

A tenger sima volt és türkizkék és az első sziget, ahol megálltunk, megfelelt a várakozásainknak: maga volt a karibi álom.

Körbesétáltunk, csodáltuk a látványt, élveztük a napsütést és mindannyian elmentünk WC-re. Gyönyörködtünk a zátonyon megtörő hullámok látványában, aztán kaptunk békatalpakat és szemüvegeket a búvárkodáshoz.

Kicsit inamba szállt a bátorságom, amikor megtudtam, hogy a búvárkodás tervezett helyszíne a zátonyon túl van - hogy hogy fogunk oda átjutni, elképzelni sem akartam. Szerencsére (szerencsétlenségünkre?) kiderült, hogy valóban nem kedvez nekünk az időjárás, ezért nem tudunk oda eljutni, ahova Béci szeretett volna és ahol egy tengerbe zuhanó függőleges sziklafal mellett lehet búvárkodni. Ehelyett vezetőnk kivitt bennünket a Tobacco Caye-hez, a hullámtörő mögötti "szélcsendes" korallzátonyhoz.

Elsőre mindenki állati lelkes volt, felvettük a békatalpakat, szemüvegeket, pipákat, Andriska is beöltözött, de az első csobbanás után pánik tört rá és sírva visszamászott a csónakba. Kata egy kis ideig Béci hátán lovagolt, de aztán neki is elege lett, így én "feláldoztam" magam és ott. maradtam velük és Daniellel a csónakban.

A többiek biztos élvezték a vízalatti látványt, de mellettünk egyre nagyobbak lettek a hullámok, ezért elkezdtem izgulni. Lassan mindenki visszajött, kiderült, hogy nagyon erős az áramlat és nehéz együtt maradniuk, plusz olyan sekély és hullámos a tenger, hogy a fenéken élő korallok Andrist is, Tomit is megsebezték egy kicsit, mindkettejük lába vérzett, mikor visszamásztak a csónakba. Ennek ellenére tettek még egy próbát, de hamar feladták, mert az időjárás kezdett tényleg kriminálissá válni.

Mikor mindenki újra biztonságban volt, elindultunk a tengeri tehenek felé, miután az előbbi szigeten visszaadtuk a búvárfelszerelést.

A távolban beborult az ég és látszott, hogy vihar van a tengeren.

A következő megálló egy brakkvizes lagúna volt, amit mangrove erdő ölelt körül.

A vezetőnkön látszott, hogy nagyon bántja a rosszul sikerült búvárkodás, és hogy most aztán belead apait-anyait, hogy legalább manatit lássunk végre. Láttunk is, méghozzá szinte testközelből! Nagyon vicces volt, ahogy Andrisék búvárszemüvegben kihajoltak a csónakból és bedugták a fejüket a vízbe, sőt Peti még víz alatti videót is készített egy szépen fejlett tengeri tehénről, Andris pedig próba-szerencse fejest ugrott egy manati fölé, hátha meg tudja simogatni. Ekkor már megint mindenki nagyon lelkes volt és az élmény csak fokozódott, amikor a mangrove mocsár mellett lehorgonyoztunk ebédelni. A menü friss ananászléből, natúr és csípős nachosból, salsa szószból, banánból és görödinnyéből állt.

Ebéd után egy kis sziget mellett haladtunk el, melyet teljesen birtokba vettek a madarak: a rajta álló néhány fa roskadozott a leszálló óriási kormoránok, sirályok, egyéb tengeri ragadozómadarak súlyától. Azért laktak a fán, mert olyan nagy a szárnyuk fesztávolsága, hogy a földre nem tudnának leszállni. A piros torkúak voltak a hímek, a fehér torkúak a nőstények és egészen közel engedtek magukhoz.


Utunk utolsó állomása egy magánsziget körülhajózása volt, ami régen egy nagy sziget volt, de egy hurrikán pusztítása után kétfelé vált. Itt Béci megkérte Carlost, hogy hadd szálljunk ki pár percre egy rövid séta erejéig, és ő el is intézte ezt nekünk. A sziget nagyon szép volt, előtte a kikötőben pelikánok vadásztak lelkesen a kis halakra. Meg akartuk hívni vezetőinket egy-egy italra a helyi bárban, de ők nagyon kedvesen elutasították az ajánlatunkat, így mi sem fogyasztottunk semmit, ellenben a WC-t itt is lelkesen használtunk.

A visszaút eseménytelen volt, csak már mindenkinek nagyon fájt a feneke.

Visszaérve Dangrigába kifizettük a túrát, adtunk borravalót és elköszöntünk Danieltől és Carlostól. Még sétálgattunk egy kicsit a piacon, Andris pólókat próbált, de végül csak 8 db Snickersnek kinéző fagyit vettünk, amiről aztán kiderült hogy inkább fagyinak kinéző, fagyasztott csoki. Azért elfogyott mindegyik.

A mai szállásunk már Belize Cityben várt minket, az út odáig elég hosszú volt, Béci  el is fáradt, mire odaértünk. Egy nagyon kedves házaspárnál lakunk, kaptunk vacsorát és a többiek kiélhették állatszeretüket a kutyákon-macskákon. A 4 kutya mindegyikét befogadták, a cicának pedig külön asztala volt az étkezőben, amin egy kis kosár volt az alvóhelye és ott kapott enni is - nagyon cuki volt. Ez az utolsó éjszakánk Belize-ben.

12. Belize - maja romok

Január 7.

Még este megnéztük az időjárás előrejelzésben, hogy ma nem lesz jó idő, ezért nem siettük el a felkelést. Éjjel most nem fáztunk annyira és egész jól aludtunk. Kb. reggel 9-re tértünk magunkhoz és egyből az e-maileket néztük, jött-e válasz Danieltől a szúnyogcsípésekkel kapcsolatban. Hála Istennek igen, és minden rendben van, ez a szúnyog nem az a szúnyog!

Ekként megnyugodva kezdtünk el készülődni és a reggeli után kb. 11 óra lett, mire kicsekkoltunk. Bepakoltuk a cuccokat a kocsiba és elindultunk. Hosszú út állt előttünk, először maja romokat akartunk nézni, aztán pedig még el kellett jutnunk Dangigába, mert elfogadtuk tegnapi vezetőnk, Daniel ajánlatát a holnapi búvárkodós túrára. Amikor még volt wifink, próbáltunk szállást foglalni, de az egyetlen lehetőség egy közös szállás lett volna, nyolcunknak 25e Ft-ért, ami ugyan 9.5-ös értékelést kapott a bookingon, de nem volt hozzá saját fürdőszoba. Egyszer már volt hasonló élményben részünk Dél-Afrikában.. ami ugyan nem volt rossz,... de jó sem. Mindenesetre emlékezetes volt, ezért úgy döntöttünk, ha Daniel foglal nekünk hotelt, akkor azt is elfogadjuk. Így estére szállásunk már volt, csak el kellett jutni oda.

Andris vezetett, Béci az útikönyvet olvasta. Kb. másfél órányi utazásra volt az első romterület (Nim li punit), ahol amikor kiszálltunk, egyből eleredt az eső. Ennek ellenére gyönyörűséges volt a mélyzöld fűben a régi kövek látványa. A romterület csodálatosan rendben tartott, igazán igényes helyként bújik meg a hatalmas őserdei fák között.

 

Rajtunk kívül nem nagyon volt más, így egészen a magunkénak érezhettük a helyet.

Az utazás legszebb része azonban csak ezután következett: a második romterülethez igyekezve lehajtottunk a főútról és 6 mérföldön át haladtunk a totál autentikus belize-i tájon keresztül. Menet közben láttunk pálmalevéllel fedett kunyhókat, állatokat, bepillantást nyerhettünk néhány másodperc erejéig a bennszülött lakosság mindennapjaiba. Patakban mosó asszonyok, kerti tűzhelyen ételt készítő családok mellett hajtottunk el, nagyon érdekes volt.

Körölöttünk tombolt az érintetlen természet, simán el tudtuk képzelni, hogy ha itt elvesznénk, soha nem találnának ránk. (De miért is vesznénk el??!)

Az utazás végén pedig ismét egy pedánsan rendben tartott, angolos-írországi hangulatot árasztó, a fák tövében gubbasztó koboldokat idéző romterületen találtuk magunkat. Egyik véglet a másik után...Most mintha egy középkori film forgatási helyszínébe csöppentünk volna bele.

 

A gyerekek is nagyon élvezték, felmásztak a falakra, Katáék kergetőztek a nagy füves részeken, csak sajnos már megint hulla éhesek voltunk, és korgó gyomorral nem olyan könnyű ennyi különleges látványt befogadni.

Így aztán újra autóba ültünk és elindultunk visszafelé. Belize sajnos nem a lépten-nyomon felbukkanó éttermeiről/boltjairól híres, így jó sokat kellett vezetni, mire megpillantottunk egy, a sötétben kivilágított házat, ami étteremnek nézett ki. Elhajtottunk mellette, de gyorsan visszafordultunk és már ott is álltunk egy útmenti kifőzde előtt, ami első pillantásra nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de mi már nem ültünk fel a látszatnak. Hamarosan ki is derült, hogy itt is irtó kedves mindenki, a tulaj kínai és ezért a szokásos panírozott dolgokon kívül lehet enni thai jellegű zöldséges-rizses egytálételt, sőt leveseket is, ami igazi felüdülés volt az utóbbi napok étkezései után.

Csak hát sokan vagyunk, sokfélét rendeltünk, az idő meg csak telt. Végül 8 körül hívtuk fel Danielt, hogy itt és itt vagyunk, hogyan tovább? Kiderült, hogy ott vár bennünket a Jaguár Park mellett, ettől aztán tök nagy lelkifurdalásunk lett, mert legalább 1 óra, mire odaérünk. Semmi gond, mondta, megvár. Így hát 9 körül felvettük őt a Jaguár Park mellett az út szélén, és innen még el kellett jutnunk Dangigába, ahol aludni fogunk.

Dangiga nem a legszebb város, ahol valaha jártunk, sőt. A szálloda utcája elég ijesztőnek tűnt, a szálloda belülről pedig még ijesztőbbnek. A neve Central Hotel, aki olvasott Rejtőt, az tudja!

A recepción ülő öregember csak spanyolul tudott, de nagy mosollyal az arcán kapta ki Béci kezéből a 100 dollárt a szobákért és adott vissza valamennyit. Elsőre nem is találtuk meg a szobákat, de aztán kiderült, hogy mi a földszinten, a többiek az emeleten alszanak majd. Kisebb sokként ért a folyosó végén látható "BANO" (fürdő) felirat, de aztán megkönnyebbültem, amikor benyitva a szobánkba láttam, hogy van saját fürdőszobánk.

A többiek állati lelkesen videózták és fotózták a szobájukat - tényleg nagyon ritkán van lehetőségünk ennyire lepukkant helyen lakni. Kiderült, hogy kaptunk extra matracot is, aminek akkor lett igazán jelentősége, amikor fintorogva kipróbáltam a franciaágyat - olyan érzés volt, mint amikor kést forgatnak a gerincemben. A rugós matrac rugói kb. 100 éve adták fel a küzdelmet, a fenekem a matrac mélyére süllyedt, a fejem és a lábam égnek állt. Béci szegény mindent megpróbált, hogy kényelmesebbé tegye a helyet, Andris és Kata pedig olyan fáradtak voltak, hogy azonmód elaludtak az egyik egyszemélyes ágyon. A fürdőszoba állapotát látva inkább kihagytuk a fürdést, csak a fogunkat mostuk meg. Béci először az extra matracot tette a franciaágy dupla matracára, de így is baromi kényelmetlen volt, utána levettük a dupla matracot az ágykeretről, amiről kiderült, hogy tulajdonképpen 4, csempével felrakott betonfal, közepén egy nagy lyukkal, amire girbe-gurba deszkákat helyeztek ágyrács gyanánt. Erre visszatettük a plusz matracot, végül azon aludt ő, én pedig Katával az egyik egyszemélyes ágyon úgy, hogy magunk alá terítettük a strandra hozott lepedő felét, a másik felébe meg próbáltunk betakarózni. Ez így elég kevés volt, Kata rugdalózott álmában és én nem sokat aludtam, mert szinte éreztem, ahogy az élősködők ellepnek bennünket. Amikor pedig nagy nehezen elbóbiskoltam végre, akkor meg Béci kérdezte aggódva: Cicka, hogy bírod? Aztán a fáradtságtól már rémképeket kezdtem látni arról is, hogy ez az egész biztos csak átverés, lehet, hogy kirabolnak bennünket, és hát ha túl is éljük az éjszakát, ugyan milyen hajója lesz ezeknek holnap, akik egy szervezett utazás keretében itt altatnak minket?

Ráadásul amikor végre elájultam a kimerültségtől, fél 8 körül arra ébredtem, hogy szakad az eső! Na tessék!

 

 

 

11. Belize - Jaguár Nemzeti Park, őserdő

Január 6. szombat

Hát az a helyzet, hogy bár tényleg klassz a szállásunk, a szellős, pajtaszerű kialakítás miatt éjjel olyan hideg volt, hogy majd megfagytunk. Az összes törölközőt magunkra terítettük és még pulcsikat is felvettünk, mégsem volt valami komfortos a helyzet - ráadásul többször fel kellett kelni és hideg padlón átcaplatni a szoba túlsó végébe, hogy a gyerekeket is betakargassuk. Nem voltunk valami kipihentek.

Béci reggel fél 7-re húzta az ébresztőt és átment a nagyokhoz kelteni őket. Mikor visszajött, mondta, hogy ők is nagyon fáztak, de nekik nem volt annyi eszük, hogy a törölközőket használják plusz takarónak.

Megettük a tegnapi maradék sütiket és kakaókat, majd kocsiba ültünk és Andris vezetésével kb. háromnegyed óra alatt eljutottunk a Jaguár Nemzeti Park bejáratáig. Itt egy néni fogadott bennünket és miután Béci kis tájékozódás után megtudta, hogy túravezetőt lehet fogadni, egyből meg is tette. Daniel hamarosan megérkezett és elmondta, hogy több lehetőség is van, van kisebb és nagyobb vízesés, lehet a folyón gumikarikában (tube on the river) "hajókázni", lehet gyalogolni rövidebbet-hosszabbat... válasszunk.

Mivel mindenki éhes maradt a nem túl laktató reggeli után és a vezetőnk szerint fontos, hogy együnk, mielőtt elindulunk, a többiek elmentek bevásárlótúrára, addig én átöltöztem a helyi fürdőszobában fürdőruhába. Azért még most is elég hideg volt, de melegedett az idő.

A kaja 6 burrito volt, ami nagyon jól jött, mert mindenki megéhezett a gondolatra, hogy most majd elnyel bennünket az őserdő.

Daniel beült hozzánk és elindultunk egy 6 km hosszú, nyílegyenes földúton az őserdő szívébe. Menet közben egyszer megálltunk, mert a fejünk felett hatalmas felfordulás támadt: bőgőmajmok ugráltak egyik fáról a másikra és közben nevüknek megfelelően hangosan bőgtek, ami azért elég különleges volt.

Egy parkolóban álltunk meg, ahol megettük a burritókat, és Andriska behisztisedett, mert neki nem jutott egy egész, csak egy fél adag. Mivel az út elején a vezető figyelmeztetett bennünket, hogy használjunk szúnyogriasztót, most jó alaposan befújtuk magunkat tetőtől talpig, amivel megint csak sok idő eltelt, de ennek jó oka volt. Indulás előtt, még itthon, mikor a taxival mentünk a reptérre, Béci húga felhívott bennünket, hogy most látott egy filmet a Spektrumon Belize-ről, és ígérjük meg, hogy nem megyünk a Jaguár Nemzeti Parkba, mert itt él egy olyan szúnyogfajta, ami a petéit a csípés során a bőr alá rakja, a lárva ott kel ki és egy nagy lyukon keresztül rágja ki magát kifejlődés után. Nos, igaza volt, valóban itt él ez a szúnyog és Daniel hangsúlyozta is, mennyire fontos a védekezés. Ennek ellenére ő csak a lábszárát fújta be és mikor kérdeztük, hogy nem aggódik-e a többi testrésze miatt, csak legyintett és mutatta a korábbi, lárvarágta lyukakat a bőrén. Juj! Andriskával veszekedni kellett egy sort, mert a hiszti miatt a fújkálást sem engedte, de végül mi győztünk.

A parkolóban mindenkinek fel kellett venni egy mentőmellényt és kaptunk egy-egy gumikarikát, amit ha a fejünkre tettünk, könnyebb volt cipelni. Így megpakolva gyalogoltunk az őserdei ösvényen vagy 20 percet. Egyszer-kétszer megálltunk, mert Bécit továbbra is csípték a szúnyogok és szúnyogriasztóztunk kicsit.

Egy keskeny, sekély és néhol elég gyorsfolyású folyóhoz érkeztünk, ahol bele kellett ülni a karikákba. Béci vette Katát az ölébe, mi többiek a hátizsákokat próbáltuk szárazon tartani. A telefonokat, fényképezőket nem hoztuk magunkkal, csak Viki telefonja volt elöl, ő készített fényképeket - illetve az ő telefonjával néha Peti, amiért nagyon izgultunk, mert Peti vicces fiú és elég ügyetlenke.

A gyors folyás miatt össze kellett kapaszkodnunk, így egy 8 úszógumiból álló kontingenst képeztünk, amit a vezető hátulról próbált irányban tartani. Általában sikerült is neki, bár szegény többször volt a vízben, mint szárazon. Szerencsére a víz nem volt túl hideg, a kb. 45 perces üldögélés nem viselt meg senkit. Nagyon szép élmény volt így a folyón lefelé csordogálni, közben a fejünk felett a tiszta kék eget, az érintetlen őserdei lombkoronát bámulni, figyelni a madarakat és néha megpillantani egy-egy majmot. Szerencsére a lombok között átszűrődő fényben nem kellett a leégéstől sem tartani. Mindenkinek nagyon tetszettek a kisebb zúgók és a nagy kanyarok, amikbe összekapaszkodva, nagyokat nevetve simultunk bele.

Egy kis ösvény mellett volt a végállomás, kikecmeregtünk a gumikból és a vizes fürdőruhában elindultunk befelé az erdőbe. A gumikat és a mentőmellényeket otthagytuk az út mellett egy kupacban. A gyaloglás már nem volt annyira kellemes, mert a fák árnyékában elég hideg volt, de az út felfelé vezetett, így nem fáztunk annyira. Velünk szemben más turisták is jöttek, ami megnyugtató volt, már csak a szúnyogok miatt is. A szúnyogriasztó kezdett elfogyni, pedig még szükség volt rá, hiszen bent jártunk az őserdő mélyén.

Mielőtt megérkeztünk a vízeséshez, még egy kis ijedtség ért bennünket: Kata egyszer csak óriásit sikított és térdig merült az út melletti pépes sárba. A szandálja is bent ragadt, Bécinek úgy kellett tapogatva kihalásznia a trutyiból. Szerencsére az ijetdtség nagyobb volt mint a baj, Katát és a szandálját lemosogattuk és mentünk tovább.

A vízesés egy emelkedő tetején tárult a szemünk elé. Az odavezető földutat kiálló gyökerek, görgetegkövek tették izgalmassá, mellettünk tobzódott az őserdei aljnövényzet. Daniel felhívta a figyelmünket egy nagylevelű páfrányfélére, ami WC papírként is használható, ha szükséges. Állatokkal nem találkoztunk, talán túl hangosak voltunk, vagy nem megfelelő napszakban próbálkoztunk megtalálni őket. A vízesésnél rajtunk kívül egy Ohio-ból érkezett pár volt, épp vetkőztek, hogy megmártózzanak a vízesés alatti kis tóban. Andris csatlakozott hozzájuk és halált megvető bátorsággal nem csak térdig, hanem nyakig elmerült a jéghideg vízben. A vezetőnk rá is szólt, hogy jöjjön ki gyorsan, mert vele már előfordult, hogy görcsöt kapott a hidegtől. Bár Andrisnak jól esett a fürdés, mi nem kaptunk kedvet hozzá.

A túra végén a parkolóba jutottunk, ahol kifizettük a vezetést és borravalót adtunk Danielnek. Megkérdeztük, hogy tud-e nekünk segíteni egy olyan program megszervezésében, amiben atollnézegetés, búvárkodás is van, és ő felírta az e-mail címünket és telefonszámunkat, hogy majd este jelentkezik a fejleményekkel.

Ekkor már nagyon éhesek voltunk, így megálltunk az első útszéli kis talponállóban, hogy együnk valamit. Nagyon érdekesnek találtuk, hogy Belize-ben a legtöbb boltnak, de a benzinkútnak, autószerelőnek, zöldségesnek a cégtáblája alatt ott van kifüggesztve a tízparancsolat. Milyen szép gondolat, nem? Ránk is ránkférne nem egy helyen, leginkább a parlamentben. Honatyáink rá-rá pillanthatnának néha a miheztartás végett.

A tízparancsolat mellett egy helyi cica is nagy sikert aratott a család körében, Béci leült mellé a földre, úgy simogatta, ő pedig dorombolt ezerrel.

https://youtu.be/dHvlTUnQKP0

 

- itt meg is nézhetitek, hogyan kell narancsot pucolni professzionálisan.

Miközben a rendelt fogások elkészültére vártunk, figyeltük a helyiek mindennapi életét. Mellettünk egy kisfiú narancsot árult és lehetett tőle venni frissen facsart narancslét, illetve meg lehetett kérni, hogy a vastag héjú gyümölcsöt hámozza meg nekünk egy jópofa szerszámmal. Az úton közben mindenféle járművek haladtak megpakolva, egy 6 éves forma kisfiú érkezett felnőttbiciklin ülve, egyszer pedig megállt a helyi busz, a sofőr kiszállt és gyorsan vett magának egy burritót elvitelre. Az utasok közben türelmesen vártak.

