Szent Benedek

Mivel véletlenül úgy alakult, hogy Szent Benedek szülővárosába is elvetődtünk, írok róla is pár szót:

Szent Benedek élete

Szent Benedek Szent Benedek képe a Főmonostor ebédlőjében

Nursiai Szent Benedek a Bencés rend alapítója, s őt egyben az egész nyugati szerzetesség atyjának nevezhetjük. Életének részleteiről Nagy Szent Gergely pápa (550-564) a Dialógusok című munkájának második könyvéből tudunk.

Szent Benedek 480 körül született az Appenninek között megbúvó ősi kis városkában, Nursiában (Norcia). Újabb hagyomány szerint ősei az előkelő Anicius nemzetségből származtak. Egy húgáról, Skolasztikáról tudunk, aki maga is szerzetes lett. Rómában kezdte meg tanulmányait, ahonnan az erkölcsi romlottság és a zavaros politikai helyzet miatt - még mielőtt tanulmányait befejezte volna -, a szabin hegyek között fekvő kis Effide városába ment. Itt a templom papja mellett élt, és valószínűleg teológiai tanulmányokat folytatott. Az sem kizárható, hogy diakónussá szentelték. Egy csoda, a széttörött cserépszita összeforrasztása miatt szentként kezdték tisztelni, ezért elhagyta a várost, és az Anio folyócska völgyében telepedett le egy barlangban, pár kilométerre Nero császár villájától. Remeteéletet kezdett. Itt hatalmas kisértéseket élt át. Ezeket azzal tudta legyőzni, hogy egy tövisbokorba vetette magát. Remeteéletét szigorú aszkézis jellemezte, még az egyházi élettől is teljesen elszakadt, annyira, hogy azt sem tudta, mikor van húsvét, a keresztények legnagyobb ünnepe. (Erre egy isteni sugallatra odaküldött pap figyelmeztette.)

Hírneve miatt a Vicovaroi sziklakolostor lakói meghívták apátjuknak, de később szigorú vezetése miatt meg akarták mérgezni. Ettől ismét egy csoda mentette meg: az áldás keresztjelére széttörött a méregpohár.

Ekkor visszatért Subiacoba, ahol egyre több tanácskérő kereste fel, tanítványok gyűltek köré, később előkelő rómaiak gyermekeiket is rábízták. Itt először tizenkét kisebb kolostort alapított, mindegyiket 10-12 szerzetessel. A kolostorok irányítását és az újoncok nevelését fenntartotta magának. Itt is több csodát művelt. Florentius pap irigy áskálódásaira azonban otthagyta Subiacot, de talán azért is, mert közben megérlelődött benne egy új szerzetesség eszméje: a teljesen közös életé, az apátság gondolata.

A hagyomány szerint 529-ben ment Montecassinóra, új alapítására. Ebben az évben csukatta be Justitianus császár Athénben az Akadémiát, melyet még Platón alapított, és 800 éven át volt a görög tudomány székhelye. Megnyílt helyette "az Úr szolgálatának iskolája" (Szt. Benedek Regulája, Prológus). Montecassino - Cassinum hegye - Róma és Nápoly között kb. félúton, a tengertől kicsit beljebb egy kb. 500 méter magas hegy. Tetején római vár állt egy Juppiter templommal. A bálványoltárt Szent Benedek és fiai ledöntötték, és részben az ősi falak felhasználásával építették fel új monostorukat, benne két imateremmel (kápolnával): Keresztelő Szt. János és Szent Márton tiszteletére.

A monostor autarchiára, önellátásra rendezkedett be, arra, hogy gazdaságilag is lehetőleg önállóvá váljon: minden szükséges a falakon belül házilag megtermelhető és előállítható legyen.

Ez az újfajta szerzetesélet hamarosan felvirágzott, és valószínűleg még Szent Benedek életében újabb hasonló alapításokra került sor. Itt írta a Regulát, amellyel sok más kolostornak, sőt később az egész nyugati szerzetességnek iránymutatója, patriarchája lett. Sokan fordultak hozzá itt is tanácsért, útmutatásért.

Nagy valószínűség szerint 547. március 21-én halt meg.


© Pannonhalmi Főapátság

Képek

Norcia és Szent Benedek

Az út Umbriába a hegyek között vezet. Egy órája mentünk mindössze, mikor a gyerekek panaszkodni kezdtek, hogy nagyon éhesek, így megálltunk egy Aquasanta Terme nevű kistelepülésen egy étteremben enni. Az autóból kiszállva megcsapta az orrunkat a gyógyfürdők kénes szaga, ami elég is volt Andriskának arra, hogy sugárban kihányja a benne levő... nem tudom mit, de jó sok volt belőle!