 

 

Placenciába visszaérve egyenesen a kikötőbe hajtottunk (fél 4-kor), ahol a tegnap előzetesen leszervezett tengeritehén-nézegetés várt ránk. Megtaláltuk a bácsikánkat, akivel Béci megállapodott, és miután megbeszélték a részleteket, mondta, hogy várjunk egy keveset a hajónkra.

Telt az idő, tébláboltunk a kikötőben, végignéztük (újra) a kisbolt választékát, vettünk vizeket, de a hajó csak nem akart jönni. Végül kb. fél 5 lett, mire jelezték, hogy befutott, és kiderült, hogy egy kis motorcsónak csupán és egy kövér, véreres szemű és piros pólót viselő afroamerikai a kapitánya. Mikor nagy lelkesen kérdeztük tőle, hogy fogunk-e látni manatit, nagy búsan rázta a fejét, hogy késő van már ahhoz. Kicsit elszontyolódva ültünk a csónakba és kb. 20 perc száguldás után érkeztünk a lagúnába. itt aztán nagyon kellett figyelni, mert a manati csak az orrát dugja ki kb. 5 percenként, és nekünk azt kell észrevenni. A fényviszonyok nem voltak már tökéletesek, alattunk a víz napsütötte türkiz helyett naplementei acélszürke volt. Azért szerencsénk volt, többször is megpillantottuk az orrocskákat és amikor a közelükbe jutottunk, láttuk a tengeritehén fehér hátát a vízfelszín alatt.

A naplemente viszont most is gyönyörű volt, már ezért is megérte eljönni erre az útra.

Hazafelé a városban még megálltunk kakaókat, kávékat és fahéjas csigákat vásárolni, aztán megérkeztünk a szuper kis hideg szállásunkra. Itt fürdés következett volna, amikor Andriska a zuhanyzóban megpillantott egy féltenyérnyi nagyságú skorpiót a falon, amit aztán Béci halált megvető bátorsággal dobozba zárt és a korláton keresztül ledobta a lenti homokba. Figyeltük, ahogy komótosan elindul a bozótos felé és hamarosan eltűnt az aljnövényzetben.

Megnyugodva tértünk vissza a szobába, amikor újabb rémületes látvány tárult a szemünk elé: a fiúk lábán furcsa, piros udvarú vércseppnek tűnő szúnyogcsípések voltak. Azonnal aggódva kerestünk rá a neten a jelenségre és persze rögtön a legborzalmasabb képekkel szembesültünk. Végül Bécinek eszébe jutott, hogy küldjük el a csípésekről készült képet Daniel e-mail címére, ha valaki, hát ő meg fogja tudni mondani, kell-e aggódni vagy sem.

10. Belize - Placencia

Január 5.

Nagyon jól aludtunk, Béci ébredés után elment és leadta a koszos ruhákat a mosodába. Nagyon kedves volt, be is vásárolt nekünk piskótákat, kakaókat, kávét nekem és átalakítókat a konnektorokhoz, hogy tudjuk a telefonokat tölteni. Reggeli után összepakoltunk és elindultunk az új szállásunk felé.

Mivel a GPS továbbra sem állt a helyzet magaslatán, meg kellett kérdeznünk, merre haladjunk, és amilyen mázlink volt, pont egy autókereskedésbe szaladtunk be érdeklődni, ahol kiderült, hogy 100 méterre vagyunk már csak a céltól. A "hotel" messziről nem tűnt biztatónak, a tulajnéni, egy öreg anyóka, viseltes ruhában várt minket, a segítője rasztahajú, lepukkant koszos pasinak tűnt, de a szobák hatalmasak, tiszták és csendesek voltak. Az ágyak felett szúnyoghálós baldachin, kézműves ágytakarók és szőnyegek, normális, tiszta fürdőszoba és szép kilátás fogadott. A szobák egy pajtaszerű, lábakon álló nagy épület emeletén vannak, légkondi nincs, de a víz itt is iható. A néniről kiderült, hogy kedves és szolgálatkész, kaptunk tőle törölközőket a partra, miután kitöltöttük a kötelező papírokat. Jó érzés, hogy két napig egy helyen leszünk, azonnal birtokba is vettük a szobákat.

Miután lepakoltunk, kíváncsiak voltunk, hova keveredtünk, így lementünk a partra egy elhagyatott kis úton. A mellettünk lévő ház kertjében vadul tombolt egy pitbull, elég ijesztő volt, de maga a tengerpart azért elnyerte volna a tetszésünket, ha nem fújt volna annyira a szél.

Azért maradtunk egy fél órát, aztán felkerekedtünk és kocsival visszamentünk a városba, ahol beültünk egy kis helyi étterembe, Omarhoz. Viki szegény nagyon betegnek érezte magát, állandóan papírzsepit vadásztak Andrissal.

 

Kata rajzolgatott, amíg megjött az ebéd.

Miután jóllaktunk, sétálni indultunk a városban és megállapítottuk, hogy Placencia nagyon tetszik nekünk. A főúttal párhuzamosan futott egy belső út, ahol a színes kis házak között árusok pakolták ki a portékájukat. Vikiék találtak egy helyi péket, aki nagyon finom kókuszos sütiket és fahéjas csigákat sütött frissen, így jól bevásároltak.

Az út a kikötőbe vezetett, megcsodáltuk a színes, karibi világot: élénk zöld, sárga, piros, rózsaszín házacskák, türkizkék tenger, pálmafák, hófehér homok, pelikánok... Béci nagyon szeretett volna már tengeri tehenet látni, és meg is kérdezett egy helyi kis mini utazási irodát - búvárközpontot, hogy mennyiért vinnének el minket egy tengeritehén-néző körre. Összejöhetett volna a program, ha mind együtt vagyunk, de a gyerekek leszakadtak tőlünk az árusok láttán, és bár hívtuk őket és jöttek is futva, este negyed 6-kor már nem volt értelme elindulni. Viszont megbeszéltük, hogy holnap visszajövünk.

Ekkor a fiúk delfineket vettek észre a kikötő vizében, amitől mindannyian állati izgatottak lettünk. Szerencsénk volt, mert többször is megpillantottuk a delfinek hátát ki-ki bukkanni a tengerből, igyekeztünk fényképeket is készíteni.

A naplemente csodás volt, a csönd, a tenger látványa, a szivárványszínű égbolt, az aranyhíd látványa mélyen megérintett bennünket.

Elcsendesedve indultunk vissza az autóhoz, és menet közben Béci még vett nekem egy szív alakú, faragott fatálat - némi alkudozás után.

A szokásos kakaós, kekszes, fahéjas csigás vacsink után annyira fáradtak voltunk már, hogy hamar kidőltünk és 8-kor már mindenki aludt.

 

9. Belize - Hopkins

2018. január 4.

Jól aludtunk, bár Viki fázott éjjel - rajta szegényen most tört ki a megfázás.

Kata nagyon lelkes lett, mikor meglátta a medencét a reggeli napsütésben, be is öltözött azon nyomban fürdőruhába, úszószemüvegbe, karúszóba, de végül csak a lábát lógatta a vízbe, mert elég hideg volt.

Béci elment Tomival körülnézni a környéken, hogy hol érdemes reggelizni, milyen a tengerpart, egyáltalán: hol lakunk? Úgy jöttek vissza, hogy találtak éttermet, ami drága lesz, de ma megadjuk a módját - így mindannyian felkerekedtünk.

Tényleg drága volt (már annyit spóroltunk, hogy most az egyszer belefért), állati komoly rántottákat kaptunk, volt svédasztal és igazi kávé és még Kata is evett rendesen. A környezet gyönyörű volt, végre átéltük a "Karib-tenger élményt", bár nem volt túl meleg,  és nagyon fújt a szél.

Mi aztán Katával ketten visszaindultunk a szállásunkra csomagolni - mert a Guesthoustól kapott korábbi e-mailben az állt, hogy 11-ig kell kicsekkolni és már késő volt. A többiek még ott maradtak, gondoltam, biztos jönnek utánunk pár perc múlva.

A visszafelé úton találkoztunk egy túlságosan lelkes, nagy, fehér kutyával, akinek a nyakörvén lánc lógott - meglépett valahonnan. Nagyon megörült nekünk és ezt azzal fejezte ki, hogy elkezdett rám felugrálni. Mivel rövidnadrág volt rajtam és Katát is ölbe kaptam, mikor messziről megláttuk, nem nagyon tudtam mit csinálni - próbáltam kitérni előle, de a kátyús, poros úton ez szinte lehetetlen volt. A lábam már össze volt karmolva rendesen, amikor végre odaért egy biciklis turista pár és ők nagy nehezen leszedték rólam a kutyát. Szerencsém volt, mert lehetett volna agresszív is, és azért is, mert így legalább értelmet nyert az utazás előtt beszerzett Tetanusz oltás. Kata nem ijedt meg, én is csak utólag kaptam egy kisebb sokkot. Otthon lekezeltem a vérző karmolásokat Betadinnal, aztán vártuk haza Béciéket. Egyre jobban hergeltem magam - bár rajtam kívül nyilvánvalóan senkit nem izgatott, hogy mikor csekkolunk ki -, de nekem a többiek nemtörődömsége a kutyával együtt már sok volt. 3/4 12-kor még mindig sehol senki, ekkor már borzasztó ideges voltam, alig tudtam magam türtőztetni, mikor végre befutottak. A kiköltözéssel persze nem volt probléma, a tulaj nénink kedvesen mosolygott és megköszönte, hogy ott laktunk. Megint csak én reagáltam túl valamit, aminek semmi értelme nem volt.

Szerencsére Béci 25 év házasság után jól kezeli az ilyen hangulataimat is, így hagyta, hogy kidühöngjem magam, aztán adott egy puszit, megdicsért és kicsit szörnyülködött, hogy mindent egyedül összecsomagoltam, sajnálgatott a lábam miatt, és rám szólt, hogy most már hagyjam abba, minden rendben van... és tényleg minden rendben volt megint.

A mai szállásunk Placenciában van, ezt még szintén otthon foglaltuk indulás előtt a maival együtt. A GPS Belize-t már csak fehér foltként látja, így az orrunk után indultunk. Béci nagyon lelkes volt, 5 percenként álltunk meg fotózni a házakat, az állatokat, egy-egy szimpatikusabb szállásnál beszaladt megkérdezni, hogy mennyibe kerül (sehol nem volt hely). Neki nagy élmény, nekünk a kocsiban ülve nagyon fárasztó volt. Ha belegondolunk, ez már a sokadik nap, amit az autóban töltünk és szívesen maradtunk volna itt, Hopkinsban is egy kicsit pihengetni. Mivel azonban még nem ismertük az országot és a körülményeket, nem mertük kockáztatni, hogy nem indulunk időben, nehogy megint több órás utazás után csak éjszaka érjünk oda a következő célponthoz. Ezért rém idegesítő volt ez a tökölődés, bár igazából nem siettünk sehova. Fáradtak voltunk már.

Mikor aztán megérkeztünk Placenciába és megtaláltuk a Placencia Villas-beli szállásunkat, ismét nagyon lelkesek lettünk.

Placencia elég komoly kisváros és a mi kis apartman-csoportunk pont a közepén van. Tökéletes a wi-fi, kényelmesek a házacskák - mindegyikben van szoba, konyha, fürdőszoba, gyönyörű tiszta és nagyon cuki mindegyik. Nagy meglepetés volt, hogy iható a csapvíz. Jólesett, hogy még korán van és végre nem csak aludni esünk be ide, üldögéltünk, beszélgettünk, naplót írtunk, a gyerekek játszottak, lementünk a partra. Kicsit ijesztő volt, hogy minden szállás teljesen tele van, ezért a szuper wi-fi-vel elkezdtünk keresgélni a Bookingon, de nem volt könnyű dolgunk, mert alig talált az is valamit (persze az árfekvés számított, drága szállás azért akadt volna). Végül a két megfizethető közül lefoglaltam az olcsóbbat 2 éjszakára (nagyon nagy dolog, hogy egymás után kétszer ugyanott maradunk!), 2x4 ágy, 2 szoba, hurrá!

Sajnos nem volt jó idő, kellettek a pulcsik, kardigánok, nagyon fújt a szél.

Este a mellettünk lévő étteremben vacsiztunk, két hatalmas pizzát rendeltünk és én még koktélt is ittam, a gyerekek pedig kaptak fagyit a végén (ami felháborítóan drága volt: 1 gombóc 2 USD).

Hazafelé a kis boltokat nézegettük, de minden duplája a guatemalai áraknak, így végül nem vettünk semmit. (Bár Andriska beleszerelmesedett egy teknősös nyakláncba).

Hazaérve társasoztunk, Kata azonnal elaludt, Andriska menet közben dőlt ki, mi kb. 11-kor feküdtünk le. Jólesett ez a délután, végre nyaraltunk egy kicsit!

8. Belize - érkezés

Bár be volt kapcsolva az ébresztő, de éjjel nagyon rosszul aludtunk és egy picit későn ébredtünk. Negyed 7-kor Béci magára kapta a ruháit és elrohant a reptérre, én pedig ébresztettem a kicsiket-nagyokat, csomagoltam a szétszórt csomagjainkat, hogy még 7 előtt lent legyünk a recepción, mert valahogy onnan kell majd 1 saroknyit gyalogolni a buszhoz. Ez még nem volt világos, ezért izgultam emiatt is, meg amiatt is, hogy hogy fogjuk elmagyarázni a sofőrnek, hogy a férjemet a reptéren kell összeszedni.

Nagy örömömre viszont, mikor a csomagokkal elindultunk a lépcsőn lefelé, ismerős hang ütötte meg a fülünket: Béci ott állt a pultnál és telefonált. Első gondolatom az volt, hogy baj van, nem sikerült az autóleadás, nem megyünk Belize-be, de aztán kiderült, hogy nagyon is ügyes volt: a kölcsönzős emberrel visszajött ide a szállodába és itt adta át neki a kocsit, így nem kell a busz miatt izgulni. Bár Béci elég stresszes volt az átélt dolgok miatt, látszott, hogy a kocsival minden rendben van és a sofőr nagy öleléssel búcsúzott tőlünk.

Az utazáshoz a szomszéd utcában volt a gyülekező (eljöttek értünk és átkísértek, tehát emiatt is felesleges volt aggódni...), ahol az adataink felvétele után kaptunk reggelit (rántotta, amerikai palacsinta, bab persze, görögdinnye, kávé ... nyami!) és épp hogy lenyeltük az utolsó falatokat, már indult is a busz.

Az utolsó malajziai buszozásunk tapasztalatai alapján elöl hagytuk a pulcsikat és jól is tettük, mert itt is baromi erősen fújt a légkondi. Miközben a határ felé haladtunk, egy kicsit elszomorodtam: határozottan megszerettem Guatemalát, sajnáltam, hogy itt kell hagyjuk.

Az út guatemalai szakaszát gyorsan megtettük, itt, Peténben voltak a legjobbak az utak, még topes is alig akadt, aztán megérkeztünk a határhoz, ahol az összes csomagot ki kellett szedni és gyalog kellett átmenni az ellenőrzésen. Ezzel legalább egy óra elment, de aztán újra megtaláltuk a buszt és immár Belize-ben folytattuk utunkat. Még a határ előtt felszállt egy pasi egy nagy köteg bankjeggyel, nála váltottunk mi is  USA Dollárt Belize Dollárra (1 USD 2 BZD).

A belize-i táj meglehetősen egyhangú volt a buszból kitekintve. Nyílegyenes, sima út, kétoldalt bozótos, erdős, lakatlan területek, melyeket egy-egy farm tör meg. A különbség Guatemalához képest elsősorban a gondozottságban mutatkozott meg, illetve az elszórtan, hatalmas területeken fekvő birtokok nagyságán. Hosszú idő óta itt láttunk először például lenyírt gyepet. A farmokon állatok legelnek, a házak szépek, színesek és mindegyiknek van tornáca. A tornác korlátja általában más színűre van festve, mint a ház fala: ha rózsaszín a ház, fehér a tornác, ha kék, akkor sárga, stb. A tetőt általában bádog fedi és ennek a színe is eltérő a ház színétől. Ettől nagyon vidám, karibi hangulatú a látvány, miközben a stílus inkább Angliára hajaz. A részletek szépen kidolgozottak, a faragások igényesek. A farmokat kerítés veszi körbe.

Belmopanba viszonylag hamar odaértünk, itt páran leszálltak, aztán folytatódott az utazás, amit már elég nehezen bírtunk, unalmas volt.

Belize Citiyről sem írtak túl jókat sem a konzuli oldalon, sem az utikritika.hu-n, de ezt már nem vettem komolyan Guatemala után. Az első feltűnő különbség a lakosság összetételéből adódott: jóval kevesebb indiánt, sokkal több karibi rasztahajú feketét és sok turistát láttunk.

Kicsit megdöbbentő volt, hogy a városba bevezető út utolsó 5 km-e egy temetőn keresztül vezetett: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...?!"

A buszpályaudvarra megérkezve kb. 10 lépést kellett csak tenni, hogy a központban találjuk magunkat, ami nagyjából úgy nézett ki, mint egy szabadtéri bevásárlóközpont - éttermekkel, boltokkal, sétálóutcával. Itt rögtön meg is ebédeltünk (amerikai kaja volt, hamburgerek, sült csikeszárnyak, sültkrumpli és kóla), majd mi ketten Bécivel elindultunk az autónkért a reptérre.

Még akkor, amikor a busszal megérkeztünk, egy rámenős taxisöfőr ajánlkozott, hogy kivisz oda bennünket, és hűségesen meg is várta, amíg végzünk az ebéddel. Joel volt a neve, borzasztóan lepukkant autója volt, de jól beszélt angolul és sokat mesélt az országról: mit érdemes megnézni, hova érdemes elmenni. Mint kiderült, a Béci által preferált Hopkins és Placencia jó választás lesz, szerinte is az az egyik legszebb régió. A szigetek közül Caya Caulknert javasolta, azt mondta, az még megfizethető, a többi már horror áron van.

A fuvar 50 BZD volt és 30-35 perc. Béci bosszankodott is útközben, hogy marha messze van a reptér, a térképen nem tűnt ennyinek a várostól való távolsága, amikor interneten foglalták az autót.

Megérkeztünk, elbúcsúztunk Joeltől és bementünk az AQ Autorent irodájába, hogy átvegyük a lefoglalt és visszaigazolt Ford Explorer terepjáró, SUV extra big autónkat.

Nos, ha Guatemalában nem sikerült semmit könnyen elintézni, ez a tendencia itt is folytatódott: az irodában ülő fekete nő sajnálkozva mondta, hogy hiába a visszaigazolás, nekik sajnos nincs ilyen autójuk és erről egy e-mailt is küldtek a délelőtt folyamán. Ja, hogy nem volt netünk és nem láttuk? Arról ő sajnos nem tehet... Esetleg tud ajánlani kisebbet, 7 személyeset... és jött újra a karácsony előtti autóbérléses rémálom: nem, az nem jó, nem férünk be nyolcan a csomagokkal együtt. A parkolóban pont állt is egy ilyen kibérelhető autó, amibe belekukucskálva megállapítottuk, hogy valóban nem elég nagy nekünk.

Szerencsére most olyan időpontban voltunk, hogy minden autókölcsönző cég képviseltette magát a helyszínen és a Hertzes csaj, látva a kétségbeesésünket, javasolta a mellette lévő helyi kis irodát, mert ha valakinek, hát a Rancho's Autorentnek lesz megfelelő autója.

Volt is egy 15 személyes Ford "raktáron", a méreteit tekintve vetekedett (kicsit nagyobb volt) a guatemalaival. Az autókölcsönzős pasinak már az idegeire mehettünk, mert nagyon nehezen döntöttünk: milyen biztosítást kössünk, hol adjuk le a végén a kocsit (a városban), Béci vezet, de az én nevemen van a hitelkártya, még egy főre ki kell tölteni a papírokat, - új szerződést kell írni, mert végül mégis kérünk plusz biztosítást, stb.

Jól ránk is ijesztett azzal, hogy minden, az autóban keletkező kárt mi fizetünk, és megmutatta egy térképen, hogy az ország két útja közül melyiken kell észnél lenni, mert borzalmasak az útviszonyok, hatalmas lukak, éles kanyarok, útszűkületek jellemzik é persze mindez fent a hegyekben... nagyon vigyázzunk!!! És közben olyan szigorúan nézett, hogy én már teljesen bepánikoltam, mert persze a mi szállásunk pont annak az útszakasznak a végén volt.

Ráadásul volt egy kicsit olyan érzésem, hogy amint kitesszük a lábunk innen, jön majd a simlis kölcsönzősnek egy haverja, aki "véletlenül" totálkárra töri az autót és nekünk kell az egészet kifizetni. Béci csak nevetett rajtam, de aztán beültünk a kocsiba és kiderült, hogy nem is tudja vezetni: akárhogy próbálta, nem tudta sebességbe rakni (egyébként automata kormányváltós volt), így újra ki kellett hívni a pasit, hogy mutassa meg (tiszta ciki volt) és végül Béci is elbizonytalanodott, ezért visszamentünk az irodába, újraírattuk a szerződést és belerakattuk azt a plusz-plusz biztosítást, amit egyébként még soha sehol nem kértünk (amivel csak azt értük el, hogy maximum 2000 USD-t kell fizetni, ha történik valami).

Ezzel a kis akcióval kb. 4 óra elment, szegény gyerekek már elképzelni sem tudták, merre lehetünk. Végül aztán megérkeztünk értük, és ők nagyon élvezték az új autó tágasságát, Béci meg az erős motort és már csak én izgultam, mert lelki szemeim előtt ott lebegett, hogy 2 óra múlva - persze megint sötétben - elérjük azt a rettenetes útszakaszt, ahol már csak a Jóistenen múlik majd, hogy épségben túléljük.

 

Nos, a kölcsönzős bácsi nem tudta, hogy mi Gutemalában szocializálódtunk autóvezetés terén: bár folyamatosan készültünk rá, az út csak nem akart elromlani: nyílegyenes, kivilágított, sztráda minőségű aszfaltút, nulla luk, nulla forgalom és még a topesek is jelezve voltak, sőt a nagy topest 3 kis topes előzte meg, így esélyünk se volt, hogy ráfussunk egyre.  Előfordult, hogy egy-egy folyón átívelő kis híd előtt lassítani kellett, mert csak 1 autó tudott áthajtani rajta, de ez volt minden. Inkább az volt vele a baj, hogy túl jó volt, túl egyenes és rém unalmas. Béci a végére nagyon el is fáradt és átadta a kormányt Andrisnak, aki nagyon jól vezetett.

Ez volt az első jele annak, hogy Belize amerikai turisták kedvelt úticélja: minden, de minden túl van biztosítva (mint az, hogy a mikóra ráírják: ne tedd bele a macskád!, vagy a hajszárítóra, hogy kádban ülve, fürdés közben ne használd!).

Hopkinsba megérkezve azért találkoztunk az eredeti, korábbi útviszonyokkal is: döngölt, vörös földút kátyúkkal, de ez már a nyaralóövezet volt, mindkét oldalt szállásokkal, bungikkal - mint Balatonszemes főutcája aszfaltozás előtt.

Némi keresgélés után rá is találtunk a még itthon lefoglalt Cosmopolitan Guesthousra, ami egy nagyon aranyos kis szálloda volt egy nagyon aranyos tulajnővel, medencével és ember magasságú tukános szobrokkal.

Hamar elaludtunk, nagyon fáradtak voltunk.

7. Guatemela - Tikal

Január 2. Kedd

Reggel mi Katával korán ébredtünk, és amíg a többiek még aludtak, megnéztük a lovakat. A szobák mellett szinte közvetlenül voltak a boxok, szépek, tiszták, tágasak és legalább 20, boldognak és egészségesnek látszó lovacska nézegett kifelé vágyakozva az ajtókba vágott ablakokon keresztül. A belső udvarban volt egy kis medence, mögötte a lovaknak épített karám, ahol futószáron lehet őket futtatni.

Mikor reggelizni mentünk, láttunk is egy csapatot épp visszatérni a lovaglásból.

A reggeli is nagy élmény volt, mert a ranch az őserdő közvetlen szomszédságában fekszik, így a korláton keresztül gyors egymás utánban láttunk óriáslepkét, mókust, pirossapkás harkályt és színes trópusi madarakat a gyerekek és Béla nagy örömére.

Amikor reggeli után kicsekkoltunk, az volt a terv, hogy a városban bemegyünk egy utazási irodába és megvesszük a buszjegyeket Belize-be. Irodát találni nagyon könnyű volt, bár először egy öreg bácsikát próbáltunk kérdezgetni, de amikor kölcsönösen rájöttünk, hogy nem boldogulunk egymással, készségesen átkísért a mellette lévő konkurencia irodájába. Itt ugyan beszéltek angolul, de megkezdődtek a komplikációk: meddig menjünk a busszal? Belmopanig (ami félúton van), vagy Belize Cityig? És ha ott vagyunk, mihez kezdjünk autó nélkül? Itt van wi-fi, akkor először foglaljunk autót. Andris nagyon segítőkész volt, a telefonján próbált minden lehetőséget megtalálni, Vikit inkább beszipantotta a virtuális világ, elmerülten böngészte a közösségi oldalakat. A többiek az iroda előtt, az autóban várakoztak.

Végül hosszas keresgélés után sikerült autót bérelni, és azt is eldöntöttük nagy nehezen, hogy Belize Cityben a reptéren fogjuk átvenni. A buszjegyet tehát Belize Cityig váltottuk meg. Az iroda abban is rugalmas volt, hogy a holnapi szállásunkon, Floresben szedjenek fel bennünket a buszra, ne kelljen (nem is tudtunk volna) visszakavarodni ide. Az utazási iroda dolgozói egy kicsit ki voltak akadva ránk, mert legalább 2 órán keresztül lógtunk a wi-fijükön és töltöttük a telefonunkat a hálózatukon, így a békesség kedvéért adtunk nekik egy kis pénzt a megértésükért, ami után még készségesebbek lettek. Megérdemelték.

Mikor mindennel végeztünk, elindultunk Tikal felé.

Tikal a legnagyobb a maja civilizáció által alapított városok közül, mélyen bent az esőerdőben fekszik. A világörökség része. Már a kr.e. 4. században épültek itt épületek, de kr. 200-800 között élte fénykorát és a 10.század végén hagyták el végleg. A Tikal név azt jelenti maja nyelven, hogy a "hangok helye" vagy a "nyelvek helye".

A hely jelentős ókori épületek százainak ad otthont és csak töredékét tárták fel az évtizedes régészeti munkák során. (Wikipédia)

A legkimagaslóbb, fennmaradt épület a hat hatalmas mezoamerikai lépcsős piramis, melyek tetején templom található. Ezek a város magasságában a késői 7. században és a kora 9. században épültek. Tikal 1. számú temploma (más néven „Ah Cacau (vagy a Kakaócserjék Urának) Temploma” vagy a „Nagy Jaguár Temploma”) 695 körül épült; a 2. számú templom vagy a Hold Temploma 702-ben, a 3. számú templom 810-ben épült; A legnagyobb a 4. számú templompiramis vagy a Kétfejű Kígyó Temploma 72 méter magas és 720-ra datálják. Az 5. számú templom körülbelül 750-ből származik és ez az egyetlen, amelyben sírokat találtak. A 6. számú templom vagy a Feliratok Temploma 766-ban épülhetett.

Az ókori városban királyi paloták is megtalálhatók, továbbá van néhány kisebb piramis, paloták, lakóhelyek és feliratozott kőemlékművek. Még egy olyan épület is látható, mely valószínűleg börtön lehetett, mert eredetileg fa rácsok voltak az ablakokban és ajtókban. Van továbbá hét pálya is, ahol a mezoamerikai labdajátékokat játszották.

Tikal lakónegyede körülbelül 60 km² területet ölel fel, melynek nagy részét még nem tisztították meg vagy tárták fel.

Tikal piramisai közül néhány meghaladja a 60 méteres magasságot.

Hatalmas méretű földmunkák nyomait fedezték fel, melyek 6 méter széles árok formájában ölelik körbe Tikalt a védősánc mögött. Ebből csupán 9 km-nyit térképeztek fel; ez az árok körülbelül 125 km²-nyi területet zárhatott körül.Korábban a földmunkákat felfedező projekt kimutatta azt, hogy a földmunkák aránya nagyon eltérő és azok sok helyen jelentéktelenek voltak védelmi szempontból. Emellett a földmunkák egy része csatornarendszerbe torkollt.

Tudományos expedíció először 1848-ban jutott el ide, de a felderítések a mai napig folynak.

Nagy örömünkre az oda vezető út meglepően jónak bizonyult, így elég jól haladtunk és hamar megérkeztünk a kapuhoz. Itt jegyet kellett vennünk (150/fő) és 20-ért adtak térképet is. Belépéskor elkérték az útleveleinket és felírták, mikor érkeztünk, valamint felhívták a figyelmünket, hogy a belső utakon max. 45-tel menjünk.

A hosszú bevezető út nyílegyenesen vezetett az őserdőn át, az út melletti jelzőtáblák hol jaguár, hol ormányos medve, hol pulyka, hol kígyó lehetséges áthaladására figyelmeztettek.

Megérkeztünk egy hatalmas parkolóba, ahonnan gyalog kellett elindulni a romterület felfedezésére. Mivel lógott az eső lába, és amúgy sem tudtuk eldönteni, hogy milyen idő lesz, meg hogy jól vagyunk-e öltözve, magunkra kötöttünk pulcsikat, kabátokat és zoknit húztunk a szandálba (nehogy megcsípjen valami).

Még indulás előtt a helyi kirakodóvásárban gyorsan vettünk egy-két ajándékot és nekem egy pulcsit, ami a későbbiekben is nagyon jól jött, és szerencsére az eső nem esett.

A bejárat után egy hatalmas ceiba fa fogadott bennünket, a maják szent fája (és  Puerto Rico hivatalos fája).

Az eligazító térképes táblánál eldöntöttük, hogy merre menjünk és nekivágtunk. Az út végig nagyon szép és jó minőségű volt, felettünk az őserdő fái között majmok ugráltak, papagájok csiviteltek. A romterületek álomszépek voltak, látszott, hogy szépen karbantartják őket és folyamatosan fejlesztik a környezetüket. A piramisok tetejére külön épített állványzaton lehetett teljesen biztonságosan feljutni és fentről a kilátás minden képzeletet felülmúlt. Amerre a szem ellátott, csak a zöld lombkorona-tenger látszott, melyből itt-ott kiemelkedtek a távoli piramisok csúcsai. Az állatvilág is nagyon gazdag volt: láttunk kétfajta tukánt, pókmajmokat és bőgőmajmokat, sőt még egy kiváncsi ormányos medvét is - egészen közel jött az emberekhez, nem félt tőlünk.

Kata is elfoglalta magát, csendben "olvasgatta" a spanyol-magyar szótárt, a 60.oldalig jutott :).

A romterület 6-kor zárt, így 5 körül elindultunk kifelé. Nagyon szerencsések voltunk az időjárással: nem volt túl meleg, de még kellemes volt, nem fáztunk és végig megúsztuk az esőt, ami folyton fenyegett minket.

A kocsihoz visszatérve rávetettük magunkat a maradék nachosra, amit korábban vettünk, illetve vizünk is volt még, így valamelyest magunkhoz tértünk. Még befelé láttunk egy éttermet, ami azt hirdette magáról, hogy este 9-ig nyitva van... de zárva volt, így mit volt mit tenni, visszamentünk El Remateba.

Andris szegény még valamelyik korábbi úton nagyon megfázott a légkonditól, ezért a helyi patikába tértek be először Vikivel, hogy zsepit és gyógyszert vegyenek. Ezt követően találtunk egy kis helyi pizzázót, ide ültünk be és rendeltünk egy 12 személyes pizzát, ami bár elég lassan készült el, olyan finom és kevés volt, hogy iziben rendeltünk még kettőt, hogy majd útközben megesszük őket.

Itt megint volt wi-fi, ezért megnéztük, hogy válaszolt-e az autókölcsönzős Douglas Velazquez-ünk, akinek még reggel az utazási irodából írtunk Whatsappon,hiszen ma este kell leadnunk a kocsit a floresi reptéren. Nem jött üzenet, ezért újra írtunk és egyúttal módosítottuk az időpontot is, 8 helyett 9 órát ígérve az érkezésre.

Fél 8 körül indultunk és bár nem voltunk messze Florestől, azért sok időt vett igénybe az út, ráadásul a repteret sem volt könnyű megtalálni. Még egy katonai repülőtérre is megpróbáltunk bemenni, amit - ki gondolná - kedves gépfegyeres őrök vigyáztak, akik aztán elmagyarázták az utat és így nagy nehezen megérkeztünk a terminál tök kihalt parkolójába.

Béci elment, hogy leadja a kocsit, mi kint várakoztunk. Egy idő után én is bementem az épületbe WC-re és láttam, hogy Béci ott beszélget egy biztonsági őrrel és rajtuk kívül sehol senki. Az autóbérlő helyek (Avis, Hertz, stb) mind üresen tátongtak. Mivel még mindig nem tudtunk telefonálni, Béci a biztimen telefonját kérte kölcsön, hogy elérje a mi kölcsönzősünket - sikertelenül. A Whatsapp is, a telefon is kicsöngött, de nem vette fel senki.

Ekkor egy nagyon segítőkész taxis jött oda és ő is próbált mindenfélét, például megállította egy haverját, hogy az ő telefonjáról is próbálják hívni a mi kölcsönzősünket, mert az övén nem volt egység. Oscarnak hívták, jól beszélt angolul. Felhívta a Hertznél dolgozó ismerősét, hogy van-e kapcsolatuk a mi Europcaros kölcsönzősünkkel, de nem volt, így nem maradt más lehetőség, mint hogy kocsival menjünk a szállodába. Oscar annyira rendes volt, hogy azt is felajánlotta: ha sehogy se sikerül holnap reggel sem leadni a kocsit, vigyük el hozzá és majd ő megpróbál kapcsolatban lépni Guatemalavárossal. Azt javasolta még, hogy holnap reggel fél 7-re jöjjünk ide, mert akkor érkezik egy járat és emiatt az összes kölcsönzős kint lesz - talán valamelyik vállalja, hogy átveszi tőlünk a kulcsot.

Hát, nem volt jó érzés és nagyon sajnáltam Bécit, akire ez a feladat hárulni fog. Értünk reggel 7-re jönnek a nemzetközi busszal, azt is ki kell majd magyarázni valahogy, hogy érte még be kell ugrani a reptérre.

Szállodánk, a Posada de la Jungla amúgy nagyon jó helyen, Flores belvárosában van. Olcsó, egyszerű, és ami a legfontosabb: van wi-fi a recepción és a telefonokhoz kaptunk adaptert, így tudtuk őket tölteni. (Eddig az otthonról hozott autós töltőkkel oldottuk ezt meg). 3 szobát kaptunk itt is, rengeteg ággyal és két különböző emeleten. Megkértük Petit, hogy vigyázzon Katára és Andriskára, és lementünk Bécivel a recepcióra, hogy e-mailt írjunk Douglas Velazqueznek a fejleményekről azért, hogy nyoma maradjon: mi megpróbáltuk leadni az autót. A levelet jó sokára sikerült megfogalmazni, Viki Andrissal közben kiment a városba és vissza is értek, mire végeztünk. Ők is átnézték, még javítottak ezt-azt, végül elküldtük.

Elég rossz érzéssel aludtunk el nagy nehezen és jó késő is volt, mire ágyba kerültünk. Holnap nehéz napunk lesz...

6. Guatemala - utazás Tikal felé

2018. január 1. Hétfő

Reggel kicsit elaludtunk, 9-kor ébredtünk, aztán fél 10-kor Bécit is felébresztettem.

A reggeli zuhanyzás, fogmosás után az étteremben reggeliztünk rántottákat és tükörtojásokat sajttal, kolbásszal, babpürével (mindenhez adják), sült banánnal, palacsintát mézzel, és kaptunk sok-sok vizes kávét.

Óriási mimózafát találtunk a házacskánk mellett, ami szégyenlősen összehúzta a levelét, ha hozzáértünk, és a tegnap este becsukódott levelű trópusi fa is kinyllt az ajtó mellett.

Reggeli után összecsomagoltunk és kicipeltük a táskákat a még mindig a téren parkoló autónkhoz. Vettünk egy gallon vizet 16-ért (egy gallon benzin 200-ba kerül, 750 Ft) és elindultunk El Remate felé. Szállásunk ma estére még nem volt, úgyhogy meg kellett állni útközben.

Rio Dulce-ig gyorsan eljutottunk, itt óriási dugó volt a városban. Jó alkalom kínálkozott, hogy megálljunk, mert már délután 1 óra volt és a térkép nem jelölt több települést Floresig.

Egy étteremben, ahol volt wi-fi, rendeltünk hamburgereket sültkrumplival, kólával. Jó sok időt eltöltöttünk a foglalással, de aztán folyamatosan haladtunk El Remate-ig, a Lago de Petén Itza tó partjáig. Egyszer-egyszer megálltunk, hogy ananászt vegyünk kis útszéli árusoknál, és hogy fényképezzük a tájat. Sok legelő, púpos hátú marhát láttunk, szép, zöldellő erdőkkel borított hegyek-völgyek váltogatták egymást.

Este 8-ra érkeztünk El Remate-ba a Palomino Rancra, ahol a következő állomás volt. A fiúk éhesek voltak, ezért négyen bementek a városba, ahol helyi árusoknál sültcsirkét, krumplit, rizst és káposztasalátát ettek. Mi itthon hallottuk a sötétben, ahogy a lovak horkantanak (egy ranchon voltunk!), de aztán hamar elaludtunk.

5. Guatemala - Antigua

December 31. Vasárnap

Szilveszter este

Nagyon jól aludtunk, bár éjjel nagy durrogtatások voltak a környéken - első pillanatban azt hittem, lőnek (gépfegyveres őreink, a magas kerítések és szögesdrótok beindították a fantáziámat), de aztán rájöttem, hogy szilveszter van, petárdáznak.

Felkeltünk, felmelegedett az idő, sütött a nap és a teraszon napozni lehetett. Sokáig tökölődtünk a készülődéssel, élveztük, hogy van melegvíz és mindenki hajat mosott.

Tegnap délután óta nem ettünk semmit, délben már nagyon éhesek voltunk. Előkotortuk a táskák mélyéről és az autó zsebeiből a maradék kekszeket, vizünk még volt, így úgy éreztük, kibírjuk egy étteremig.

Fogalmunk sem volt, hogy a város melyik részén lakunk és egyáltalán merre van a központ, a GPS pedig nem volt a topon, de sok kavargás után nagy nehezen találtunk végül egy utcát, ahol egymás melletti belső udvarokban éttermek voltak.

Először hosszas próbálkozás után, sok integetéssel, irányítással leparkoltunk a tilosban egy forgalmas utca legvégén úgy, hogy csak egész kicsit lógott be a kocsi feneke a merőleges utcába. Mindannyian kiszálltunk és átsétáltunk az út túloldalán lévő étterembe, de túl drágának találtuk, így visszafordultunk. Épp jókor, mert a kocsinkkal szemben épp egy rendőrnő bírságolt egy autóst. Béci megkérdezte tőle, hogy rendben van-e, ahogy állunk, mire mosolyogva, tök kedvesen mondta, hogy no-no-no, ez abszolút szabálytalan, és mutatta, hogy merre találunk helyet inkább.

Amíg Béci beült a volán mögé, Viki gyorsan beszaladt a mellettünk lévő étterembe ("Autentical Guatemalan Food", hirdette a tábla), hogy megkérdezze, lehet-e kártyával fizetni, mert megint fogytán volt a készpénzünk - tegnap este is dollárban fizettünk a szállásért.

A pincér lelkesen bólogatott, aztán mikor látta, hogy Béla el akar hajtani a kocsival, mutatta, hogy álljunk be nyugodtan az udvarra, így egy csapásra 2 probléma is megoldódott.

Ez az étterem sem volt olcsóbb annál, amit az előbb drágának találtunk, (40 Qzl volt egy kaja), de így, hogy lehetett kártyával fizetni, megnyugodtunk. Isteni tejhabos kávét kaptunk, nem azt a vizes amerikai fajtát, amivel mindenhol itatnak minket. Andriska nagy örömére volt club szendvics (a kedvence), mindenki talált kedvére való fogást és még wi-fi is volt, így le tudtuk foglalni a ma esti szállásunkat valami tóparton Flores felé (a tegnap este után nem kockáztattunk).

Mire mindent elintéztünk és jóllaktunk (bár Béci elfelejtett rendelni magának, ezért az én szendvicsem felét ette meg), már 1 óra volt és a lefoglalt szállásig 5 órás utat mutatott a Vaze.

Béci szerint, ha 3-kor elindulunk, 8-ra ott vagyunk, de felmerültek a családban olyan hangok is, hogy magunkat ismerve éjfélkor még a kocsiban ülünk majd és ott talál bennünket az újév. Az autóval nem könnyen, de annál ügyesebben kiálltunk a belső udvarból és hamar találtunk legális parkolóhelyet is, ahonnan gyalog indultunk felfedezni a várost.

Kata kicsit nyűgös volt és Andriska is szenvedett a melegtől, de hamarosan minden bajunkat elfelejtettük, mert nyugodtan állíthatjuk: számunkra Antigua a világ egyik legszebb városa.

A hangulatos kis utcák, az egyforma magas, színes házak, az éles fények, szikrázó napsütés és háttérben a vulkánok, együtt lenyűgöző látványt nyújtottak. Sok volt a turista, a pompázatos színekbe öltözött indián, mindenki mosolygott, barátságos légkör uralkodott, akármerre indultunk. A falakon nem volt graffiti, az utcákon nem volt szemét, minden tiszta volt, rendezett és mivel az utcák egyirányúak voltak, nem kellett annyira figyelni a közlekedésre sem.

3-4 saroknyi sétával eljutottunk a főtérre, ahol nagy tömeg volt, indiánok, árusok, fagyisok, családok, turisták vegyesen. Leültünk a padkára egy kerítés tövében és Vikiék felolvasták az útikönyvből, amit tudni kellett a városról. Antigua Guatemala jelentése "régi Guatemala", korábban ez volt a főváros, de az 1773-as földrengés teljesen romba döntötte. Akkor helyezték át a megyeszékhelyt a mai Guatemalavárosba. Antigua később újjáépült és ma már a világörökség része.

 

Sajnos az útikönyv nem írta le világosan, melyik épület miről híres (balra a sárga épület... legalább 3 sárga épület állt egymás mellett), meg Kata is unta már a nézelődést, így elindultunk visszafelé az autóhoz egy párhuzamos utcában. A fenti képen látható hatalmas templomot 1545-ben építették, de a földrengés ugyanúgy lerombolta, mint a környező házakat. Az újjáépítés során csak a homlokzatot állították helyre, a homlokzat mögötti templombelső az eredeti állapotban maradt.

Egyszerűen nem tudtunk betelni vele, mély szakrális élményt nyújtott.