Mivel eddig az étkezések főleg az Autogrill nevű benzinkúti gyorséttermek szendvicseiről szóltak (meg a tegnap estéről), most először szembesültek a gyerekek az igazi olasz étlap jellegzetességeivel. Antipasti, Primi, Secondi, Dolci, Insalates, stb. és mindez nagyon kellemes árakon!

Tomika persze szokás szerint azonnal behúzta a kéziféket és megmakacsolta magát: neki semmi sem kell! Lefordítottuk neki az étlapot, és mondtuk, akármit rendelhet, minden finom lesz, higgye el! Mivel nem jutottunk dűlőre, ismét rendeltünk (mint tegnap) mindenféle tésztákat, Tomika az elsőt rögtön le is stoppolta, hogy neki az jó lesz, és persze nagyon ízlett neki. Minden el is fogyott az utolsó szemig! Meglepetést a Zupa di verdura nevű zöldségleves okozott csak, ami inkább főzelék volt, mint leves.

Az étterem egy középkori épületben volt, a mennyezet boltívei középkori kövekből épültek,a falakon századeleji képek a településről... nagyon megkapó és hangulatos volt, nagyon élveztük.

Evés után folytattuk az utat, és menet közben kiírtuk az útikönyvből az Umbriában meglátogatásra javasolt városokat: Spoleto, Toldi, Gubbia, Norcia.

Norcia épp útba esett, ezért a gyerekek nagy tiltakozása ellenére (nagyon elkapattuk őket a tengerparton!) megálltunk az óriási, középkori erődítmény-szerű városfal előtt.

Andris nagyon lelkes lett, mert észrevett egy ajándékboltot, ahol szerinte megvehetjük neki a tegnap egy benzinkútnál kinézett piros plüss százlábút. Hogy ezt megússzuk, gyorsan beslisszoltunk a városfal egyik kapuján, és gyönyörű utcácskákon találtuk magunkat.

 

Béci egészen önkívületi állapotba került a főtéren a gyönyörűségtől, a gyerekek viszont pont ellenkezőleg, egyfolytában csak azt hajtogatták, hogy "na ne már!!!", akárhányszor megálltunk egy pillanatra, hogy lefényképezzünk valamit.

Itt most újra idézem Béci szavait:

"Cicka jól és türelmesen viselte a gyerekek nyafogását, miközben én 200/100-as vérnyomással kóvályogtam az óriás teleszkópos fényképezőgépemmel, amibe nem fért bele semmi, mivel a normál látószögű objektív el volt törve. Azért így is sokat fényképeztem. A házak vakoltak voltak, sok terméskő ablakpárkány, ajtókeret, tetőeresz, lábazat és rengeteg, több száz ével kovácsoltvas kilincs, kopogtató, ajtófogantyú, ablakrács, erkélyláda, előtető, erkély, és kerítés-kapu-korlát kombinációt láttam az 1200-1400-1800-as évekből. Esélytelen volt mindent megnézni a gyerekek hangulata miatt, ezért úgy döntöttem, itt alszunk. Megkérdeztem egy öreg épületben lévő Albergo (hotel) árát, ahova Vikit kellett bekönyörögnöm WC-re, és mivel nem volt drágább, mint az eddigiek, kivettem két 3 ágyas szobát. Mindkettőben volt egy óriási franciágy és egy emeletes ágy."

 Mint kiderült, nagyon jó döntés volt az ittalvás: a tudattól, hogy nem kell újra autóba ülni és órákon keresztül szállást keresni, mindannyiunknak erőt adott. Béci és Viki kimentek az autóért a városfal elé ("az autóközlekedés és a parkolás is nagyon nehéz volt a szűk sikátorokban. Minden utca egyirányú volt és sohasem arra, amerre nekem kellett volna eljutnom a szállásunk felé. Mint egy kiszámíthatatlan labirintus") és becuccoltak. Mire elfoglaltuk a szobákat, Andris belázasodott, így egy gyors fürdő után gyógyszert kapott és ágyba dugtam. Béci annyira lázba jött a várostól, hogy kiment egyedül bóklászni, úgyhogy most megint az ő szavait idézem:

"A városnéző sétám fantasztikus volt, régen nem élveztem ennyire a "turistáskodást". 20 évvel ezelőtti, bolíviai emlékképek törtek elő bennem, miközben a kis utcákat jártam. Mi a gyerekekkel eddig csak a város sík részeit néztük meg, most kiderült, hogy mivel dombra épült, nagyrésze lejtős kis utcácskákból áll, melyek még a középkori kövekkel vannak burkolva, középen kis folyókával, ami régen a csatorna lehetett. A domb tetején állt a San Benedetto monostor, a bencés rend alapítójának szülőhelyén épített apátság. Az egésznek volt valami megfoghatatlan hangulata, a régi és új keveredésének, az embereknek... fantasztikus volt.