Időközben eltelt az idő, 3/4 4 lett, úgyhogy igyekeznünk kellett. Siettünk vissza az autóhoz, menet közben egy kisboltban vettünk egy üveg pezsgőt estére, vizeket, kekszeket, Bécinek pedig egy gyümölcskenyeret. Szegény már nagyon éhes volt, hiszen délben sem evett eleget, de azt mondta, rá se bír nézni a kekszre, tacost akar, de azonnal.

A kocsihoz visszatérve rádöbbentünk, hogy azt a katedrálist még nem is láttuk, amiről Antigua híres és ami a Lonely Planet Guatemala című útikönyvének címlapján is szerepel. Márpedig azt nem lehet kihagyni, így Béci megkérdezett egy helyi árust, hogy merre találjuk, és kiderült, hogy csak pár utcát kellene sétálni lefele, hogy odaérjünk.

Mivel Kata már nagyon fáradt volt, úgy döntöttünk, kocsival megyünk. Hiba volt, mert az egész várost kezdték apránként lezárni a szilvesztereste miatt, és amikor az ablakból távolról megpillantottuk a templomot, láttuk, hogy körülötte már kirakodóvásár van, nem lehet a környéken megállni. Béci mondta is a magáét, hogy micsoda hülyeség volt feladni a tökéletes helyünket, mit kell így megijedni egy kis gyaloglástól - éhes volt már nagyon, és ha éhes,morog.

Ekkor egy újabb kis csoda megint csak kisegített bennünket: 2 párhuzamos utcával arrébb épp kiállt egy autó egy szuper parkolóhelyről (ahova befértünk), így innen csak 2 percet kellett sétálni és már meg is érkeztünk.

Ahogy kiszálltunk, a fiúk rögtön leragadtak egy régi, de tökéletesen felújított Volkswagen kisbusznál (VW AB-ZEED), amit korábban csak fényképen láttunk, mi pedig Vikivel a homlokunkat ráncoltuk és bosszankodtunk, hogy menni kéne, 3-kor akartunk indulni és negyed 5 van, még a végén tényleg a kocsiban töltjük a szilvesztert! (később Guatemalavárosban az autópályán elment mellettünk egy ugyanilyen kisbusz és a sofőr, látva a lelkesedésünket, vidáman ránk dudált).

Az út a kirakodóvásáron keresztül elég sokáig tartott, mert gyermekeink nem bírtak ellenállni és gazdagodtak egy-egy karkötővel, melynek megvásárlását hosszú válogatás és alkudozás előzte meg. Aztán a templom előtt, ami zárva volt, elkészültek a kötelező fényképek és Béci elment kaját venni magának a sütödésekhez. Jó példáján felbuzdulva a többiek is vettek egy-egy tál ételt, mi pedig Katával sült kukoricát - neki nagyon ízlett.

5 óra lett, mire végre fáradtan, de legalább már nem éhesen beültünk az autóba és elindultunk a hosszú útra, mert a Vaze nem gondolta meg magát és még mindig 5 óra 8 percnyi vezetést mutatott a cél eléréséig. Szerencsére Guatemalában mindenhol tiszták és kulturáltak a nyilvános WC-k, így ilyen jellegű probléma sem akadályozott az előrejutásban.

Az út elején vidámak voltunk, a gyerekek barkochbáztak és sokat nevettünk.

(Kata gondol egy állatra, mi kérdezünk:

- emlős?

- az mi?

- szőrős?

- nem, te buta, madár!

- magokat eszik?

- azt nem tudom.

- itt él?

- igen.

- tukán?

- honnan tudod???)

Guatemala Cityn viszonylag gyorsan átjutottunk, nagy volt a forgalom, de szerencsére nem volt baleset, így jól haladtunk. Közben besötétedett és nemsokára elromlott az út. Először jöttek a kátyúk, aztán az aszfaltos útból egyszer csak földút lett egy jó darabon. Mikor otthon Béci tervezte az utat, sokat beszélgetett az utazási irodában egy lánnyal, aki már sokszor járt itt és ő javasolta, hogy érdemes a Guatemala City-Flores távolságot autóval megtenni, mert nagyon szép a táj. Ő nyilván nappali utazásra gondolt, én viszont sokszor gondoltam rá, amikor le-föl ugráltunk a zötykölős úton, hogy nagyon szépnek kellene lennie ennek a tájnak, hogy ezt megérje! Dehát a sötétben nem láttunk semmit, csak néha az előttünk haladó autó féklámpáját, ami segített, hogy időben észrevegyük a topeseket.

Ekkor Andris kitalálta, hogy kártyázzunk, úgyis hosszú az út. Mint kiderült, a kezdeti berzenkedés után ez igazán jó ötlet volt, mert a mi figyelmünket elterelte, Andriska nagyon élvezte, Béci pedig végre olyan tempóban haladhatott, ahogy ő szeretett volna, nem szóltam rá percenként, hogy "lassíts!"vagy "Mit csinálsz, ne gyorsíts, nem látod, hogy fékez?" vagy "tuti, hogy jó a fék? Nem érzel semmi furcsát?", vagy "biztos nem kaptunk defektet?" stb.)

Felkapcsoltuk a hátsó beltéri világítást és elkezdtünk 4-en rikikizni. Most Peti ült elöl, ők Bécivel betették a lejátszóba Örkény István "Azt meséld el Pista" cd-jét Mácsay Pál előadásában, amit karácsonyra kaptunk és attól kezdve mindenki jól szórakozott.

Ahogy teltek az órák, egyre ritkább lett a forgalom és a végén sikerült találni egy tempósan, de biztonságosan haladó autót, akit követhettünk. Azért volt fontos egy helyi mögött menni, mert ismeri a topeseket és így kicsi az esélye, hogy figyelmetlenségből 80-100-zal áthajtunk egyen. 24 éve, mikor együtt voltunk Mexikóban, egy bogárhátú Volkswagennel repültünk egyet már, és akkorát dob 40-nél is, hogy belegondolni is rossz, mi történne 80-nál.

A Vaze jelezte,hogy az utolsó 15 km kanyargós lesz. Este 10 óra körül értük el ezt a szakaszt, aminek az állapota az első napi rettenetes útviszonyokat idézte, de legalább mindenkit ébren tartott a rettegés (na jó, én rettegtem, a többiek csak ébren voltak). Egy-egy kis falucskán áthaladva petárda-szőnyegbombázást kaptunk, így minden ablakot hermetikusan bezártunk, nehogy bepottyanjon egy kis tűzijáték az ölünkbe.

Az út zsákutcában végződött, a tó partján konkrétan a mi bungallónkba futott (volna) bele. Azonban ezt nem tudta megtenni, mert a helyiek színpadot építettek közvetlenül a bungink mögé, melyen teljes hangerővel ment a latin tuc-tuc zene. Konkrétan a tömegig tudtunk csak eljutni, itt le kellett parkolni, mivel az út közepén állt a színpad. Kicsit hezitáltunk, hogy most aztán mi legyen, de esélyünk sem volt máshová menni, ezért kikászálódtunk a kocsiból, és a bömbölő zene mellett kipakoltuk a táskákat. Beszélgetni nem lehetett, ezért elmutogattuk, hogy merre induljunk és Katával az ölemben nekivágtunk a tülekedésnek. De a Jóisten ismét egy kis csodával ajándékozott meg: egy hölgy megveregette Béci vállát és kedvesen megkérdezte angolul kiabálva, hogy mi jöttünk-e a bookingos foglalásra?

Őt követve aztán a hátizsákokkal a hátunkon átverekedtük magunkat a tömegen, és a hangfalak mögött felcsillant a tó és közvetlenül a partján... a bungink. A bungalló mellett a vízpartról egy épített stég vitt a tó közepére nagy, fedett szaletlivel, asztallal, székekkel és függőággyal a végén. Végül tehát minden ideális lett egy tökéletes szilveszter este eltöltéséhez! (és ide már a zene is csak halkan hallatszott el).

A kunyhó kb. 80m2 volt, kör alakú, bádogtetős, benne 4 db kétágyas szobával, zuhanyzóval és WC-vel. Egyszerű, de nagyszerű! Házigazdáink hoztak még törölközőket és paplanhuzatokat, valamint kérésünkre poharakat a pezsgőhöz. Már közel jártunk az éjfélhez, amikor családi hagyományunk szerint összeírtuk a jövő évi terveinket és kívánságainkat, illetve hálával gondoltunk 2017-re, hiszen minden, amit tavaly leírtunk, teljesült.

A víz fölé épített házikóban bontottunk pezsgőt és koccintottunk a tó vizén tükröződő tűzijátékok fényében. Nagyon romantikus volt...(komoly tűzijátékokkal készültek a tiszteletünkre :) ).

Jó fáradtak voltunk és hamar elaludtunk, bár az ágyak nem voltak túl kényelmesek. Én Katával és Andriskával aludtam egy ágyban, mert nem akartak külön szobába menni, így viszont Béci kényelmesen elfért, amit megérdemelt már ennyi vezetés után.

4. Guatemala - Panajachel, hajótúra

December 30. Szombat

Reggel 7-re húztuk az ébresztőt és senkinek nem okozott gondot a korai felkelés.

Andriskának sajnos még mindig görcsölt a hasa, ezért hajlandó volt lenyelni egy széntablettát. Miközben Béci lement intézni a fizetést, Vikiék skype-oltak az itthoniakkal. Nagyon aranyosak voltak, ahogy lelkesen mutogatták a telefonjukkal a virágokat, a kertet, a szobákat és a környezetet.

Ma is ugyanazt a reggelit kaptuk a hinta melletti kovácsoltvas reggelizőasztalra, amit tegnap: vizes kávét tejjel és egy tányér kekszet, de ez pont jól jött: Katának is, Andriskának fájt még a hasa, így ez volt a lehető legjobb választás. Mi többiek azért nem laktunk túl jól, szerencse, hogy még mindig volt egy kis maradék kakaós csigánk, finom bejglink otthonról.

A tulaj segített megvenni a hajótúrára a jegyeket, de kiderült, hogy a 8.30-kor indulót már elszalasztottuk, arra még tegnap kellett volna helyet foglalni, így maradt az egy órával későbbi. Nem is volt baj, legalább nyugisan tudtunk készülődni. Azt javasolták, hogy ne hagyjuk a kikötőben az autót az összes cuccal, biztonságosabb, ha itt marad, mi pedig taxival megyünk le a tópartra, hát pedig így tettünk.

A kisbusz 9-re jött értünk és 10 perc múlva már a kikötőben voltunk, így maradt 20 percünk a hajó indulásáig. Ez sem volt baj, mert nagyon szép látványt nyújtott a tó a környező vulkánokkal, színes csónakokkal, bárányfelhős kék éggel, napsütéssel. Minden irányból szólt a zene, áradt a meleg a napsütötte kövekből. Előkerültek a naptejek, gyorsan be is kente magát mindenki.

A kis motorcsónak 15-20 személyes volt, nagyon erős motorral - Andris telefonja le is mérte, hogy 50 km/órával hasítunk. A menetszél miatt nem volt melegünk, jó, hogy magunkkal hoztuk a pulcsikat. Szerencse, hogy nem mentünk nagy távolságra, azt a 10-20 percet, amíg egyik falutól eljutottunk a másikig, igazán ki lehetett bírni. Szerencse volt az is, hogy tükörsima volt a víz, így a nagy sebesség ellenére nem csaptak fel ránk a hullámok.

 

 

A tavat 3 nagy vulkán keretezi: a San Pedro, a Toliman és az Atitlan. Mindhárom 3000 m-nél magasabb, a legmagasabb közülük az Atitlan vulkán, a maga 3535 méterével.

A túra alatt 3 kisvárost/falut látogattunk meg: San Pedrot, San Juant és Santiago Atitlant.

Mindhárom magasan a tó fölött terül el, csodálatos kilátással a lent elterülő tóra és a messzeségben a vulkánok csúcsaira. San Pedroban és San Juanban felfelé vezető út a turistáknak szóló kis boltokkal van tele. Színes szőtteseket, poncsókat, ékszereket, cipőket, függőágyakat, ingeket, nadrágokat és gyümölcsöket árultak, minden olcsó és jó minőségű volt. Sajnos a megadott időkeret (1 óra/falu) annyira szűkös volt, hogy hirtelen nem tudtuk eldönteni: álljunk meg vásárolgatni, vagy menjünk minél magasabbra, érjük el a főteret és majd lefelé nézelődjünk, ha futja még az időből. Végül a második variáció mellett döntöttünk és amilyen gyorsan csak tudtunk, felmásztunk a domb tetejére. Itt állt a főtéren a templom és szép énekszó hallatszott belőle. Azt hittük, épp mise van, de amikor bekukucskáltunk, kiderült, hogy esküvőt tartanak. Az ajtóban álló indián népviseletbe öltözött lányok kedvesen intettek, hogy menjünk be nyugodtan. Egészen meghatódtunk a csodálatos énekektől, Béci még videóra is felvette, annyira angyali volt az éneklő kislány hangja.

Itt lehet meghallgatni:

https://youtu.be/09DGOt1PwGM (lehet, hogy be kell másolni a böngészőbe, úgy játssza le.)

A háttérben mikulásvirág-sövény látható :)

A templomból kijövet egyből a piacon találtuk magunkat. Sokat válogattunk, gondolkodtunk és végül időhiány miatt nem vettünk semmit - sebaj, a következő faluban ugyanez lesz. Persze tévedtünk, ilyen olcsón ilyen jó minőséget később sehol nem találtunk már.

A második faluban Béci már tuk-tukkal ment fel Andriskával a templomhoz, mert szegénynek nagyon fájt a lába. Itt is nagyon szép volt a katedrális és körülötte tobzódott a piac, de sajnos itt sem volt időnk, ráadásul már "megteltünk" a látvánnyal, csaknem döntésképtelenek lettünk az áru- és színkavalkádban.

A harmadik falu volt a legnagyobb, szinte már város. Itt a kikötés után rögtön ránk akaszkodtak a tuk-tukosok és egyikükkel gyorsan meg is alkudtunk, hogy 55/fő helyett összesen 200-ért elvisz bennünket egy városnéző körre 2 tuk-tukkal. Na ez nagyon megérte az árát, mert így eljutottunk a város legtetejére, ahonnan csodálatos volt a kilátás, majd elvittek egy helyi "szent" szobrához, Maximonhoz, aki a város egyik sikátorában egy eldugott kis házban "üzemel". Maximon egy embermagasságú fa szobor, indián ruhában, kalapban üldögél és ketten vigyáznak rá folyamatosan. Épp egy helyi lakos imádkozott hozzá. Ahogy kivettük a jelenetből, ő maga nem kérhetett tőle semmit, ezért térdelt mellette egy közvetítő, aki elsorolta a szentnek a kívánságokat fennhangon, miközben az imádkozó halkan mormolt valamit. A két segítő először whiskyt itatott a szoborral utána pedig szivart dugtak a szájába, amit meg is gyújtottak. Így füstölt hát szent Maximon elégedetten és pityókásan és hallgatta a kéréseket jóindulatúan- szívből kívánom, hogy legyen ereje teljesíteni őket.A látogatás a szentnél 2 Qzl-ba került fejenként.

Ezután a katedrális következett, ahol szuper csoportkép készült rólunk, majd mindannyian elmentünk WC-re. A katedrális itt attól jellegzetes, hogy a benne lévő szobrokat a helyiek saját készítésű, szőttes ruhákba öltöztetik. (elég ijesztő.)

Persze itt is cipekedik mindenki.

 

 

Visszafelé még megkértük a sofőröket, hogy keressenek nekünk bankautomatát és végre sikerült pénzt felvenni, így ki tudtuk őket fizetni és még borravalót is adhattunk.

Béci nagyon éhes volt, de az idő szorított, ezért egy boltban vettünk kekszeket és vizet, ami a visszaúton nagyon jól jött. Találtunk egy frissen facsart narancslét áruló nénikét, akinél megpihentünk.

Amikor Pajanachelbe visszaértünk és kiszálltunk a csónakból, még csak 2 óra volt, de baromi éhesek és szomjasak voltunk. Kinéztünk egy tóparti, teraszos, turistás éttermet, de Béci megvétózta: együnk csak itt a piacon, sokkal olcsóbb és autentikusabb. Hát az biztos. Találtunk egy helyi kis sütödést, műanyag asztalokkal, székekkel, evőeszközökkel, és Béci úgy döntött, ez kell nekünk. Viki és Tomi kiakadtak, én pedig azért izgultam, hogy Kata fog-e itt enni valamit. Végül persze a megrendelt sült csirkék és sült halak finomak voltak, Katának pedig Andris nagyon aranyosan hozott egy adag bolognai spagettit a turistás étteremből. A helyi kajáldákkal csak az a baj, hogy a bennszülöttek igényeit akarják kielégíteni: természetesen egy 150 cm magas indián asszonyság nem eszik annyit, mint az én két, 185 cm magas, még fejlődésben levő fiam, Andriskáról már nem is beszélve. így aztán, bár nekem elég volt, Kata jóllakott és Andriska megette a maradék tésztát, a többiek nagyjából éhesek maradtak. (de csak15-be került egy adag, míg Kata spagettije 70-be, így tényleg spóroltunk egy csomót).

Mivel még korán volt, és reggel a taxiból láttuk, hogy klassz boltok vannak a városban, még vásárolgatni akartunk. Ekkor már egy fillérünk se volt, így én előrementem, hogy keressek automatát - sikertelenül. Végül nagy nehezen ráakadtam egyre, ahonnan fel tudtam én is, és később Andris is venni némi pénzt. Béci fogott egy tuk-tukot és a két kicsivel elment a kocsinkért, mi pedig a visszatérésükig a sétálóutcában nézelődtünk.

A fiúk nem tudtak ellenállni a pólóknak, Peti vett egy sapkát, Tomi a barátainak tollakat, én pedig helyi nénikéktől jótékonyságból könyvjelzőt. Nagyon szép volt a város, tiszta, kulturált és itt sok a turista is.

Megérkezett Béci a nagy autóval, beszálltunk és irány Antigua!

A GPS szerint 140 km a távolság és elvileg 1 óra 40 perc alatt odaérünk, de már este 10 lett, mire megérkeztünk.

Azt hittük, hogy mivel Antigua az egyik legnagyobb turista célpont Guatemalában, minden tele lesz szállodával, de ehelyett kóvályogtunk a sötét utcákon és még ott is, ahol Hotel felirat látszott, zárt ajtókra találtunk. Végül Béci, Andris és Viki bementek egy étterembe és az ottani wi-fi segítségével fogaltak a Bookingon egy szállást, amiről ott helyben visszaigazolást is kaptak. Ekképpen megnyugodva odavitettük magunkat a GPS-szel a házhoz, de itt a kis kapun egy bácsika kukucskált ki és spanyolul közölte, hogy itt bizony nincs szabad hely, minden ki van adva. A tulajjal csak telefonon lehetett beszélni, de mi még mindig nem tudtunk hívást kezdeményezni. Nemsokára azonban megérkezett motoron egy férfi (Jose), akinek a telefonján aztán a tulaj  elnézést kért a félreértés miatt, és kérte, hogy kövessük a motorost, ő majd elvisz minket valahova, ahol tudunk aludni.

Ekkor már 11 óra volt, Kata ájultan aludt az ölemben. A motorost követve 1/4 12-re megérkeztünk egy vasrácsos, magas kapuhoz, amit 2 gépfegyveres őr őrzött. Velük aztán nagyon ügyesen megállapodtunk, hogy itt alhatunk jó drágán, 240 USD-ért nyolcan.

Nem nagyon volt más választásunk, de aztán ezt sem bántuk meg, mert kiderült, hogy a vasrácsos kapu egy lakópark bejárata, és itt kaptunk egy komplett házat 5 szobával, 10 ággyal, 3 fürdőszobával, teraszokkal. A készséges és kedves gépfegyveres őr hozott még WC papírt és vizeket, aztán éjfél körül mindenki bezuhant az ágyba.

 

3. Guatemala, Chichicastenango

December 29.

Hajnalban sajnos arra ébredtem, hogy Andriska percenként jár WC-re, megy a hasa. Tegnap Katán is átszaladt valami, de ő egy fél nap alatt túl lett rajta. Most úgy tűnt, Andriskának több időre lesz szüksége a felépüléshez.

9 körül keltünk fel, ragyogó napsütés köszöntött. Még nem volt túl meleg, kellettek a pulcsik. A hotelünk belső udvara tele volt virággal: kék ólomvirág, bougainvilleák, hibiszkuszok, leanderek, kála és a szentjánoskenyérfa trópusi, télen kopasz, pirosvirágú változata kápráztatott el bennünket.

A kert közepén egy 3 emeletes szökőkút állt, körülötte öntöttvas kerti ülőgarnitúra, Kata nagy örömére hinta és mellette egy magas állványon egy szelíd, zöld amazon papagáj üldögélt.

 

A hotel emeleti szobái fedett, tornácos folyosóra nyíltak, melyet padok, oszlopok, buborékablakok és szép kovácsoltvas korlát tettek barátságossá és igényessé. A tulajunk nagyon kedves volt, amikor kikérdeztük a környékkel kapcsolatban.

Bécinek évek óta nagy vágya, hogy engem rávegyen egy kiadós hegymászásra, és úgy gondolta, erre  végre itt a jó alkalom. Panajachelt több vulkán öleli körül, közülük a San Jose nevűre 3 óra alatt lehet feljutni és újabb 3 óra alatt lehet lekecmeregni róla. Nagyon lelkes volt, győzködött, hogy menjünk, de Andriska pont ezt a pillanatot választotta, hogy újra rohanvást WC-re menjen, ahonnan aztán legörbült szájjal és elzöldült arccal került elő, így semmiképp sem tudtunk volna időben elindulni a vulkánmászós túrára.

Andriska ügyesen lenyelte a széntablettát, evett egy kis kekszet, ivott kólát és kicsit jobban kezdte érezni magát, de ekkor már 11 óra volt, így arra sem volt idő, hogy becsatlakozzunk az Atitlan-tavon meghirdetett csónaktúrák egyikére.

Hogy mégse vesszen ez a nap se kárba, elhatároztuk, hogy elmegyünk Chichicastenengoba, amiről az útikönyv azt írta, egyedülálló látványosság, különösen piacnapon. Sajnos ma péntek van, a chichicastenengoi nagy piacot pedig vasárnap tartják, de a szomszédos Solola városban pont ma van piacnap, ezért úgy döntöttünk, először azt nézzük meg, úgyis útba esik. Útközben majd  keresni kell egy bankomatot, hogy pénzt vegyünk fel. (a helyi pénznem a Quetzal, 1 Quetzal 35 Ft, korábban még a repülőtéren váltottunk valamennyi dollárt, az volt már fogyóban. Szerencsére a szálláson lehetett kártyával fizetni).

Megérkezve Sololába sajnos hiába dugdostam a kártyámat többször is az automatába, csak nem akart pénzt adni, a végén már attól féltem, talán le is tiltotta, még jó, hogy el nem nyelte az ATM. Akkor felfedeztük, hogy Solola főutcáján bankok is vannak, próbáltunk ott dollárt váltani, de először az sem sikerült, mert nem volt helyi folyószámlánk. Végül sok segítőkész útbaigazítás után egy kis helyi bankban hajlandóak voltak 200 dollárt (fejenként csak ennyit lehet) felváltani. Mivel csak Béci útlevele volt nálunk (a többit a szállodában hagytuk), így az én nevemre nem volt mód több helyi pénzhez jutni, be kellett érnünk ennyivel.

A bank előtt parkoltunk, ahol egy kedves gépfegyveres őr itt is készségesen vigyázott rá, és elindultunk felfelé a piac irányába a falu főutcáján. Elvileg csak 4 saroknyira volt, gyakorlatban már szinte úgy éreztem, teljesítettem Béci olthatatlan vágyát a hegymászással kapcsolatban, annyit gyalogoltunk felfelé, mire megtaláltuk végre a piacot.

Ez még csak a második napunk volt, elég bizalmatlanok voltunk - nem, nem jól fogalmazok, ÉN voltam bizalmatlan -, főleg, amikor a fedett piactér bejárata előtt egy verekedés szemtanúi lettünk. Velünk azonban továbbra is mindenki nagyon kedves és készséges volt, a helyiek nem piszkáltak, nem kéregettek, tulajdonképpen tudomást sem vettek rólunk, csak akkor, amikor megkértek, hogy álljunk félre, mert cipelnek valamit és nem férnek el tőlünk.

Általánosságban elmondható, hogy Guatemalában mindenki állandóan cipel valamit. A nők a fejükön kosarakat, a hátukon gyerekeket, a karjukban szőtteseket, kézimunkákat cipelnek, a férfiak zsákokat, állatokat, összekötözött raklap-hegyeket hurcolnak A-ból B-be. Nagyon szorgalmasak, folyamatosan dolgoznak. Az itteni őslakosok 99%-a indián, és közös jellemzőjük, hogy nagyon alacsonyak. A nők alig érik el a 160 cm-es magasságot és a férfiak is jó egy fejjel elmaradnak a mi fiaink magasságától. Mindenki színes népviseletet hord, a nők a hagyományos indián öltözékük természetes részeként kezelik a mobiltelefont: a magukra kötött, gyerekszállításra alkalmas kendő mellett szinte mindannyiuk övében ott volt beszúrva valamilyen egyszerű, nyomógombos telefon.

A piac érdekes volt. Nagyjából a klasszikus józsefvárosi piacként kell elképzelni, árultak itt mindent a gyümölcstől kezdve a hűtés nélkül tartott hentesárun át a műanyag papucsig. Nagy volt a tömeg (turistát nem láttunk), és időről-időre félre kellett ugranunk valaki elől, aki épp cipelt valamit.

Vettünk banánt és kekszeket, üdítőket és a piac melletti pékségben frissen sült sütiket, hogy útközben tudjunk valamit enni.

Élmányekkel kellemesen feltöltődve és a finom kekszekkel, sütikkel jóllakottan ültünk vissza a kocsiba és vettük célba Chichicastenengot. A GPS szerint a távolság csak 30 km, de az út hosszára a rendszer másfél órát írt, amin a tegnap este tapasztaltak után már nem lepődtünk meg.

A meredek, kanyargós, rossz állapotú úton csak lépésben lehetett haladni, ráadásul a hajtűkanyarokból egyszer-egyszer észvesztő sebességgel, dudálva törtek elő a helyi távolsági buszok, melyek amerikai iskolabuszokból lettek átalakítva és felturbózva.

A sok fékezés miatt (pedig több helyen láttuk a táblát: használj motorféket!) erős égett szagot kezdtünk érezni és egy meredekebb kanyar után Béci odavetette, hogy kicsit furcsának érzi a féket. Na nekem se kellett több: jött a pánik, hogy azonnal álljunk meg, így nem vagyok hajlandó tovább menni. Sajnos pont egy hegy közepén lévő nagy kanyarban tört rám ez az érzés, így meg kellett várnom, hogy felkecmeregjünk a hegy tetejére (ahonnan ugye majd lefelé visz az út), de - újabb kis csoda - épp egy autószerelő műhely volt a falu első háza. Bár Béci szerint az égvilágon semmi szükség erre (csak pihentetni kell a féket, Cicka!), azért a kedvemért bementünk a műhelybe, ahol az egyből előkerülő, angolul nem tudó, Tommy Hillfiger pulóvert viselő helyi szerelőnek kézzel lábbal, orrunkat befogva elmagyaráztuk, mi a gond.  Nosza befeküdt a kocsi alá, egyenként felemelte mind a 4 kereket (úgy, hogy közben benne ültünk néhányan, mert nem szólt előre, mire készül), leengedett egy kicsit a fékolajból, levegőtlenítette a rendszert, Bécit felszólította, hogy pumpálja a féket, aztán azt mondta, most már rendben lesz. 200 Qtz-t fizettünk (még jó,hogy váltottunk!), de megnyugodtam.

Innen már csak 3 km-t kellett autózni Chichi-ig. Közel parkoltunk a híres, az 1500-as években, ferencesek által alapított San Thomas templomhoz, melynek sajnos csak a belső kerengős udvarába tudtunk bemenni, a templom zárva volt. A. homlokzat előtt óriási lépcsőt építettek hatalmas terméskövekből (a maya piramisokhoz hasonlót), melynek tetején egy férfi épp tömjént égetett térdelve a becsukott hatalmas kapu előtt. Mellette több indián asszony imádkozott a templom fala előtt.

 

 

 

 

A város maga nem szép a szó európai értelmében. Nem rendezettek az utcák, sok a szemét, és estefelé a szürkületben az emberek sem azt a vidám, tarka arcukat mutatták, amit korábban. Inkább kicsit lehangoló volt,  autentikus és nagyon érdekes. Betolakodónak éreztük magunkat, kívülállónak. Olyan volt, mintha meghívás nélkül akarnánk a függöny mögé lesni, kíváncsian bepillantani az otthonukba. Ettől függetlenül most sem éreztünk semmi fenyegetőt. A helyiek átnéztek rajtunk, mintha ott se lettünk volna, pakoltak és természetesen cipeltek dolgokat.

A főtéren találtunk egy éttermet, oda ültünk be vacsizni (Restaurante don Pascal)

A kaja lassan készült el és felejthető volt, ráadásul még előttünk állt a lefelé vezető út a hegyről. De Béci fantasztikus volt, a fék fogott, és én ültem elöl, hogy figyelmeztessem őt a topesekre. Az út elején kifogtunk két, hatalmas farönköket szállító kamiont, amiket muszáj volt megelőzni a kanyarok között, mert a rakománya mindkettőnek vészesen félrecsúszott. Nem szerettük volna alatta találni magunkat, vagy ami még rosszabb lenne, ha elzárnák a lefelé vezető utat, így halált megvető bátorsággal és nagy sebességgel elhúztunk mellettük.

Mikor hazaértünk, már mindenki hulla volt, nagyon jól aludtunk.

2. Guatemala - indulás, 1. nap

December 26. - 27. - 28.

A csomagolást szokás szerint nem paráztuk túl. 26-án este 10-re nagyjából mindenki készen volt, Peti is megérkezett (még el kellett ugrania egy cipőért a kis lakásába), Andris is befutott Vikivel, és végül leoltottuk a lámpákat. Mindenki igyekezett 110%-on aludni, mert reggel 3-kor csörgött az ébresztő és fél 4-re érkeztek a taxik. (2 kellett, egybe nem fértünk be.)

A korai indulásnak hála negyed 5 után már a reptéren is voltunk, amikor kiderült, hogy valamit elnéztünk, mert a gépünk csak 3/4 7-kor indul, így volt sok időnk. Fent az étteremben reggeliztünk, a fiúk csocsóztak egy jót, majd megkerestük a kaput, ahonnan indulunk és szétválogattuk a 3 átszállásra szóló 24 beszállókártyát.

Megindult az utazás: repülőbe be, repülőből ki, belépőpapírok töltögetése, biztonsági ellenőrzéshez vetkőzés - csomagok kipakolása, bepakolása, öltözés, sorbanállás.

Frankfurtba szinte pillanatok alatt odaértünk, a tranzitban töltött idő is rövidnek tűnt. Houstonba púpos Boeinggel mentünk, 10,5 óra volt az út, Grönland felett nagyon rázott, Kansas Citynél kevés hó volt a mezőkön, Houstonban borús idő és 8 fok fogadott. Pálmafák, fenyőerdők, sík vidék.

A houstoni reptéren egy, a váróterembe beszorult kis veréb annyira szomjas volt, hogy neki-nekirepült Petinek, amíg az meg nem értette, hogy nem enni kér, hanem inni. Mikor kitöltöttek neki egy kis ásványvizet egy kupakba, nagy megelégedéssel kortyolt belőle és aztán visszarepült a tető alá.

Nagyon lassan telt az idő, fáradtak voltunk és nagyon hosszú, 6 óra volt a tranzit. Végül Andrisnak mentő ötlete támadt és elővett egy társasjátékot, amivel egy kicsit el tudtuk terelni a figyelmünket a fáradtságról, nyűgösségről. Végül abszolút elcsigázva szálltunk fel utolsó járatunkra Guatelmala City felé. Sajnos erre a gépre nem sikerült otthon online foglalni helyet, ezért teljesen szétszórtak bennünket. Mi Bécivel, Katával és Andriskával a legutolsó sorba kerültünk, közvetlenül a WC mellé, ahová hamarosan valamilyen általunk nem ismert okból invázió indult: a gép összes utasára most jött rá a pisilhetnék, hosszú sorban álltak a szűk folyosón és emiatt hol a stewardessek kocsijába ütöttük a fejünket, térdünket, könyökünket, hol a sorban állók térdeltek belénk vagy másztak be mellénk, hogy helyet tudjanak adni a stewardesseknek. Szegény Andriska már totál kimerült volt, alig élt, nehezen viselte helyhiányt és az atrocitásokat. Mindannyian kifacsart rongyként éreztük magunkat és még nem sejtettük (szerencsére), hogy a java még hátra van!

A csomagátvételkor kiderült, hogy az egyik nagy táskánk (Béci és az én ruháimmal + valamennyi gyerekruhával) Houstonban elkallódott vagy fennakadt a biztonsági ellenőrzésen. (Abban voltak a gyógyszerek, talán azért). Mivel jó hosszan elhúzódott a csomag utáni nyomozás, kb. éjfél lett (+7 óra a mi szerveztünkben), mire kikeveredtünk a reptérről, de szerencsére ott várt minket a Europcar helyi képviselője egy "Anita" feliratú táblával (ami meglepő volt, de erről Whatsappon korábban értesítettek). Kiderült, hogy felesleges volt izgulni amiatt, hogy Béci jogosítványa csak 9 személy szállításáig érvényes, ez a járműcsoda pedig 15 főt képes befogadni, a kölcsönzős csak a jogosítvány lejáratának dátumára volt kíváncsi. Megkaptuk a hatalmas autónkat, kifizettük a Floresből való visszaszállítás 240 dolláros díját kártyával, feljegyeztük a kocsi 30-35 kisebb-nagyobb sérülését, majd elindultunk Andris GPS programja segítségével kalauzolva a Howard Inn Johnson szállodánkba.

A blogok, amiket találtam a neten, nagyrészt arról szólnak, hogy Guatemala City a világ egyik legveszélyesebb városa és sötétedés után nem tanácsos az utcákon mászkálni. Mondjuk mi kocsiban ültünk és a kivilágított, nagyvárosi utakon semmilyen veszélyt nem érzékeltünk, mégis megdöbbenéssel észleltük, hogy a szálloda parkolójában két gépfegyveres őr álldogál. Mikor Béci lehúzta sötétbarna autónk befeketített vezetőoldali ablakát, nagyon készségesen ugrottak oda, és amikor kiderült, hogy még foglalásunk is van, hatalmas mosollyal az arcukon segítettek a csomagokat becipelni a recepcióhoz. (reméltük, hogy a kalasnyikovok vagy micsodák nincsenek kibiztosítva a nyakukban).

A szállás minden várakozásunkat felülmúlta - sőt! Kiderült, hogy a 2 négyágyas szoba tulajdonképpen két 4 franciaágyas szoba, ezért mondtuk, hogy nekünk elég lesz egy is belőlük, de a recepciós felvilágosított, hogy egy embernek egy franciaágy jár. Nem volt kedvünk vitatkozni, meg amúgy is nagyon kedves volt, és barátságosan utasította el a kérésünket, így egy jóleső zuhanyzás után bezuhantunk az ágyba (kértünk még plusz takarókat, mert elég hideg volt).

A fáradtság ellenére, vagy talán épp azért, nem aludtunk túl jól és végül 9 - fél 10 felé lementünk reggelizni.

A szálloda nagyon szép volt és a reggeli napsütés a jókedvünket is visszahozta. A reggeli minden igényt kielégítően finom volt, a gyerekek élvezték, hogy lekerültek róluk a kabátok - pulcsik és, hogy kinézve az ablakon mediterrán hangulatú városkép terül elénk.

A szállodán kívül pedig a kedves gépfegyveres őrök vigyázták éjjel-nappal az autókat és az egész szálloda nyugalmát.

Mivel tegnap este azt mondták a csomagreklamációnál, hogy a következő houstoni járat csak 1 órakor érkezik, és ha szerencsénk van, ezzel megjön a hiányzó táska, Béci úgy döntött, hogy változtatunk a terven és nem indulunk el azonnal az Atitlan-tónál lévő következő szállásunkra, hanem megpróbáljuk elütni itt az időt. Az útikönyvben olvasta, hogy a reptér mellett van az állatkert (a szálloda meg 5 percre az állatkerttől), így felkerekedtünk és elindultunk, hogy a csomagunk érkezéséig megnézzük az állatkertet. Bár volt GPS-ünk és közel is laktunk hozzá, azért volt egy kis kavarodás az úton, ráadásul az autó méretei is szokatlanok voltak, de a végére csak sikerült odatalálni, és nem csalódtunk: nagyon nagy élmény volt!

Az itthoni, decemberi borús idő után a tobzódó színek, a tisztaság, a tágas terek, a jól táplált, boldognak tűnő egzotikus állatok látványa a szépen kialakított, gondozott kifutókban nagyon megfogott bennünket. Andriskával alig lehetett bírni, rohangált kifutótól kifutóig, mindent látni akart. Kata szeretett volna a kisvonatra ülni, de Andriska annyira lelkes volt, hogy nem volt szívünk megállítani őt, így jó nagy távolságokat gyalogoltunk, és még így is csak töredékét láttuk az állatkert hatalmas területének.

Nemcsak fogságban tartott, hanem szabadon élő állatok is megörvendeztettek bennünket: láttunk pávákat, különleges madarakat, iguánákat, pillangókat. A teknősök medencéjénél pedig abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy megfigyelhettünk egy ékszerteknős-nőstényt tojásrakás közben. Végül közös nagy kedvencünk a "jaguárundi" lett.

Nem szívesen függesztettük fel az állatkerti látogatást, de fél 2 körül megszólalt Béci telefonja: megérkezett a csomag, mehetünk érte a United Airlines irodájába. Visszaültünk hát a kocsiba és pár perc alatt megérkeztünk az Aurora Nemzetközi Repülőtérre.

Mivel még nem voltunk tisztában a helyi viszonyokkal és amúgy is borzasztó nagy volt az autó, Béci "angolosan" megoldotta a parkolást: leállt a reptér bejárata előtti "pick up" peronon és otthagyott bennünket a kocsiban. Ők ketten Andrissal beszaladtak a táskáért, mi pedig egyszer csak azt vettük észre, hogy megáll mellettünk egy sárga, nagyon hivatalosnak kinéző autó, amiből két, sárga láthatósági mellényt és nyakba akasztott igazolványokat viselő, rendkívül barátságtalan férfi száll ki.  Hipp-hopp, egy-két fénykép, és a mögöttünk álló, szintén tilosban parkoló autó kerekére már rá is került a kerékbilincs. Ekkor felénk fordultak, de Viki kiugrott a kocsiból és próbálta elmagyarázni félig olaszul, félig angolul, hogy mi csak pár percre álltunk meg és már megyünk is. Hála a valószínűleg eléggé kétségbeesett európai fejünknek, nem bírságoltak azonnal. A biztonság kedvéért azért minket is lefényképeztek, aztán elmutogatták, hogy telefonáljunk gyorsan, mert ha 5 perc múlva is itt találnak minket, nem ússzuk meg a bilincselést.

Már korábban a szállodában is feltűnt, hogy valamiért itt nem tudunk hívást kezdeményezni. Próbáltunk telefonálni az állatkertből is, de onnan sem sikerült: pi-pi-pi jelzés után leáll a hívás. Így aztán természetesen most sem sikerült telefonon elérni Béciéket, ezért szóltam Tominak és Petinek, akik velem együtt szintén eléggé megrémültek, hogy fussanak be és szóljanak, siessenek nagyon.

Eközben Béci odabent a reptéren pillanatok alatt megkapta a táskát, és mivel mindenki éhes volt, bementek Andrissal a Subway-be, hogy rendeljenek 6 szendvicset elvitelre. Mikor odaértek hozzájuk a kétségbeesett fiúk, ő nagy lelki nyugalommal kijött hozzánk (abban a pillanatban értek vissza az ellenőrök, még integetett is nekik), aztán mondta, hogy ne izguljak, készülnek a szendvicseink, Petiék megvárják, ő pedig tesz addig egy kört a környéken. Én nagyon ideges voltam, toporzékoltam, hogy hogy tehet ilyet, ha egyszer tilosban parkol, miért nem siet inkább, de aztán 3 kör megtétele után megjöttek a fiúk és tényleg nagyon éhes volt mindenki. Akkor már csak azon berzenkedtünk, hogy miért 6 szendvicset rendeltek, mikor nyolcan vagyunk???

Némileg megnyugodva és félig jóllakottan végre úton voltunk Panajachel felé.

A GPS azonban elveszítette a jelet, így újra meg kellett állnunk - ezúttal egy Burger Kingnél, ahol a wi-fi mellett szerencsére enni is lehetett, így néhány hamburger és kóla enyhített a feszültségen. (bár a Subway-os szendvics finomabb volt).

Most már elégedetten és frissen beszerzett GPS jelekkel folytattuk utunkat a kétszer 3-4 sávos, gyorsforgalmi úton, kifelé a városból.

Az elején a csúcsforgalom miatt nem tudtunk túl gyorsan haladni, aztán sima sztrádává szelidült a 3-4 sáv és a forgalom is normalizálódott.

A gyerekek még nem voltak túl fáradtak: barkochbáztak, játszottak, jól elvoltak.

Aztán beértünk egy kisvárosba, ahol minden előzetes figyelemztetés nélkül egyszer csak teljesen leállt a forgalom: egy teherautó mögé beszorulva csigatempóban haladtunk csak. Lépésben haladtunk, megálltunk. Álltunk 5 percet. Csigatempó. Megálltunk. Álltunk.

Legalább egy órát, de lehet, hogy többet is eltökölődtünk így, aztán nagy nehezen nagyobb sebességbe tudtunk kapcsolni és végül egy újabb sztráda-szerű gyorsforgalmi úton találtuk magunkat, borzalmasan rossz minőségű aszfalttal. Az aszfalt minősége (minősíthetetlensége) mellett a lépten-nyomon, figyelmeztetés nélkül felbukkanó fekvőrendőrők (Mexikóban "topes"-nek hívták ezeket, ott is nagy divat) nehezítették meg az amúgy sem egyszerű közlekedést. Amikor Béci már fáradt, vagy csak lankadt a figyelme a sötétben, kórusban sikítottunk: Topeeees! - satufék, egyes, bukkanó, kettes, döcögés harminccal... csak azért hogy néhány perc múlva újra megismétlődjön ugyanez.

Ezen nehezítő körülmények mellett még jó néhány, rogyásig megpakolt teherautó, dzsip és mellettük sok-sok kivilágítatlan motoros, biciklis botorkált az utakon, így arra is nagyon kellett figyelni, nehogy elüssünk valakit. A teherautókat vagy meg kellett előzni két topes között, vagy ha gyorsabb kocsihoz volt szerencsénk, akkor beállva mögé egy kicsit meg lehetett pihenni, hiszen a féklámpájuk figyelmeztetett arra,hogy akadály van előttünk.