Fél 9-re értem vissza a szállodánkhoz, az Albergo Benito-hoz. Peti már nagyon éhes volt, ezért ketten lementünk vacsizni az étterembe. Viki nagyon maga alatt, már késő délután óta minden idegesítette, nyűgös volt és rosszkedvű, ezért korán el is aludt. Andrisnak lement a láza, Tomika pedig a Rab ember fiait olvasta. Peti nem igazán haladt az Arany emberrel."

Már mindannyian lefeküdtünk, mikor Viki átjött azzal, hogy nagyon rosszul van, és azzal a lendülettel hányt egy embereset, majd kapott egy extrém hasmenést.

Ezek után elég csendesen telt az éjszaka, Andris és Viki is szépen átaludták az éjszakát, és másnap egészségesen ébredtek.

Ui. Mindenkinek ajánlom a Normaflorét utazásokra!

 

 

 

 

Tengerpart

Jól aludtunk, de mivel a szállodában nem volt konyha és reggelit sem kaptunk (így eshetett meg a tegnapi gixer az étteremmel), elhatároztuk, hogy gyorsan összepakolunk, kocsiba ülünk és elindulunk kávézót keresni. A környéket egyébként úgy kell elképzelni, mint Balatonszemest január 16-án. Kb. annyi vendéglátó helység volt nyitva.

Ahogy ott tettünk-vettünk, Andriska mondogatni kezdte, hogy fáj a hasa. Aztán se szó, se beszéd hányt egyet. Aztán még egyet. Aztán mikor kijöttünk a hotel ajtaján, szólt, hogy kakilni kell, így visszarohantunk a szobánkba, de mire odaértünk, olyan hasmenése lett, hogy már késő volt. Át kellett öltöztetni.

Indulás után a kocsiban megint csak hányt egyet, meg kellett állnunk és ismét át kellett öltöztetnünk. Mivel igencsak zsúfoltak voltunk, ettől kezdve a hangzavar mellett a szagok is állandó útitársaink lettek.

Mikor rájöttünk, hogy a tengerparti sétányon sétálva közel s távol nem fogunk nyitva találni semmit, újra kocsiba szálltunk, és bekavarodtunk a belvárosba. Itt végre találtunk egy családias kis kávézót, ahol nagyon finomakat ettünk és ittunk, sőt a tulajdonos olyan kedves volt, hogy mikor látta, mennyien vagyunk, simán felállította az egyik vendégét az asztalától, mondván, hogy az nekünk kell, ő üljön csak át a sarokba. Ő meg zokszó nélkül fogta az újságját, meg a kávéját és átbandukolt. Andris csak egy kis teát ivott.

Visszaültünk a kocsiba, és lementünk a tengerpartra. Gyönyörű idő volt, májusi kék ég, sehol egy felhő. Nem volt túl meleg, 15-18 fok, és fújt egy kicsit a szél, de a pálmafák és a kék tenger látványa nagyon feldobott mindenkit. Még korábban, a fiúk nagy könyörgésére vettünk egy labdát, annak most nagy hasznát vettük. Viki talált egy kimustrált vízibiciklit, oda letelepedtünk, zenét hallgattunk, naplót írtunk, néztük a tengert, fociztunk, Andris homokozott, kagylót gyűjtött... nagyon boldog pillanatok voltak.

Délután kettőig maradtunk, és mivel tegnap, szálláskereséskor egy Silvi nevű kisvárosba akartunk eljutni, de végül Francavillánál leragadtunk, elhatároztuk, hogy ha másképp nem, legalább kocsiból megnézzük, milyen lett volna.

Montesilvano felé indultunk, ez egy elegáns, tiszta barátságos szállodasoros település volt, Riminit vagy Jesolót össze sem lehet vele hasonlítani.

Silvi viszont, ami Montesilvano és Pescara között van, nem volt valami nagy szám.

Silvit elhagyva elindultunk Roccaporenába, Umbria és Szent Rita felé.