Utunk vége felé dilemma elé állított minket a GPS: két út is jelölve volt, de melyiket válasszuk? Megkérdeztük egy éppen a teherautója ponyváját igazgató sofőrt, aki nagyon kedvesen útba igazított bennünket. Bécinek azonban rossz érzése volt, mert a viszonylag jó minőségű aszfaltos útról lekanyarodva a sofőr által javasoltra, egyből egy murvával felszórt bekötőút-szerűn találtuk magunkat. Dehát ha azt mondja, hogy erre kell menni...

Az az utolsó 10 km igazán embert próbáló volt. Katát előre vettem és a saját biztonsági övemmel csatoltam magamhoz, de így is annyira elzsibbadt a karom a végére, hogy alig éreztem attól, hogy folyamatosan tartanom kellett a fejét, nehogy lefejelje a műszerfalat.

Amellett, hogy szörnyű volt az útminőség, még a hegyek közt szerpentinszerűen kanyargott is a sokszor a földútnál is rosszabb "úttest" és néha akkora kátyúk állták utunkat, hogy nem is tudtuk, melyik irányból kerüljük ki őket. És természetesen itt sem hiányoztak az elmaradhatatlan topesek és megpakolt, füstöt okádó, csőrös ameriakai kamionok.

Hála a gyerekeimnek azért a feltétlen bizalomért, amit irántunk éreznek. Egy rossz szó nem hangzott el, nem panaszkodtak a rázkódás, a kényelmetlenség miatt, nem cirkuszoltak, nem féltek, nem szidtak, amiért ide hoztuk őket... Volt aki elaludt a rossz körülmények ellenére is, volt aki segített figyelni az utat... Csodálatosak voltak. És le a kalappal Béci előtt is, aki zokszó nélkül állta a sarat (sőt néha még mosolygott is a helyzeten egy-egy rázósabb szakasz után).

Panajachelbe beérve újabb nehézségbe ütköztünk. Először is, a Panajachel tábla mögött egy embermagas úttorlasz fogadott bennünket, majd nyilak jelezték, hogy menjünk csak vissza szépen valamennyit (hogy mennyit - ki tudja?) és egy másik úton próbálkozzunk a városba jutással. Ekkor azonban ismét mellénk szegődött a szerencse (apró csodák sorozata): az úttorlasz túlsó felén egy indián bácsi tökéletes angolsággal elmagyarázta, hogy merre kell menni, sőt a szállásunkat is ismerte, csak most az éppen ebből az irányból megközelíthetetlennek bizonyult.

Érezve, hogy már nem vagyunk messze a vágyott céltól, új erőre kaptunk és sok kérdezősködés és eltévedés után nagy nehezen odataláltunk a szállodánkhoz, amiről mint kiderült, pont a fentebb említett úttorlasz innenső oldalán van. Nem volt könnyű megközelíteni, de végül sikerült, és behurcolkodva láttuk, hogy megérte az erőfeszítést, mert igazán szép és igényes szálláshely volt. (Hála neked, Booking.com!)

Mikor elfoglaltuk végre a szobákat és itt is kértünk plusz takarókat (nappal 20-25, éjszaka 15-18 fok van), még visszaültünk az autóba, hogy keressünk egy éttermet, ahol végre ehetünk valamit. Egy kis olaszos vendéglőben vacsiztunk, pizzákat és tésztákat ettünk. Finom volt.

0. Guatemala térkép

A fenti térképen követhető az útvonalunk. Guatemala Cityből először az Atitlan-tó partján fekvő Panajachelbe mentünk, mellette van Chichicastenengo, aztán visszafordultunk Antiguába, ami a főváros közelében fekszik, de csak innen vezet út az északon lévő, és a Belize-határhoz közeli Floresbe, ahol majd le kell adnunk az autót. Odafelé a nagy távolság miatt még útba ejtjük az Isabal-tavat és Florestől északra felmegyünk Tikalba, mielőtt elbúcsúzunk Guatemalától és elutazunk Belize-be.

1. Guatemala, Belize - bevezetés

2017. december 27. – 2018. január 12.

 

Bevezetés

 

Nagy izgalommal, várakozással és félelemmel készültünk az útra. Tomi (19 éves) például novembertől kezdve időről időre fejhangon felrikkantott a konyhában, fürdőszobában, ahol épp tartózkodott: „hujj, de jó lesz Guatemala!”, amitől hirtelen mindenkiben megállt az ütő.

Még nyáron vettük meg a repülőjegyet, és azért ez lett az úticél, mert Béci már kétszer megpróbált eljutni ide – sikertelenül, és emiatt nagyon izgatta a fantáziáját. Egyszer még huszonéves korában, családalapítás előtt, még nem is ismertük egymást, amikor egyedül, stoppal utazta be Dél-Amerikát. Ekkor épp a Mexikó-Guatemala határállomásról kellett visszafordulnia, ugyanis az ott lévő telefonfülkéből felhívta édesanyját az iskolai tanáriban és megtudta tőle, hogy vége a kalandoknak, ma péntek van, hétfőre érjen haza, mert be kell vonulnia katonának. (Hogy hogyan jutott haza péntektől hétfőig pénz és a visszaútra szóló repülőjegy nélkül, egy külön bejegyzést érdemel, de tény és való, hétfő reggel nyolckor jelentkezett a laktanyában).

Másodszor már 4 gyerekkel együtt voltunk Mexikóban és kimondva-kimondatlanul akkor is nagy vágya volt, hogy a bérelt autónkkal csavarjunk le Guatemalába.  Ekkor azonban az akkor másfél éves Andriska lázas betegsége akadályozott meg bennünket ebben a kalandban: fel kellett függeszteni az utazásunkat és pár napot egyhelyben tölteni egy tengerparti szálláson, amíg jobban nem lett. Így viszont kevés lett volna az idő, nem volt értelme nekiindulni: Guatemala csábító, de elérhetetlen célpont maradt.

Nos tehát, nyár közepén, optimizmustól eltelve és hosszas mérlegelés után megvettük a repülőjegyeket – baromi drága volt hetünknek, ráadásul 3 átszállással: Budapest-Frankfurt, Frankfurt–Houston, Houston-Guatemala City. Na, hogy megvoltak a repülőjegyek, többet nem is gondoltunk velük, pihentettük őket az utazós kistáskában és zajlottak a szürke hétköznapok.

Ősszel aztán kezdett izgatni a dolog, ezért rákerestem a konzuli oldalon, ahol megtudtam, hogy

„Nyomatékosan felhívjuk a Guatemalába utazni szándékozók figyelemét, hogy utazásuk megkezdése előtt mindenképpen kössenek teljes körű utas- és balesetbiztosítást, amely fedezetet nyújt az orvosi, kórházi ellátásra, valamint beteg- és halottszállításra.” ,(köszi!)

Valamint, hogy a közlekedés „meglehetősen fejletlen”, az ügyintézés „lassú és bürökratikus, és

„Különösen ne emeljük fel hangunkat az ügyintézővel. Leginkább csak spanyol nyelvtudással lehet boldogulni.”

És legvégül a hab a tortán:

„Tájékoztatjuk a magyar állampolgárokat, hogy az ország utazás és ott tartózkodás szempontjából "II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek" kategóriába tartozik. A térségbe utazó magyar állampolgárok különös körültekintéssel készüljenek fel utazásukra, tanúsítsanak fokozott elővigyázatosságot az utazás idején, illetve lehetőség szerint, a körülmények javulásáig egyes helyekre való utazásukat halasszák későbbre. Kábítószer bandák működése miatt az ország öt északi megyéjében többször rendeltek el rendkívüli állapotot vagy kijárási tilalmat.”

Na hurrá, és ide tervezünk mi a felháborítóan drága repülőjegyünkkel, a 6 és 11 éves (valamint 19, 21 és 23 éves) gyermekünkkel egy kis körutazást tenni bérelt autóval, egyebekkel, minimális spanyol nyelvtudással.

Első gondolatom az volt, hogy én ide nem megyek. Nem és nem. Itthon maradok Katával (bár az se túl jó, mert akkor halálra izgulom majd magam a többiekért).

Béci próbált nyugtatni, felhívta az összes, Guatemalában már többször járt ismerősét, barátját – mind mondta, hogy ez a kedvenc országuk, hogy biztonságos, ne izguljak, nagyon fog tetszeni.

Addig-addig nyugtatgatott és bizonygatta, hogy minden rendben lesz, míg beadtam a derekam. Oké, hát menjünk. (Hozzá kell tennem, hogy a Jóistenbe vetett hitem nem rendült meg egy pillanatra sem: ha összejön, rendben van, de ha valamiért mégse kellene mennünk, úgyis történik valami.)

Mondanom sem kell, nem történt semmi, sőt, egyre több jelet kaptam, hogy jó lesz ez nekünk és időközben szert tettünk még egy útitársra is, Andrisra (30), aki Viki barátjaként nagy örömünkre az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk.

Így hát nyolcan vágtunk neki a NAGY KALANDNAK. (Peti egyszer megkérdezte, hogy hogy lesz ez? Majd csatlakozunk egy csoporthoz? Mire Béci: Petikém, mi leszünk A CSOPORT.)

A csoport tagjai tehát a következők:

Béci, Ildi, Viki, Peti, Tomi, Andriska, Kata és Andris.

Indulás előtt:

Utazásunk első, fárasztó része még itthon zajlott. Béci december 22-én, este 8 után ráébredt, hogy ideje cselekedni és megfogadni a tanácsomat: kérjünk segítséget a szomszédban lakó kedves barátnőnktől, Elfridtől, aki Bolíviában született és ennek megfelelően tökéletesen beszél spanyolul. A segítség az autóbérléshez kellett, mert interneten akárhogy próbáltuk, egyszerűen nem találtunk megfelelő méretű járgányt, ráadásul két nehezítő tényező is volt: az egyik, hogy a honlapok nagyrészt spanyolul íródtak, másrészt, hogy szerettük volna letárgyalni velük, engedjék meg: szeretnénk Guatemala Cityben felvenni és Floresban leadni a kocsit. (kb. 500 km-re a fővárostól).

Elfridék még nem voltak otthon, épp a repülőtérre tartottak, hogy fogadják a fiukat, aki Angliában tanul és most érkezik haza az ünnepekre, de sebaj, ha hazaérnek -  éjfél után - majd felhív néhány céget, ne aggódjunk. (az időeltolódás -7 óra, így épp időben voltunk).

Sok-sok telefonhívás következett (legalább 40 telefonszám az internetről), de egyik cég sem volt hajlandó belemenni az általunk felvázolt stratégiába: Guatemala City-reptér- autó fel, Flores-reptér- autó le, közben 4-5 nap utazás, mindez 8 főre.

Végül a legutolsó cég nagy nehezen belement, hogy ad árat, csak írják meg e-mailben a kérésüket. Ezt Elfriddel spanyolul megtették, aztán úgy érezték, minden rendben, és Béci hazajött aludni.

23-án vártuk a visszaigazolást az autóról, de nem jött válasz. Így este 8-kor Béci ismét átment Elfridhez, és közösen felhívták a céget, ahol közölték: ők nem tudnak semmilyen autóról, a tegnapi férfi, akivel beszéltek, ma szabadnapos, nincs kocsi és pont.

Újabb fejvesztett telefonálás következett, de amint a kölcsönzősök meghallották a 8 fős létszámot, rögtön elállt a szavuk és csak 7 fős terepjárókat ajánlottak. A gond csak az, hogy még ha össze is húzzuk magunkat, és a Kata valaki ölébe ül, akkor se fér be nyolcunk csomagja a terepjáró 7 kinyitott ülése mögötti szűk kis helyre. Este 8-tól éjfélig folyamatosan nyomták a telefonokat: nincs autó.. csak kis autó van... nincs autó... nincs autó.

Éfjél után csoda történt: december 27-re találtak egy 15 fős Nissan Urbano típusú autót, melyet minimum egy hétre kiadtak nekünk azzal a feltétellel, hogy ha Floresben akarjuk leadni, rá kell fizetni 240 USD-t a visszaszállítás díjaként. (ld.térkép, fentebb).

Béci és Elfrid írtak Douglas Velazqueznek Whatsappon, mert a cégnél ő beszél angolul (mondták ezt a telefonban spanyolul).

Béci nagy reményekkel tért haza, bár az ünnepek miatt 24.-től nehéz lesz visszaigazolást kapni az autóról, de így is nagyon örültünk a fejleményeknek és nagy hálával gondoltunk Elfridre.

És december 24-én dél körül megjött a visszaigazolás, sőt fényképet is küldtek az autóról. Juhú! Whatsappon válaszoltunk, megköszöntük, majd visszatértünk a karácsonyi készülődéshez.

Thaiföld-Malajzia-Szingapúr

 

2015. december 24. – 2016. január 9.

Ildi+Béla

Viki (21), Peti (19), Tomi (17), Andris (9), Kata (4)

Indulás

Mivel december 24-én délben indultunk, 23-án tartottuk nálunk a nagy családi karácsonyt. A karácsonyfát már korábban elhozta hozzánk a Jézuska, Kata nagy örömére, aki csak ült előtte hosszú percekig, csodálta a fényeket, díszeket – nagyon kedves látvány volt.  15 főre főztem, két hosszú asztalt terítettünk, felhoztuk a pincéből a tartalék étkészletet, becsomagoltuk az ajándékokat, kitakarítottunk… mindezt úgy, mintha nem másnap indulnánk a világ másik felére.

Hála Istennek szép közös karácsonyunk volt. A szokásos drukk elmaradt, minden jól sikerült, vidáman, egyszerűen ünnepeltünk. Sok szép ajándék került a fa alá, volt köztük meglepetés, és olyan is, amire már nagyon vágyott valaki, sok örömet szereztünk egymásnak.

Mindezzel együtt estére már nagyon fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, nem most pakolunk, inkább gyorsan lefekszünk, miután eltakarítottuk a vendégség után maradt romok nagy részét és holnap korán reggel majd bepakolunk,és már csak az utazásra koncentrálunk.

Ez így is lett. A repülőnk délben indult, 10-re kellett a reptéren lennünk, 9-re hívtuk a taxi(ka)t – mivel heten nem fértünk be egy autóba. Egy 7 fős család csomagjainak 2 hétre szóló összepakolása nagy kihívás. Nem volt ez másként most sem. Előkerültek a nagy hátizsákok és indult a vita: mi fér be és mit kell itthon hagyni. Sajnos be kell látnom, hogy velem volt a legtöbb probléma. A fiúk könnyedén összecsomagoltak 6 pólót, 10 alsógatyát, 2 rövidnadrágot és 1 papucsot. Vikivel sem volt gond, az egyetlen luxuscikk, amihez ragaszkodott, a mini hajvasaló volt – nos, azt könnyedén betuszkoltuk a ruhák közé. Sok helyet foglalt a gyógyszeres kistáska, a naptejek és a pipere: mivel folyadékot nem lehet a gépre felvinni, muszáj volt mindent a nagy hátiba csomagolni. A gyógyszerek között volt fájdalomcsillapító, hasmenés-gátló, erős hányás-hasmenés esetére ásványi anyagokat tartalmazó italpor, Katának, Andrisnak lázcsillapító, fertőtlenítő szer és ragtapasz. Vittünk magunkkal 50-es, 30-as és 10-es faktorszámú napvédő krémeket (hála értük a húgomnak, akinek megmaradtak még nyárról) és a piperébe kerültek a dezodorok, mini borotvahabok, borotvák a fiúknak, arckrém nekem.

2 nagy táskánk volt összesen: egy Vikinek, Petinek, Tominak és egy nekünk: Béci, Andris Kata és én. A hajszárítót megvétózták, a mini vasalóból nem engedtem (teljesen amatőr!), és hosszas könyörgésre bekerült a hajlakk (persze egyszer sem használtam, és útközben ott is hagytuk valahol). Szóval elég gáz vagyok.

Emellett volt egy kis hátizsákunk kézipoggyásznak… és ennyi. Mikor a taxik megérkeztek, csodálkoztak is a sofőrök!

A reptérre menet megvalósult egy régi álmom: azt mondtam a sofőrnek, hogy „kövesse azt az autót”! És bár mindent megtett, a másik taxis mégis meg tudott lépni, aztán kiderült, hogy mi vagyunk előrébb… nos, kalandos utunk volt.

Az első repülőút nem volt különösebben érdekes. Qatarral mentünk, egy luxus légitársasággal, ami elnyerte a világ legjobb légitársasága díjat is. Érthető: 300 db új repülőgépet rendeltek a következő évekre, a gépparkjuk átlagéletkora 5 év. A jelenlegi legnagyobb óriásgépből most 8 van nekik. A pilóta magyar volt. A 6 órás út alatt kaptunk enni-inni, az ülések háttámlájába épített képernyőn lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, videojátékot játszani, vagy a műholdas kamerán figyelni, hol járunk éppen. A gyerekek jól elvoltak, még különösebben nem fáradtak el, este 6-kor (itthoni időszámítás szerint) értünk Dohába. Már sötét volt, mire leszálltunk, de szép képet nyújtottak a dohai felhőkarcolók.

Egy kissé feszített tempóban kerestük az átszállási lehetőséget: mindössze másfél óránk volt. A dohai reptér igen nagy, de a gyerekek örömére sok a mozgójárda, ami a kapukat köti össze egymással. A két kicsi végre felszabadultan szaladgálhatott a sok ülés után, boldogok voltak, kiabáltak, alig lehetett lecsendesíteni őket. Mikor odaértünk a kijelölt beszállókapuhoz, már szólították az utasokat: most az 5. zónában ülőket kérjük, most a 3. zónában ülőket… Mi csak néztünk: milyen zóna?! Aztán nagy nehezen rátaláltunk a beszállókártyán, de addigra persze a mi zónánk már beszállt. Sebaj, mentünk mi is. Hát ez egy akkora gép volt…! 2 teljes emeletes, 517 férőhelyes, egy kisebb falu lakosságának megfelelő mennyiségű stewardessel. Mi a 74. sorban ültünk, és mögöttünk volt még 2 zóna (meg felettünk egy második szint). Airbus A380-800.

Bevallom, nem szeretem a repülést, félni is szoktam, ha turbulenciás az út, de ezen a gépen semmit nem lehetett érezni! 12 szék egy sorban!Középen 4 ülés, a két szélen az ablakoknál 4-4, és ellátva minden kényelemmel: takaró, kispárna zokni, fogkefe, alvómaszk, füldugó. Dönthető ülések, választható menü, a gyerekeknek játék. El voltunk bűvölve. Nagyon kedves volt az is, hogy a két kicsinek a többi gyerekkel együtt a felszállás után szinte azonnal kihozták a vacsorát, így volt idő és lehetőség segíteni nekik az evésben-ivásban, mielőtt mi is megkaptuk a tálcánkat, mert azért összességében szűkös volt a hely.

A vacsora keleties volt, háromféléből lehetett választani, étlapot kaptunk hozzá: csirke, bárány, vagy vegetáriánus. Kicsit csípős volt a csirke, finom a bárány, sok volt a zöldség és a rizs, adtak mellé sütit és salátát és gyümölcsöt, inni annyit lehetett kérni, amennyit akartunk… igazán meg voltunk elégedve.

Az út időtartama ismét 6 óra volt, a gyerekek továbbra sem voltak túl fáradtak; Kata keveset aludt, Andris is csak az utolsó órában bóbiskolt el. Bangkokban reggel hétkor szálltunk le (a szervezetünkben éjjel 1 óra volt.)

Még a gépen kiosztottak egy regisztrációs nyomtatványt, amit mindenkinek külön-külön ki kellett tölteni, de ekkor már eléggé le voltam fáradva, nem figyeltem annyira, hogy ki mennyire veszi komolyan a feladatot. Így történt, hogy Tomi a két oldalból csak az egyiket töltötte ki, a többiek közül volt, aki nem írta alá vagy nem írta be a hotel nevét (a kitalált hotel nevét), ahol majd lakni fogunk. Ez elég nagy problémát okozott, mert Bangkokban óriási sorok álltak az útlevél ellenőrzésnél és véresen komolyan vették a lapok meglétét – egy csomó idő elment, mire mindegyik regisztrációs papír megfelelően ki lett töltve. Most már tényleg alig álltunk a lábunkon, majd megfagytunk, mert a reptéri légkondi ontotta a kellemes 16 fokot. Dönteni kellett, hogyan tovább: menjünk ki a városba, vagy keressünk vonatot/buszt/repülőt, ami továbbvisz bennünket a szigetekre.

Mindenki hisztis volt, én a legjobban. Kerekperec kijelentettem, hogy semmi pénzért nem vagyok hajlandó éjjel 2-kor (a szervezetemen belül) kimenni egy hatalmas metropoliszba két hullafáradt kisgyerekkel és végigcsinálni a szállást kereső tortúrát velük. És ha már úgyis itt vagyunk a reptéren, hát vonszoljuk át magunkat a nemzetköziről a belföldi oldalra és nézzük meg, hogy mi mikor hová visz bennünket… de még ma!

Béci és Viki nagyon aranyosak voltak. Minket letelepítettek egy megfelelően hosszú széksorba, és nekivágtak, hogy irodáról irodára járva a lehető legjobb ajánlatot megkeressék. 7-en vagyunk, nagyon nem mindegy, mennyibe kerül!

Kb. 1 órán keresztül nem is láttuk őket, végül Viki jött jelenteni a fejleményeket. A 9 óra 30-as és a 10 órás járatokra már nem volt hely. Mehettünk volna később elég drágán Phuketre, vagy a 17 óra 15-kor induló géppel Krabiba, a Thai Airways-zel, olcsón. Emellett döntöttünk, és miután megvettük a jegyeket, kerestünk egy éttermet, ahol ettünk valamit és próbáltunk ébren maradni.