Pescara + Silvi

Miután elindultunk újra északra, persze egy halom fáradt és elégedetlen gyerek társaságában - megint autóózunk? mikor állunk már meg? stb., végre eljutottunk Pescaráig.  Legalábbis az útjelző táblákig, ott ugyanis úgy döntöttünk, nem megyünk be egy nagyvárosba, biztos kellemesebb és olcsóbb lesz ilyenkor, ha egy kis nyaralóvárosban próbálunk aludni. Végül Pescara határában a tengerparton, Francavilla nevű kisvárosban, a Hotel Californiában szálltunk meg. (Béci ettől kezdve amerikai kiejtéssel beszélt, a gyerekek nagy örömére).

Egy három és egy kétágyas szobát kaptunk, és ismét várni kellett a melegre, de ez kapóra jött, mivel éhesek voltunk.

Viki nem adta fel, tovább próbálkozott a telefonjával, hátha valami csoda folytán itt végre bejön a facebook (nem jött be), és nem jött velünk vacsorázni. Mi elindultunk kocsival, és kb. 800 méter múlva rábukkantunk a környék egyetlen nyitva tartó éttermére.

Gyanúsnak kellett volna találnunk az elegáns vendégeket. Gyanúsnak kellett volna találnunk, hogy egy pincér áll az ajtóban, és személyesen kísér az asztalunkhoz. De éhesek és jókedvűek voltunk, az eddigi éttermek mind nagyon kellemes és barátságos helyek voltak, és különben sem volt kedvünk tovább bóklászni, úgyhogy helyet foglaltunk.

Ismét mondom, gyanúsnak kellett volna találnunk, hogy nem voltak árak az étlapon... amit persze csak azután hoztak ki, miután megrendeltük az italokat. Béci nagyon nagyvonalú kedvében volt, még bort is rendelt nekünk (mármint nekem, meg magának), a gyerekek is kérhettek, amit akartak.

Aztán egy másik, még akkurátusabb pincér kihozta az étlapot - árak nélkül. Na, ekkor egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) ideges lett, és mondta, hogy "a jövőben Cicka, ha olyan helyre megyünk, ahol nincsenek árak, nyugodtan felállhatunk... az nem ciki". Mivel azonban már rendeltünk italokat, meg tényleg éhesek voltunk, rendeltünk.

Béci rendszeresen jár Olaszországba munkaügyben is, így nagyon tisztában van az ételekkel: primi-t együnk mondta (nemcsak itt, máshol is), mivel a tésztákat nagyon jól készítik ugye, és még soha nem érte csalódás.

Tomika étteremben elég nehéz eset, nem tud dönteni, szerinte soha semmi olyat nem lehet számára kérni, ami elég finom lenne, ezért már korábban jól bevált módszer nálunk, hogy megrendeljük mi, amit szeretnénk, ő megnézi, és a neki legszimpatikusabbat utána mégegyszer kérjük. Ráadásul Olaszországban nem is kell a második adagra sokat várni. Öten voltunk tehát, és rendeltünk három tésztát, meg nekem egy sole fish nevű halételt, grillzöldséggel. Furcsán néztek ránk, de ekkor még nem volt baj.

Na mi tetszett Tomikának a legjobban? A húsos tészta, és a sole fish, természetesen.

A halat kihozták, de mielőtt megkaptam volna, jött a főpincér, és személyesen, a két habtiszta kezével kifilézte nekem. Naggyon meg volt adva a módja!

Ekkor (a bortól már elég jó kedvünk volt, mert szinte soha nem iszunk) eszembe jutott, hogy oké, hogy nem tudjuk, hogy mennyibe fog kerülni a vacsora és oké, hogy a kártyánkon van elég pénz, de biztos, hogy itt van a kártyánk? (Egy fillér készpénzünk nem volt). Még el sem kezdtem keresni a táskámban a pénztárcát, mikor Béci elszürkült arccal már mondta is, hogy nincs itt, a fényképes táskában maradt, az meg a hotelban.

Mit tegyünk, mit tegyünk? A pincérek csak annyit láttak, hogy a családfő komor arccal feláll az asztaltól, kimegy, és az étterem előtt kocsiba ülve elhajt.

Hogy javítsak a renoménkon, gondoltam itt az ideje, hogy megrendeljem Tominak a halat. Szóltam a pincérnek, aki odajött, de már nem mosolygott. Mondtam, mit szeretnék. Bólintott és elment.

Kis idő múlva hozták a halat, zöldség nélkül, filézve (abszurdum!), egy tányér közepére rakva csak úgy póriasan, és szó szerint odacsapták elénk.

Na nem ragozom tovább... megtudtuk, hogy milyen érzés lenézett kelet-európai turistának lenni. 78 Eurót fizettünk, nem adtunk borravalót, és nem voltunk elégedettek!

San Giovanni Rotondo

Ott tartottam tehát, hogy a nyilakat követve beértünk a városba. Mindenfelé hotelek, éttemek hirdetései - látszik, hogy nyáron itt biztos nagy a forgalom. Most, november elején alig egy-két autót láttunk.

Kicsit elveszve követtük az iránymutatókat, mígnem felértünk egy óriási és szinte teljesen üres parkolóba, aminek végében egy egyenruhás alak állt. Gondoltuk, itt majd tudakozódunk. Mint kiderült, az egyenruhás alak a föld alatti, szintén teljesen üres parkolóháznak volt a biztonsági őre, de mint minden olasz, ő is nagyon szívélyesen és széles taglejtésekkel magyarázva próbált segíteni.

Mint mondta, hagyjuk csak itt az autót (most még fizetni sem kell), és kb. 300 méteres séta után már ott is leszünk "Padre Pio"-nál. Hálásan megköszöntük, kiszálltunk, és a csöpörgő esőben elindultunk. A gyerekekben a tegnapi és a mai sok üléstől tombolt a feszültség, úgyhogy még jó is volt, hogy kicsit sétálhattunk.

Pechünkre a sétány a bazársor mellett vitt, ahol giccsesebbnél giccsesebb tárgyakat árultak - természetesen mind Pio atya arcképével díszítve, és sajnos a képecskék, gyertyák, függők, rózsafüzérek, órák, gyöngyök, stb mellett Andriska nagy örömére játékok is kaphatóak voltak. Így az út harmadánál le is ragadtunk az egyik bolt előtt, ami Andriska számára elképesztően gyönyörű, uv zöld és uv lila színekben pompázó, műanyag trombitát árult potom 2 Euróért. Alig tudtuk elráncigálni onnan! Végül kompromisszumként azt mondtuk neki, hogy ha jól viselkedik, visszafelé megvesszük neki. Ezzel meg is pecsételtük a sorsunkat: kb. 3 percenként hangzott fel: mikor vesszük meg? Jó vagyok, megvesszük? Nekem KELL A TJOMBITA!!! Menjünk máj vissza, jó vagyok!!!

El lehet képzelni...

Nos, a templom:

Egy hatalmas, modern,  kicsit szocreál jellegű épületet kell elképzelni, amit 1954-ben kezdtek el építeni, amikor kiderült, hogy Pio atya számára a régi templom már nem elég nagy, ugyanis a miséjére és gyóntatására odasereglő zarándokok az előtte lévő teret is folyamatosan megtöltötték. 1959-ben szentelték fel és adták át a közönségnek.

Ebben a templomban található Pio atya sírja. Halála 1968. szeptember 23-án következett be, itt ravatalozták fel és szeptember 26-án itt helyezték örök nyugalomra a kriptában. A szentté avatási szertartás keretein belül 2008. március 2-án exhumálták, és a testet a nagyközönség részére láthatóan ki is állították (nem látott romlást) 2008. április 24. és 2009. szeptember 23. között.

A mi ottjártunkkor egy hatalmas,szürke szarkofág látszott elkerítve, itt lehetett a szent előtt tisztelegni.

A kriptát elhagyva meglátogattuk az atya celláját és a feszületet, mely előtt imádkozva kapta a stigmákat. Láthattuk a levelek gyűjteményét, melyeket a hívők írtak hozzá a világ minden tájáról (egy teljes szobát megtöltött egy évi levelezése), és azt a miseruhát, melyben utolsó szentmiséjét mondta 1968. szeptember 22-én.

Végigjárhattuk a folyosókat, melyeken közlekedett a gyóntatásból a misére és onnan a cellájába, láttuk a karzatot, ahol imádkozott, és azt a cellát is, ahol 1925-ben érzéstelenítés nélküli, 2 órás sérvműtétet hajtottak végre rajta. Ez az ő kívánságára történt így, ugyanis biztos volt benne, hogy amint elaltatják, a jó doktoroknak első dolga lesz a stigmáit vizsgálgatni. Itt megcsodálhattunk jó néhány kiállított műtéti eszközt, csipeszt, vattát, stb.