Aztán feladtuk. Kerestünk egy olyan helyet a reptér egy sarkában, ahol kevesebben voltak, leterítettük a paplanhuzatot, amit a tengerparti héderezéshez vittünk, ráterítettünk pulcsikat, lefektettük Katát és Andrist, betakartuk őket kendőkkel, mi pedig végigfeküdtünk a széksorokon. Kb. 5 perc alatt elaludt az egész család…. kivéve engem, mert én őrködtem. A reptér tele volt thai utazókkal. Érdekes volt figyelni őket, és elképzelni, hová mehetnek. Látszott, hogy a legtöbbjük nem szokott hozzá a cipőviseléshez (pláne magassarkúhoz), kényelmetlenül feszengtek az ünneplő ruháikban. Sokaknál spárgával átkötött papírdoboz volt kézipoggyász gyanánt. Jönnek Bangkok különböző jobb-rosszabb negyedeiből, mennek a rokonokhoz északra vagy délre, viszik az ajándékokat, karácsony van… érdekes volt figyelni őket.

De nagyon, nagyon fáztam. A légkondi csak fújta, fújta a hideget, lobogott még a hajam is tőle. És nem lehetett kikerülni: minden 5 lépésnél állt egy ember magasságú szerkezet, nem is értettem, kinek jó ez.

Tomi felébredt, ő is át volt fagyva – mondtam neki, menjünk már ki az épületből, hátha kint melegebb van! Ahogy kiléptünk az utcára, elárasztott bennünket az a kellemes, párás 30 fok, az illatok, a szellő. Csodálatos volt. Üldögéltünk a buszmegállóban, két megfáradt turista, sápadtan, karikás szemekkel és éreztük, ahogy felenged a csontjainkban a hideg. Megérkeztünk.

Mikor már nem vacogtunk végre, visszamentünk a többiekhez, akik szintén kezdtek magukhoz térni. Nyűgösek voltunk és álmosak, de jót tett a szundi, azért optimistábban láttuk a világot. Béci nyomban elő is kapta a 10 éves útikönyvet, na most szállást foglalok! felkiáltással és felhívott egy telefonszámot. Pár perces beszélgetés után elégedetten tette le: van szobánk Krabiban és kijönnek értünk a reptérre.

Ez igazán jó hír volt.

A gépünk csak 5-kor indult, de már 3-kor becsekkoltunk, hogy legyen egymás melletti ülőhelyünk (ezt még a hölgy mondta az irodában), meg azért is, hogy teljen az idő.

Nézegettük a boltokat, vettünk egy papucsot Katának, Vikinek tetszett egy óra, de papa mindig arra tanít bennünket, hogy soha nem egyből választunk, így lemondott róla.

Egy Airbus 330-300-as, 300 személyes nagy géppel repültünk, szinte teljesen tele volt. A menetidő 1 óra 10 perc volt. Ahogy kiléptünk a reptérről, egy Mr Bela feliratot tartó ember várt bennünket egy Toyota kisbusszal.

Az út kb. 25-30 percig tartott, én semmire nem emlékszem, úgy aludtam végig, mint a bunda. A Bay Lay bungallók Ao Nang település nyüzsgő, boltokkal és éttermekkel teli főutcáján volt. 3db kétágyas,  fürdőszobás szobát kaptunk légkondival és egy-egy csótánycsaláddal felszerelve összesen 3900 Bath – ért (x7=Ft). A szobák sorházszerűen egy belső udvarban voltak, kis kertes labirintusban lehetett őket megközelíteni. Az ágyak, a fürdőszobák tiszták voltak, régi kb. 30 éves dizájn. Viki Petivel, Tomi Andrissal és mi ketten Katával aludtunk egy-egy szobában. Vikiék hozzánk jöttek zuhanyozni, mert amikor a csapot kinyitották, a lefolyóban náluk lakó, alvó csótánycsalád hirtelen életre kelt. A bungi-resortban a  lakóközösség főleg fiatalokból állt, de volt több korunkbeli házaspár is.

Miután nagyjából elrendezkedtünk, elindultunk vacsorát keresni. Kata palacsintát szeretett volna, meg is tudtuk a bungitulajtól, hogy kb. 100 méterre tőlünk van egy mozgó palacsintaárus. A főúton sok hangulatos étterem volt nyitva, szólt a zene (Wonderful life), rengeteg turistát láttunk. Sajnos a palacsintaárus kickbox meccsre ment, így – mert már tényleg nagyon fáradtak voltunk – nézelődés helyett visszafordultunk és a saját szállásunk éttermében vacsoráztunk. Nagyon finom thai ételeket ettünk, kedvencünk a kókuszos csirkeleves rizzsel. Ittunk hozzá frissen facsart görögdinnye- és narancslét, Andrisnak lecsúszott egy hamburger sült krumplival, Kata pedig mindenből csipegetett egy kicsit.

Csótányok ide vagy oda, mindenki nagyon gyorsan elaludt.

Krabi 1.

A csótányos szállásunkon délben ébredtünk, pontosabban felriadtunk, mivel 8-ra állítottuk be az ébresztőórát és 10-ig ki akartunk költözni. De az időeltolódás (jetlag) nagy úr!

Andriska bánatosan megjelent az ajtóban, hogy a WC-be küldött dolgok sajnos visszaköszöntek, Viki jött, hogy a csótányok aktívvá váltak. Ezek mind jelek voltak: innen menni kell.

Béci még tegnap este megkérdezte a recepciósunkat, hogy tud-e bérelhető autót szerezni  7 személynek. Ajánlott is egy Toyota Fortune-t (otthon Lexus LX 200), kértük, hogy nézzen utána.

Mivel ennyire elaludtunk, gyorsan összepakoltunk – nem volt könnyű, mert a két nagy táska már eleve tele volt, most meg lekerültek rólunk a meleg cuccok, pulcsik, farmerok, zoknik, zárt cipők. De Béci zseniális a csomagolásban, ezt mindig tudtuk róla, és most már nem számított, hogy mennyi kézipoggyászunk van, gyarapodtunk hát egy-két nejlonzacskóval.

Amíg reggeliztünk (fokhagymás pirítóst), meghozták az autót, egy 7 üléses Suzuki APV-t (mi csak APU-nak szólítottuk). Méretre nagyobb mint egy VW Sharan, de kisebb mint egy kis- busz. Jobbkormányos, automata váltós, és minimális benzin volt benne, valamint jópár apró horpadás, karcolás volt rajta, amikor átvettük. A bungitulajunk javasolta, hogy indulás előtt fényképezzük le a sérüléseket a későbbi viták elkerülés e végett, így Béci 25 képet készített az autót körbejárva. Egy helyen még sebtapasz is volt a karosszérián - biztos bíztak a mielőbbi gyógyulásban.

Bepakoltunk, Béci beült a jobb oldalra és izgatottan megpróbált kitolatni az udvarból –nagyon ügyes volt, a tulaj segítségével sikerült is.

Volt egy kisebb vita, hogy na most akkor merre? Béci már hamar meg akart állni, szinte az első szállássoron, de az még mindig annyira a városban volt, hogy nem szívesen laktunk volna ott, inkább tengerparti bungiba vágytunk. Végül Viki unszolására tovább mentünk, hamarosan megláttuk a tengert, ettől mindenkinek még jobb kedve lett, hiszen a nap sütött, meleg volt, énekeltek a madarak, minden csupa zöld és piros és sárga … odavoltunk az örömtől, hogy itt lehetünk.

Mentünk tovább Phang Nga felé és a második leágazásnál, Klong Muangnál Béci észrevette a feliratot: Pine bungallows. Nosza lekanyarodott, hogy körülnéz.

3 db szabad házikó volt: egy ventillátoros 2 ágyas (600 Baht), egy ventillátoros 4 ágyas (900 Baht) és egy légkondis 4 ágyas (1600 Baht). A tulaj nagyon kedves, a környezet maga a paradicsom… végre olyan, amilyet elképzeltünk. Csendes, családias, a növényzet fantasztikus, őserdei dzsumbuj veszi körbe az épületeket. A tengerpart homokos, sekély a víz. Fél órán belül láttunk  kolibrit, mókust, több cicát, egy csivavát, két másik nagyobb kutyát, és egy óriás pókot a hálójában. Agámákat, seregélyeket és rengeteg pici, trópusi madarat. Csótányt nem.

 

A dolog eldőlt, maradunk. Mivel amúgy is utáljuk a légkondit, nem volt nehéz a választás, a két ágyas és a négy ágyas, ventillátoros szobát választottuk. Kicsit még alkudni is tudtunk: 1400-ért megkaptuk őket 4-5 napra.

Annyira békés, barátságos, annyira szép volt a környezet, hogy szinte magunkhoz sem tértünk. Önkívületi állapotban rohangáltak a gyerekek, videóztak, kagylót gyűjtöttek, rákásztak. A tulaj azt javasolta, hogy először fürödjünk a tengerben, hagyjuk a bejelentkezést és a papírok töltögetését későbbre. Kérdezte, hogy szeretnénk-e függőágyat a teraszra? Naná!

Kezünkbe nyomta a két kulcsot és megmutatta az apály-dagály időtáblát: nemsokára itt az apály, nem sok időnk van. Nem igazán értettük, miért számít ez ennyire, de amikor két óra múlva annyira visszahúzódott a tenger, hogy szinte száraz volt az egész öböl, mindent megértettünk.

Pancsikálás után – Kata nagyon élvezte, a tenger finom meleg volt -, bepakoltunk a házainkba (egyikbe Viki,Peti, Tomi, Andris és a másikba Mama, Papa,Kata), és levonultunk az étterembe. Ekkor már 4 óra volt, de nem voltunk túl éhesek, ennek ellenére nagyon finomakat ettünk és minden jóval olcsóbb volt, mint Ao Nangban.  Egyrészt sokat adtak, másrészt túlrendeltük magunkat, ezért Béci nagy örömére mindenki hagyott egy keveset a tányérján, amit aztán ő jól megehetett.

Az asztal mellől megtekintettük a naplementét – előttünk a parton két pálmafa közé kötözött függőágy… tényleg, már giccses volt az egész, de annyira idilli volt a környezet, hogy még legalább 2 órát üldögéltünk és dumcsiztunk ott. Kata és Andris a háttérben lévő, töredezett csempével kirakott kosárpályán múlatták az időt, találtak labdákat, azokkal játszottak. Volt ping-pong asztal is és lehetett focizni is, ha valaki arra vágyott.

Ahogy a Nap lassan leszállt a tengerbe és elsötétedett körülöttünk a táj, mindent átjárt a nyugalom. Életre keltek az éjszakai állatok, megjelentek a denevérek, furcsa huhogások, sikkantások hallatszottak az erdőből. Csobogott a tenger, csíptek a szúnyogok, béke költözött belénk is.

Este 8 körül a nagyok, Bécivel az élen, úgy döntöttek, még bemennek egy kicsit a városba. Mi ketten Katával otthon maradtunk, Andris ma a nagyok közé sorolta magát, ő is menni akart.

Hát mi az elején jól elvoltunk: Kata eldőlt, mint egy zsák, én végre nyugodtan olvasgattam a függőágyban. Egy kicsit meleg volt, amin ugyan időlegesen segített a ventillátor, de hamarosan döntenem kellett: vagy a forgó kerék hangjától, vagy a melegtől szenvedek inkább. Katára való tekintettel inkább a meleget választottam. Később hozzászoktunk: nappal egyenletes 30-34 fok, éjjel 23-25, ami pár nap múlva már igazán kellemes volt, egyáltalán nem hiányzott a légkondi, de az első napokban furcsa volt az otthonihoz képest szokatlan hőség.

Este 11-kor Kata úgy érezte, vége a délutáni alvásnak, kezdődhet a játék. Kipattant a szeme, boldogan jött-ment, előszedte a játékait. Én kicsit támolyogtam a fáradtságtól, de gondoltam addig nem fekszem le, míg a többiek meg nem érkeznek. Közben feltűnt, hogy bár a házak jó pár lépésre állnak egymástól, a hangok a sötétségben igen jól terjednek, pontosan lehetett hallani minden szót. Mivel az egyik oldalon finnek laktak, ennek nem volt nagy jelentősége.

A másik szomszéd egy fiatal európai  srác volt, aki napközben egyedül jött-ment, éjszaka viszont úgy tűnt, kihasználja Thaiföld másik, általunk nem ismert oldalát, és meglepi magát egy alkalmi barátnővel. És hát … khm … a hangszigetelés ott is elmaradt.

Nos, igyekeztem Kata figyelmét mindenfélével elterelni, énekelgettünk, meséltem neki és közben  hívogattam Béciéket, hogy merre járnak. Mondanom sem kell, nem azonnal vették fel a telefont, de amikor mégis, mondták, hogy ne izguljak, elindultak hazafelé. Mint utólag magyarázták, azt gondolták, hogy már mélyen alszunk, eszükbe sem jutott, hogy aggódva várom őket. (Jellemző!)

Éjfél… fél 1… Kata nem álmos… telefont nem veszik fel…

Na, amikor már rémeket láttam, befutottak. Mint kiderült, a boltok 11-kor zártak a városban, akkor ültek be a kocsiba, de a sötétben nem tudtak tájékozódni és a 20 perces útból két órás bolyongás lett.

De végre boldogan és fáradtan itthon voltak, a gyerekek kaptak egy-egy helyben gyártott, elefántmintás szőttes hátizsákot, aminek nagyon örültek, Kata elaludt, csakúgy mint a szomszédaink, és így én is nyugodtan hajthattam álomra meggyötört fejemet.

Krabi 2 - Tigris barlang, 1275 lépcső

Még mindig hittünk abban, hogy ki korán kel, aranyat lel, így aztán 8-ra állítottuk be a vekkert. Meg se hallottuk! Aludtunk, mint a bunda 10-ig, akkor összekaptuk magunkat és levonultunk reggelizni.

A dagály magasan állt, élmény volt a fürdés. A személyzet az egyik pálmafára felkötözött egy hintát, két jó hosszú kötélre, így be lehetett himbálózni vele a tenger fölé – gyerekek, felnőttek egyaránt nagyon élvezték. Rajtunk kívül kb. 5-en voltak még a parton, nem nagyon kellett sorban állni.

2 körül Béci már nagyon szeretett volna indulni, így gyors készülődés után beültünk az APU-ba és izgultunk, hogy elérünk-e vele a benzinkútig…de persze elértünk.

Kb. 10 perc autókázás után megálltunk egy útszéli étteremben ebédelni, szép volt a kertje, sok szkink, agáma és kolibri lakott ott a rengeteg burjánzó trópusi növény között – Andris nagy örömére.

Finomakat ettünk és közben Béci kinézte az útikönyvből a következő úti célunkat: Tigris barlang nevű buddhista kolostor és barlangszentély.  A könyv szerint egy  hegy tetején áll a szentélyben egy hatalmas Buddha szobor, csodálatos a kilátás, 1275 lépcső vezet fel hozzá.

Mivel kolostorlátogatásra készültünk, hazaugrottunk hosszúnadrágokért és kendőkért, hogy megfelelően legyünk felöltözve és betartsuk a hely szellemiségének megfelelő írott és íratlan szabályokat. Peti és Viki kevésbé lelkesedtek az ötletért…tényleg nagyon meleg volt.

Az út Krabin keresztül vitt: igazi nyüzsgő, ázsiai forgalom közepette értük el kb. 5 körül, némi kérdezgetés után a célunkat.

Maga a barlangszentély is szép volt és érdekes, az udvaron  egy hatalmas tigris szoborral, és a körben üldögélő vagy söprögető, narancssárga ruhába öltözött kopasz buddhista szerzetesekkel, de az igazi látványosság mégiscsak a kőfalba vájt, egyenetlen lépcsősor volt, olyan magas lépcsőfellépőkkel, hogy nekem térdig ért egy-egy lépcsőfok.

Kicsit nehezítette a lépcsőmászást a szűk  hely, a lefele botladozó japán turisták, és a rengeteg majom, akik körülöttünk ugráltak és visítoztak.  Elég félelmetes volt, bár nem bántottak.

Minden lépcsőfordulóban ki volt írva, hogy hány lépcsőt sikerült eddig magunk mögött tudni. Én 374-nél adtam fel, eléggé megijesztett a kocsonyás lábakon, szenvedő arccal, két kézzel a kötélbe kapaszkodva lefelé botorkáló, a majmok visítására a fáradtságtól már ügyet sem vető japán hölgyek látványa. Nem tudom, ők meddig jutottak, de én nem akartam a végére így kinézni! A gyerekeim és a férjem már az elején elhúztak tőlem, nem tudtam, ők meddig bírják. Vikinek felkiabáltam még, hogy ne hagyja Andrist egyedül (Kata Bécivel volt), és leballagtam a tigrisszobor mellé az udvarba.

Nagyon jó volt ott üldögélni is. Nemcsak azért, mert elfáradtam és jólesett a pihenés, hanem mert volt a helynek egy igen erős, megnyugtató kisugárzása. Átjárt a nyugalom és a béke érzése, hallgattam a madarakat, a majmok zajongását és úgy éreztem, rendben van a világ.

Nemsokára megérkezett Viki Andrissal. Ők 500-ig jutottak, ott fordultak vissza és lefelé nagyon megijedtek, mert az előttük haladó svéd lányok kiprovokáltak egy kisebb majomtámadást, ami miatt ők is megrekedtek az egyik lépcsőfordulóban. Patthelyzet alakult ki, a majom vicsorgott és fenyegetőzött, a lányok vizespalackkal hadonásztak, végül az egyikük a korláton átmászva, a szakadék fölött lógva, kívülről kerülte meg a majmot, a többiek csapdába estek.  Szerencsére elég nagy volt a forgalom, így hamarosan érkezett egy bátor fiúcsapat, akik gondolkodás nélkül elmentek a majom mellett, aki szintén megunta a dolgot és beugrált a fák közé.

Közben szép lassan besötétedett. Lentről az udvarból csak a lépcső alsó szakaszát lehetett látni, egy idő után kiürült a tér körülöttünk. Nemsokára apró fények gyúltak a  magasban, ahogy a látogatók a mobiljaikkal világították be az utat maguk előtt és fel- felharsant a majmok koncertje. Egy-két elvetemült európai férfi futólépésben (!) tette meg az utat, felfelé is lefelé is.

Mikor már izgulni kezdtem volna, hogy nahát, hol lehetnek, kibukkant a fák közül a család többi része. Béci nagyon büszkén mesélte, hogy Kata 680 lépcsőt mászott meg teljesen egyedül, csak bámult, hogy mennyire erős és kitartó. Onnantól ölben folytatta az utat, hol Peti, hol Tomi cipelte. Felvitték a hegy tetejére, ahol káprázatos volt a kilátás. Pont naplementére értek föl, mintha csak így tervezték volna, pihengettek és gyönyörködtek a természet nagyszerűségében.

Sajnos a nagy gyönyörködés közepette későn vették észre, hogy Tomi hátizsákja eltűnt (lerakta a földre maga mellé, amíg fényképezett), de szerencsére semmi pótolhatatlan dolog nem volt benne, egyedül a naplóját sajnálta, de hála Istennek ez még csak a harmadik nap volt, könnyen behozhatta a lemaradást egy másik füzetben.

Mire leértek, már teljesen sötét volt, alig várták, hogy megszabaduljanak a hosszúnadrágoktól, de összességében nem tűntek megviseltnek. Örültek, hogy teljesítették a feladatot és ilyen szép jutalmat (gyönyörű kilátást) kaptak cserébe.

Ao Nang-ban vacsoráztunk, kerestünk egy  helyet, ahol palacsintát árultak és ettünk vagy 30 csokis-banánosat, mindenki nagy megelégedésére.

A nagyok szerettek volna egyedül körülnézni, így megállapodtunk egy 11órás találkozóban a palacsintás előtt és különváltunk. Pont a mellettünk ülő asztalnál vacsorázott egy házaspár a resortunkból, németek voltak, 50 év körüliek és mikor beszédbe elegyedtünk, kérdezték, hogy mi hogy megyünk haza. Ők tuk-tukkal jöttek be, de nagyon drágának találták, nekünk van-e jobb ötletünk. Felajánlottuk, hogy szívesen hazavisszük őket is, így velük is megbeszéltük a 11 órát. Még csak 9 óra volt, Béci nagyon elfáradt, lassan telt az idő (a gyerekeknek persze túl gyorsan, még annyi mindent kellett volna megnézni!). Szerencsére mindenki pontosan érkezett a megbeszélt időpontban és most el se tévedtünk hazafelé, így éjfél körül már otthon is voltunk. Most nem volt gond az elalvással.

Krabi 3, Hét sziget túra

Fáradtság ide, fáradtság oda, Béci 8-kor kelt és megrendelte számunkra a recepción a „Hét sziget” hajóutat. Megbeszélte, hogy 13 órakor vesznek fel bennünket az autókölcsönzőnél, ahol leadjuk APU-t. Sajnáltunk megválni tőle, de nem volt már szükségünk tovább rá.

Kis kavarás és eltévedés után szerencsésen búcsút vettünk az autónktól és szinte azonnal be is ültünk az értünk küldött taxiba, ami szintén egy Suzuki APV volt, csak platós kivitelben és már vagy 8-an ültek rajta. Mi is mind a heten beszálltunk és kb. 5 perc alatt a kikötőben voltunk, ahol személyre szólóan, sorszámozva és aláírásunkkal igazolva átvehettünk egy-egy búvárszemüveget és pipát.