A látogatás során voltak igazán megrázó pillanatok, hiszen (számomra legalábbis) a szentek eddig a messzi múltba vesző, különleges lények voltak, most pedig testközelben láthattuk egy "mai ember" minden használati tárgyát, s mellettük a hiteles feliratokat. Tényleg nagyon szép és felemelő volt.

Persze olyan percek is voltak szép számmal, amikor Pio atya helyett Andriskában és az ő trombitájában merültem el nyakig, és az ilyen pillanatok miatt fordulhatott elő az, amit nagyon sajnálok azóta is: nem láttam vagy nem vettem észre a gyóntatószéket, ahol egyszerre két irányból tudtak nála gyónni napi 6-8 órán keresztül a hívek. Tomika látta, dehát az nekem nem sokat jelent. Sajnos.

Fellélegeztem, amikor Béci azt mondta, kiviszi a gyerekeket egy kicsit a térre, én menjek be nyugodtan a templomba. A templom belül is modern, és falat díszítő freskók inkább a hívek szeretetét, mintsem az ízlésüket bizonyítja, de csendes volt, nyugalmas - nagyon jólesett pár percet egyedül ott töltenem.

Béci szavaival pedig leírom azt, amit ők láttak kint, amíg én bent voltam:

"Épp naplemente volt, a borús, szürke ég határán viszont felszakadt a felhőzet és alóla kisütött a nap és az egész égboltot pár perc alatt szürkéből rózsaszínűvé változtatta. Az volt még csodálatos, hogy a templomtól, mely egy domb oldalában volt, nyugat felé egy óriási keresztet emeltek, mely magasan az égbe meredt és ennek hátterében jelent meg, a felhőkön lyukat ütve, a nap, amely ragyogó színekkel színezte át az eget. Így a szürke-fekete felhők között kilátszó ragyogó kék égboltfoltocskán kívül még a rózsaszín ezer árnyalatában szikrázó, és hófehér gomolyfelhők is voltak."

ÍGy utólag a képeket nézve, nem is tudom, sajnálom, hogy nem lehettem 2 helyen egyszerre.

Mikor kijöttem a templomból, már lement a nap, és a téren 2 hatalmas kutya feküdt, a gyerekek nagy gyönyörűségére.

Aztán persze Andrisnak eszébe jutott a vágyva vágyott trombita, és megkezdődött a rohanás - mi egy kicsit drukkoltunk, hátha nem lesz már nyitva ... dehát persze nyitva volt, és Andriska a boldogságtól a fellegekben járt, mert végül a trombita helyett egy rémes, műanyag tokba csomagolt libazöld műanyag gitárt választott.

Így fáradtan, de elégedetten értünk vissza az autóhoz, és mostmár teljesen sötét volt, fél 6. Jött a kérdés: hogyan tovább? Szállásunk nincs, és jókora út áll még előttünk, de merre induljunk? Nápoly felé, a Sorrentoi-félszigetre, esetleg még délebbre, Paestum romjaihoz? Vagy északra, Cascia felé?

Végül a józan ész győzött: másfél nap kemény vezetés áll a hátunk mögött, ha tovább mennénk délre, még messzebb lennénk otthonról és mivel összesen 6 napunk van, ez már túl sok lenne a gyerekeknek. A hideg, felhős, esős ég miatt végül úgy döntöttünk, hogy indulunk visszafelé Pescara és Szent Rita felé.

Pio atya

Mielőtt belépünk a templomba, szeretném bemutatni Pio atyát, aki egyike volt azoknak, akik utazásunkat ihlették (Wikipédia):

Padre Pio Pietrelcinából

Francesco Forgione (Pietrelcina, 1887. május 25. - San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember 23.) Stigmatizált olasz római katolikus pap, kapucinus szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos különleges esemény fűződik nevéhez. 1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig szentté avatták.

Francesco Forgione 1887. május 25-én látta meg a napvilágot a dél-olasz, Sanvio tartománybeli kisvárosban, Pietrelcinában, Grazio Mario Forgione (1860–1946) és Maria Giuseppa de Nunzio Forgione (1859–1929) második gyermekeként. 4 testvére közül volt egy bátyja: Michele, és három húga: Felicita, Pellegrina, és Grazia (aki később apáca lett). Szülei állatokkal foglalkoztak, pásztorkodással keresték meg a betevőre valót. A nem messzi Szent Anna kápolnában keresztelték meg, ahol később ministrált is. 10 éves koráig állatőrzéssel foglalkozott, ami késleltette tanulmányai megkezdésének idejét. Egyszerű életet éltek, de későbbi visszaemlékezéseiben ezt írta: "családunkban nehéz lett volna tíz lírát találni, de sohasem hiányzott semmink se."