Egy viszonylag nagy hajóra szálltunk és kb. egy óra alatt elértük Poda Island-ot, ahol ki lehetett szállni búvárkodni. Mindenki kapott mentőmellényt, felrakta a szemüveget, bekapta a pipát és csobbant. A tenger finom meleg és kristálytiszta volt. A közeli szigetre is ki lehetett evickélni, szép fehér homok és érintetlen természet fogadott a parton. Én Katával úszkáltam, nagyon élvezte a frissen vásárolt karúszóját. Andris behisztisedett, mert az úszómellény felcsúszott rajta és bevágott a hóna alá, a szemüvegébe meg bement a víz, ezért a parton le is vett mindent magáról. Szegény Béci így jól megpakolva imádkozta vissza őt a hajóhoz. A hiszti kitartott a következő szigetig,  a Chicken Island-ig, ahol újra csobbanni lehetett. Andris maradt a hajón, mi Katával lelkileg támogattuk őt és vele maradtunk, de Béci Vikiékkel nagyon élvezte a tenger alatti élővilág látványát: láttak doktor- és papagájhalakat, csőrös csukákat, sügéreket, színes korallokat, kagylókat, egy kis ráját és a végén Viki észrevett a tenger fenekén egy 20B-os bankjegyet, amit Béci felhozott, hogy szerencsepénzünk legyen.

 

Naplementére érkeztünk a Railay félszigetre, hogy megnézzük a Phra Nang barlangot…csodálatos élmény volt. Maga a barlang nem volt nagy látványosság, de a tengerpart, a homok, a nyugalom, a naplemente együtt nagyon boldoggá tett bennünket. Sok-sok szelfi készült, Andris Katával kergetőzött és egymás fejére szórták a homokot, aminek természetesen hamar sírás lett a vége.


A hajón már várt bennünket a BBQ vacsora: rablóhús nyárson, ropogós zöldségek rizzsel – extra finom és bőséges volt. Akármennyit lehetett enni. Béci még egy harmadik adagon is gondolkodott, csak az ízéért, de végül túl jóllakottnak érezte magát.

Besötétedett és jött a bio-luminescencia show, amit mi már csak a fedélzetről élveztünk, de így is vicces volt. Mindenkire mentőmellényt, szemüveget és pipát adtak és beküldték őket a vízbe, ahol egymás kezét fogva egy hatalmas kört kellett formázniuk (kicsit a Titanic film katasztrófa utáni mentőmellényes jelenetét idézte a látvány), aztán egyszer csak lekapcsoltak minden lámpát a fedélzeten és láss csodát: a tenger alatt foszforeszkáltak a planktonok, világított a sok-sok apró állatka.

Hogy a magunkfajta lusta turisták se maradjanak ki a látványosságból, felhoztak egy vödör tengervizet a fedélzetre, és ahogy kiöntötték a padlóra, ott is felvillant egy pillanatra a foszforeszkáló fény.

A tenger hullámzása miatt végül nem láttuk mind a 7 szigetet (ahogy Béci fogalmazott: same same but always different), de amiben részünk lehetett, az igazán minden szempontból tökéletes volt.

A visszafelé út kezdetben eseménytelen volt, aztán a távolban feltűnt egy , a mienkhez hasonló hajó, ami mintha süllyedt volna, nagyon ferdén állt. Még poénkodtunk is, hogy nicsak, ott jön a csónak a megmentésükre, amikor mi is lassítani kezdtünk, aztán megálltunk. Sötétségbe borult a fedélzet, álltunk és vártunk valamire, senki se tudta, mire. Aztán megérkezett egy long tail boat (hosszú, nyitott thai csónak), és elkezdték az utasokat átterelni a csónakba a fedélzetről. Mi is átkerültünk, de a társaság fele nem fért be, ők a hajón maradtak. Állt egymás mellett a két hajó, sötét volt. Aztán előkerült egy zseblámpa, egy csavarhúzó, egy akkumulátornak látszó tárgy (talán a nagy hajóról), némi kopácsolás és … kigyulladtak a fények, felberregett a motor, és nagy ovációval elindultunk, majd befutottunk a kikötőbe. Valószínűleg az apály miatt a nagy hajó már nem tudott ott kikötni.

A parton először is leadtuk a búvárszemüvegeket, majd kaptunk teát és megnézhettük a tűznyelő show-t az egyik matrózunktól, ami szintén a program része volt és a japán lányok nagyon hiányolták. Hát…nagy élmény volt.

Hazafelé mindenkiért külön taxi jött. Mi a Pine bungallóból 10-en vettünk részt a túrán, így egy egész autót elfoglaltunk.  2 nő és 1 férfi utazott velünk, Braziliából érkeztek, jól beszéltek angolul. Az egyik nő már 15 éve Portugáliában él és nagyon szereti (Béci el is határozta, hogy a következő úti cél Portugália lesz), egy hotel séfjeként dolgozik. November 16-án indultak a barátjával és február közepén mennek haza, a barátnője pár hete csatlakozott hozzájuk. Voltak pár napot Szingapúrban, ami az utazásuk eddigi legjobb része volt, Malajziában Langkawin és most itt. Mikor meséltünk nekik a tegnapi templomos-hegymászós élményünkről, a fejükhöz kaptak: az utóbbi időben rengeteg lépcsőt másztak, most csak pihenni akarnak.

A Pine bungallót augusztusban foglalták a booking.com-on, és minden várakozásukat felülmúlta. Tátották a szájukat, hogy nekünk ekkora szerencsénk volt: csak bekopogunk és kapunk szobát, ráadásul mindjárt kettőt. Hát igen. Tényleg nagyon szerencsések vagyunk.

Krabi 4, csónaktúra

Kicsit berzenkedtem reggel, hogy miért kell már megint tengerre szállnunk, miért nem maradhatunk itthon nyugiban? Aztán a család meggyőzött, hogy nem azért vagyunk itt, hogy üljünk a fenekünkön, hanem hogy minél többet lássunk, élvezzünk. Hát gyerünk!

A mai napra Béci egy csónaktúrát szervezett, ami egy másik szigetre visz el minket. Rajtunk kívül egy fiatal pár fizetett be még az útra, de ha szerettük volna, mehettünk volna külön is. Nem bántuk a társaságot, így reggeli után roppant kényelmesen leballagtunk a partra az étterem előtt, ahol már várt a long tail boat egy kedves öreg halászbácsival és a már említett fiatal párral.

 

Mivel a szigeten nincs étterem, a mi bungallónk készített számunkra ételcsomagot erre a napra, illetve kaptunk egy csomó palackozott vizet. A bácsi mindent gondosan elhelyezett, az ételcsomagok mellett bennünket is, hiszen nem volt mindegy az egyensúly szempontjából, hogy ki hova ül.

Elindultunk. A tenger barátságos volt, de ahogy kiértünk a sziget fedezékéből, megnőttek a hullámok és kezdtek átcsapni rajtunk. Percek alatt mindenki csurom víz lett, Katát az ölembe vettem és a magunkkal hozott paplanhuzattal letakartam. Békésen, zokszó nélkül üldögélt a sötétben. Egy ilyen kis csónakban ülve egészen másként értékeljük a helyzetünket: ráébredünk, hogy mennyire pici pontok vagyunk a hatalmas természetben, mennyire kiszolgáltatottak a tenger kénye-kedvének.

Most  nem volt félelmetes a helyzet, de az út alatt többször eszünkbe jutottak a szerencsétlen menekültek, akik hasonló csónakokon vágnak neki az óceánnak és az egyáltalán nem biztonságos úton csak a jószerencséjükben bízhatnak (és mint tudjuk, nem mindig van szerencséjük).

Egy órai csónakázás után érkeztünk meg a legnagyobb Hong Island-re. Egy pontonhídon kellett kiszállnunk, és mivel nemzeti parkos övezetben voltunk, fejenkénti belépőt kellett fizetnünk. Ezt egyáltalán nem bántuk, sőt nagyon jó ötletnek találtuk, mert az így befolyó bevételekből lehetősége nyílik a helyieknek megvédeni és tisztán tartani ezeket a csodálatos, érintetlen szigeteket.

Meseszép hely volt, csak ámultunk. A fiatal pár már túl volt a fizetésen és eltűnt a szigeten. Mi sokan vagyunk, hosszabb időt vett igénybe, míg rendeztük az anyagiakat, aztán kibotorkáltunk nagy nevetve a pontonhídon a partra, ahol pár pillanatig csak döbbenten álltunk és csodáltuk a látványt.

Ilyen környezetet csak Tahitin vagy Polinéziában tudtunk eddig elképzelni, ahová ugye háromszor ennyi utazással juthat csak el az ember. A nagy ámulattól elfelejtettük kivenni a csónakból az ennivalót, és a búvárszemüvegek is a csónakban maradtak, így Béci Tomival visszament a kikötőbe, de a bácsika addigra már nem volt ott.

Kicsit kétségbe estünk, mert víz és étel nélkül rögtön szomjasnak és éhesnek éreztük magunkat, és ha jól értettük, csak délután 5-re fognak értünk jönni. Béci addig-addig ügyeskedett, míg sikerült találnia valakit, akinek az internetes telefonján meg tudta nézni a Pine bungallows telefonszámát és felhívta a recepciót. (hiába, a technika csodája!). A tulaj vette fel a telefont és nagyon kedvesen közölte, hogy mindjárt intézkedik.

Eközben én a gyerekekkel elvonultam a sziget egy távolabbi pontjára. Leterítettük a paplanhuzatunkat, és felkészültünk lélekben a hosszan tartó éhezésre-szomjazásra. Mondanom sem kell, hogy körülöttünk hirtelen előkerültek a vizespalackok, ételes dobozok.

A gyerekek egyelőre nem estek pánikba, élvezték a meleg tengert és a csodás helyszínt. Tomi visszatért üres kézzel, mondta, hogy nincs sehol a csónakunk. Béci nem jött vele, ezért egy idő után gondoltam, utána megyek, biztos megállt fotózni valahol. A kikötőben egy csónakban találtam rá, teljes nyugalommal közölte, hogy a bácsink egyszer csak megjelent és szólt, hogy délben indulunk tovább egy másik szigetre és majd ott fogunk ebédelni. Valószínűleg eredetileg is ez volt a terv, csak mi értettük félre és azt hittük, hogy 5-ig a meseszigeten maradunk.

Nagy volt az öröm, viszont már ¾ 12 volt, így kissé kapkodva összeszedtünk mindent és a gyerekeket is és  hamarosan mindannyian a hajón ültünk.

Béci összeismerkedett a fiatal német párral, akikkel együtt indultunk. Frankfurtból jöttek, 3 hete indultak, az útvonaluk Bangkok - Angkor - éjszakai vonat -Chiang Mai -Chiang Rai (a Fehér Palota gyönyörű volt)-Krabi volt. A lány harmadszor, a fiú másodszor volt Thaiföldön.

A long tail boat átvitt bennünket egy kisebb szigetre, ami egy homokpaddal volt egy nagyobb szigettel összekötve. Mindkettő gyönyörű volt és választhattunk, hogy melyikre szeretnénk kikötni, mi a kisebbre szavaztunk.

 

Nagy örömünkre megkaptuk az ebédünket: club szendvicsek, sült rizs zöldséggel volt az előre csomagolt kajánk. Nagyon finom volt és nagyon kulturált az egész. A hajó tele volt palackos vízzel, annyit ittunk, amennyit csak akartunk. Mikor végeztünk, az üres edényeket, evőeszközöket, szalvétákat visszatettük a zacskóba és vissza a csónakba, ami nagyon jó megoldás a szemetelés ellen. Mivel mindenki így csinálja, ezek a szigetek tiszták és a civilizáció hátrányaitól mentesek – egészen különleges élményt nyújtanak. Sokat fényképeztünk, Andrissal birkóztunk a vízben, búvárkodtunk, rákokat fogtunk, nagyon jól éreztük magunkat. Kata nem aludt el a parton, ő is boldogan lubickolt a többiekkel. Kb. 3-kor indultunk tovább, visszafelé egy kicsit elszundított az ölemben.

Hazafelé még behajóztunk egy smaragdzöld vizű lagúnába a nagy Hong szigeten, melyet mangrove fák és bokrok szegélyeztek és függőleges sziklafalak vettek körbe. Mellkasig ért a víz benne, mindannyian  kiszálltunk és sok csoportkép készült rólunk. Nagyon vicces és gyönyörű volt az egész. Mellettünk többen kajakoztak, de érkezett egy-egy high speed boat (motorcsónak) is, hogy tegyen az utasaival egy kört. Mivel a lagúna egy sziklafalakkal ölelt, zárt katlanban van, ahol a tengervíz keveredik a hegyekről beömlő édesvízzel, úgynevezett brakvíz keletkezik, mely különleges állat- és növényvilágnak ad otthont.

Az egész út 2800 Baht-ba került kaja nélkül, a tegnapi pedig 6300 volt – kb.5300 kaja nélkül.

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy mindkettőt megrendeltük a bungitulajunktól. (Bécinek érte a hála).

4 körül értünk haza, a tenger már vészesen apadni kezdett, de azért még fürödtünk egy jót. Andris Petivel és Tomival kagylókra vadászott, én olvastam a függőágyban.

Itthon vacsoráztunk, közben néztük a giccses naplementét a tengerrel, halászcsónakokkal, behajló pálmafákkal, függőággyal és söröztünk.

Aztán vívódtunk, hogy menjünk a városba, vagy maradjunk, illetve azon vitatkoztunk, hogy mi legyen holnap. Béci mindenáron azt szerette volna, hogy külön menjünk  a nagyoktól, mert az nekik nagy élmény lenne. Én egy kicsit ellenkeztem, de aztán ő győzött és lefoglalt holnapra egy félnapos kajaktúrát Viki-Peti-Tominak, nekünk meg egy egész napos horgászutat Andrissal és Katával. (2*3000 + 1500B **7Ft)

Kata hulla volt, hisztis és nyűgös, de a mesétől megnyugodott, játszott egy kicsit, és boldogan vette tudomásul, hogy eltekintek a zuhanyzástól.

Krabi 5, tengeri horgászat, kajakozás

Már megint korán kellett kelni, és gyors reggeli után 8-kor indultunk együtt – értünk kisbusz, Vikiékért platós autó jött. Bennünket Andrissal és Katával Ao Nang kikötőjébe vittek, menet közben vettünk fel egy 50 év körüli finn és egy fiatal kínai házaspárt a lány anyjával együtt, illetve egy idősebb angol urat, akinek nem ez volt az első thai horgászélménye, korábban volt már itt tavi horgászaton is. Mesélte, hogy tegnap vadászaton volt a feleségével, aki sajnos nem bírja a tengert, ezért ma inkább a medencét választotta.

A kikötőben óriási tömeg fogadott bennünket, mivel mindenki innen utazik tovább Phi-phi-re és Koh Lantára. A sofőrünk nagyon ügyes volt, és a lerakott csomagokon, sorban állókon keresztül előre terelgetett bennünket, aztán már csak 3, egymás mellett álló hajón kellett keresztülmásznunk és meg is érkeztünk. A mellettünk álló következő hajó még kisebb volt a mienknél és a kínai házaspár nagyon boldog volt, hogy mi a nagyobbra kerültünk. Akiknek meg a kisebb hajó jutott, szívesebben maradtak volna a nagyobbon, úgy kellett őket noszogatni, hogy menjenek csak tovább.

Végül elindultunk – ahogy Béci fogalmazott, „hát nem egy high speed boat sebességével”, hanem kb. 20-szal pöfögtünk hangosan. Nagyon kellemesen indult, még nem volt ereje a napnak, nem voltak nagy hullámok, Kata békésen pipilizgetett (szopizta az ujját a rongyocskájával) a padon, Andris kíváncsian figyelte az eseményeket. A kabinban két sor pad állt a fal mellett, azokon lehetett üldögélni, kint a fedélzeten pedig a korlátnak támaszkodva, ülve-állva lehetett a figyelni a tengert. A kínaiak nagyon felkészültek voltak, hatalmas, vízhatlan hátizsákkal érkeztek- csak a jóég tudja, mi minden lehetett benne - öltözékük is professzionális, vízlepergető anyagból készült, látszott rajtuk, hogy nem ez az első eset, amikor tengeri útra indulnak.

A személyzet kirakott egy tálca banánt, annyit ehettünk, amennyit csak akartunk, egy nagy dobozban pedig korlátlanul állt friss víz a rendelkezésünkre olyan kis kávéspohár-szerűségben, amiknek le volt fóliázva a teteje.

Hamarosan kiderült, hogy ügyes sofőrünk egyben a hajónk kapitánya is, a személyzet pedig 2 főből állt: egy kb.18 éves matrózból és a kapitány 10 év körüli kisfiából.

Indulás után a fiúk a hajó fenekénél azonnal bedobtak 3 horgászbotot csalival, hátha menet közben is fogunk valamit. Béci Andrissal izgatottan figyelték az úszókat és egyszer csak kapást észleltek, mire Béci elkezdte feltekerni a damilt. A matróz azonnal kivette a botot a kezéből és a fejét rázva csúnyán nézett rá, aztán visszadobta a horgot a vízbe – akkor rájöttünk, hogy mi valószínűleg csak szemlélői leszünk az eseményeknek, nem tényleges résztvevői.

Ekkor már a nyílt tengeren jártunk, pöfögtünk-zörögtünk és épp kezdett unalmassá válni a dolog, amikor lassítottunk és az eléggé hullámzó tengeren dülöngélve elkezdtünk körbe-körbe forogni, amitől a kínaiak kissé elzöldültek. A kapitánynak egyfolytában csörgött a mobilja és kormányzás közben egy kis monitort figyelt – egyfajta radar lehetett, amin talán a halrajokat figyelte, mert egyszer csak megállt és lehorgonyoztunk.

 

A matróz és a kisfiú futkározni kezdtek és vödrökben tintahal szeleteket hoztak fel a raktérből csalinak, illetve elkezdték kiosztani a horgászbotokat. A botok végén 3 horog és egy végólmos előke volt, amivel fenekezni lehetett, de nem a szokásos tavi horgászat szerint, hanem egyfajta „mártogatós” jelleggel, függőlegesen. A horgászat maga úgy zajlott, hogy a személyzet felrakta a csalit a horogra, bedobta a horgot a vízbe, és amikor jött a kapás (kb.3 perc múlva), a nagy vagy a kisfiú a közelben álló fizetővendég kezébe nyomta a botot, akinek nem volt más teendője, mint kihúzni a damilt a hallal együtt. Andris 2 halat, Béci egyet fogott.

 

 

Ez így  ment egy darabig, akkor megint haladtunk egy keveset, keresgéltünk, bedobták a csalit, de kicsi halak kerültek csak a horogra, amiket visszadobtak. Ekkor már igencsak hullámzott a tenger és a kabinban ülőknek egy kicsit felfordult a gyomra, a kínai férfi is rosszul lett szegény.  A nagy dülöngélés közben a fiúk elkezdték felszolgálni az ebédet: kétfajta szósz közül lehetett választani, amihez mindenki kapott egy-egy doboz rizst. Finom volt nagyon, és bár azt hittem, az ebédet össznépi hányás követi majd, meglepő módon jobban éreztük magunkat tőle.  A kínai férfi viszont nem evett semmit, hanem 5 ember helyét elfoglalva végigfeküdt a padon és szenvedő arccal elaludt a felesége ölében, aki aggódva simogatta az arcát.

Az ebédet újabb horgászkísérlet követte, de ekkor már csak kicsi halakat fogtak azok, akik még lelkesek voltak, igaz, azokból ötöt-hatot is egyszerre.

Lassan ennek is vége lett, elindultunk visszafelé. A szigeteknél megálltunk és a program szerint lehetőség nyílt búvárkodásra, fürdésre, ami a nagy melegben nagyon jólesett, Kata is élvezte. A kínaiak ezt is nagyon komolyan vették: tetőtől talpig búvárruhába öltöztek, férj-feleség egyaránt, anyós körülöttük ugrált, segített nekik. A búvárruhára felvették a mentőmellényt, a lábukra békatalp került. A férj a búvárszemüveg-pipa mellé felcsatolta a vízálló fejkamerát, víz alatti fényképezőgépével lefotózta felismerhetetlenül beöltöztetett élete párját, majd kézen fogva elcsattogtak a lépcsőhöz. Óvatosan a vízbe ereszkedtek – először a férj, aztán a feleség, majd a létrába kapaszkodva ott is maradtak a hajó mellett, és egymás kezét fogva épp csak hogy bedugták a fejüket a vízbe. Mint kiderült, úszni egyikük sem tudott. A személyzet ezt látva azonnal cselekedett: a megmaradt tintahalmaradványokat beöntötték a korlát mellett a vízbe, így  hamarosan a környéken lévő összes kis és nagy hal a házaspár békatalpai körül kavargott, akik nagyon is elégedettek voltak a fejleményekkel.

Mi úszni tudó többiek is láttunk azért sok szép és különleges vízi élőlényt, a tengeri élővilág gazdag és változatos volt, Béci Andrissal sokáig lebegett a meleg, napsütötte vízben.

A hazaút csodaszép élménnyel ajándékozott meg bennünket: a tenger megnyugodott, lágy szellő fújdogált, a naplemente fényei rózsaszínre festették a felhőket, az aranyhíd ragyogott előttünk. Végül pedig a kapitány Andrisnak ajándékozta a (mások által is kifogott) 5 halacskát, amit otthon, a bungink konyháján elkészítettek nekünk, ez volt a vacsoránk és nagyon élveztük.

A többiek kicsit később érkeztek, de hamarosan ők is befutottak. Az ő napjuk is nagyon jól telt, Thalane-ban voltak kenutúrán, a mangrove erdő gyökerei között bujkáltak kis ladikjukkal és  nagyon tetszett nekik a profi idegenvezetőjük. Majmokat és rákokat láttak, rengeteget fotózták és videózták egymást, teljesen más volt nélkülünk a hangulatuk. A túra után a városban tették ki őket, sokat vásároltak és tuk-tukkal jöttek haza, ami egy újabb kaland volt számukra: a sofőr csak úgy kipörgette a húszat és centikre "száguldottak" el a sétáló emberek mellett!