Vallásos légkör

Pietrelcina vallásos város volt, ahol az év összes ünnepnapját megtartották és a szenteket is nagy tisztelet övezte. Francesco szülei gyakran meséltek gyermekeiknek bibliai történeteket, és gyakran tanulmányozták a Szentírást. Úgy tartják, hogy Francesco gyermekkorától kezdve látta Jézust, Szűz Máriát és az őrzőangyalát, és beszélgetni is tudott velük, és amíg gyermek volt, meg volt róla győződve, hogy erre mások is képesek. 12 évesen részesült az elsőáldozás és a bérmálás szentségében.

Szerzetesség

Fiatal korában gyakran voltak mennyei látomásai és elragadtatásai. 1897-ben, az elemi iskola harmadik évének befejezése után egy adományokat gyűjtögető kapucinus szerzetessel való beszélgetést követően fogalmazódik meg benne a gondolat, hogy szerzetesnek áll. 1903. január 6-án belépett a morconei Kapucinus Ferences Testvérek Rendjébe, ahol ugyanebben a hónapban öltötte föl a ferences habitust és kapta a Frater Pio nevet (=Pio testvér). Novícius korában állítólag gyakran érték támadások a Gonosztól, aki egy esetben egy vörös szemű, fekete kutya képében jelent meg egy éjszaka a cellájában.

A stigmák előjelei

1910. augusztus 10-én Beneventoban pappá szentelték. Az ezt követő években kezdett erős fájdalmat érezni azokon a helyeken, ahol később a stigmák megjelentek: tenyere közepén, talpán és a mellkas egy pontján (Vö. 1911. szept. 8-án írt lelki vezetőjéhez levelét, in: Pio atya levelei. MÉCS, Budapest, 2008., 28-29. old.). A fájdalom intenzitása bizonyos helyzetekben nőtt, máskor csökkent. Ezen fájdalmaknak hatására egészségi állapota megromlott, ezért otthon maradhatott. Ezen idő alatt iskolában tanított és naponta tartott prédikációkat.

San Giovanni Rotondóban

Fiatalon, kezein a stigmákkal

1916 szeptember 4-én Piót San Giovanni Rotondóba helyezik, a Gargano hegyekbe. Vele együtt 7 atya működött a kolostorban. Katonai szolgálatát leszámítva haláláig itt élt. 1918. szeptember 20-án imádság közben megjelennek kezén, lábán és oldalán a stigmák. Értelmüket látomás tárja fel Pio számára: Krisztus társa lesz a szenvedésben. A stigmák néhány héttel Pio halála előtt teljesen eltűntek testéről. A San Giovanni Rotondóban való tartózkodása alatt meglátogatta őt a fiatal pap Karol Jozef Wojtyła (a későbbi II. János Pál pápa), akinek  megjósolta, hogy pápa lesz.

Rendkívüli jelenségek

Pio életében a stigmák mellett legismertebb és több tanú által igazolt rendkívüli jelenség a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása, valamint az ún. bilokáció (egyszerre két helyen való jelenlét). Közismert, több esetben tanúsított és sokszor vizsgált jelenség volt továbbá a rendkívül magas testhőmérséklet (48 fok) és egy nagyon kellemes, intenzív virágillat, amely jelenlétéhez vagy az általa használt tárgyakhoz kötődött. (Ld. Castelli, Francesco: Padre Pio sotto inchiesta. Ares, Milano 2008. Közli a jelentést arról a vizsgálatról, amelyet Rafaele Carlo Rossi püspök 1921. június 14. és 24. között tartott San Giovanni Rotondóban a (mai nevén) Hittani Kongregáció megbízásából.)

Számos csoda fűződik nevéhez, melyekről a róla megjelent kiadványokban bőségesen lehet olvasni.

Pio atya földi maradványai

 

Magyar vonatkozás

  • Pio atya Mindszenty bíboros cellájában járt. Ezt a különleges képességen alapuló esetet, - a bilokációt - a szentté avatási eljárásának dokumentuma között találhatjuk, a positio második kötetének 1638. oldalán.

 

  • Pio atya jövendölése Magyarországról: "Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!"

Elindulunk...

okt. 31. vasárnap

Eredeti tervünk szerint ma indulnánk, de Viki (16) annyira könyörgött egy halaszthatatlan buli miatt, hogy beadtuk a derekunkat, és elengedtük. Így volt egy nyugis vasárnapunk: dolgozgattunk, víztelenítettünk, kertészkedtünk, filmet néztünk. Viki 7 körül indult, mi pakoltunk és korán lefeküdtünk aludni.

Nov.1. Hétfő

Viki hajnali 3 körül ért haza és nagyon boldog volt. Reggel 6-ra terveztük az indulást, amiből 3/4 9 lett - szokásunkhoz híven.

Letenye felé mentünk az M7-esen, és 22 km-re a határ előtt jutott eszünkbe, hogy Horvátország még nem EU tagország, ezért Vikit a személyijével nem fogják átengedni a határon. Itt jött egy kis kiborulás és veszekedés, hogy miért nem lehetett akkor eljönni az okmányirodába, stb... de néhány km múlva kiderült, hogy megint szerencsénk van, nincs miért aggódni: az út elágazott Szlovénia felé, és arra nincs már határ.

Szlovénián eseménytelenül vezetett az út, a gyerekek még jól bírták, így Velencéig meg se álltunk. Szuper, hogy végig sztrádán visz az út!

Velencénél bejött, amit Béla állandóan mondogatott: igen, dugó volt. Kb. másfél órát álltunk is benne, közben besötétedett. A padovai elágazásnál (ismét csak Béla jóslata szerint) viszont megindultunk, és este 8-ra már Riminiben is voltunk! Le a kalappal a család előtt, nagyon rendesen viselték a megpróbáltatásokat.

Mivel szállásunk nem volt, keresnünk kellett szállodát - lehetőleg nem túl drágát, mivel 2 háromágyas szobára van szükségünk. Így az egyetlen 4 csillagos rögtön ki is esett a számításból (főleg, hogy Béla megkérdezte az árakat), innen hamar továbbálltunk.

Szerencsénk volt megint: pár száz méterre megtaláltuk a Hotel Emiliát, ahol megfelelő áron kaptunk két négyágyas szobát. Amíg a légkondi meleget csinált, átmentünk a szemben lévő kis étterembe vacsizni. Itt már feltűnő volt a gyerekek fáradtsága, Viki nem is jött velünk, Andriska (4) pedig egy kissé kezelhetetlenné vált. Peti (14) és Tomi (12) jól bírták. Finom tésztákat, pizzát ettünk, nagyon kedves volt a személyzet... már megcsapott bennünket az olasz hangulat.

Mire felmentünk a szobába, Viki szegény teljesen maga alatt volt, mert a telefonja külföldön nem működik, így se sms-ezni, se face book-ozni nem tudott.

Nov. 2. Kedd

Reggel 8-kor keltünk, 10-ig reggeliztünk, aztán elindultunk Ancona - Pescara - Foggia irányába. Szomorú, esős volt az idő, aztán nagyon boldogok lettünk, mert hirtelen kisütött a nap, de aztán újra elkeseredtünk, mert megint beborult és esni kezdett. Itthonról még indulás előtt azt az információt kaptuk, hogy özönvízszerű esőzés várható - de azért ebben nem hittünk. Hát tessék! Mégis!

Mivel a rossz idő miatt amúgy se lett volna értelme gyakran megállni, már 1 óra körül az olasz csizma sarkanytújánál jártunk (Bari 100 km-re volt). Itt megálltunk és ettünk egy Autogrillben, miközben még mindig szakadt az eső.

San Giovanni Rotondo a Garganoi hegyek között, egy félszigeten fekszik, jól ki van táblázva - mi mégis eltévedtünk. Mivel esett az eső, és Bélának a vezetésre kellett figyelnie, én navigáltam - és egy nyilat nem arra láttam mutatni, amerre a város volt, hanem ellenkező irányba. Így elindultunk felfelé egy erdei úton - de nem bántuk meg!

Betévedtünk a Nemzeti Park egyik tölgyesébe, az eső elállt, a nap kisütött, sehol senki, és táj egyszerűen gyönyörű volt. A fák hihetetlen színekben pompáztak, a talajt moha borította, a fák törzsét zúzmó - olyan érzés volt, mintha a Piroska és a farkas c. mesében lennénk, bármikor felbukkanhatott volna egy manó vagy tündér.

 

Végül találtunk egy turista térképet, ahol megbizonyosodtunk arról, amit már sejtettünk: igen, rossz irányban megyünk. Így visszafordultunk, és néha-néha megállva és fényképezve lassacskán visszaértünk az elágazáshoz - és ebből az irányból rögtön látszott, hogy a nyilak a másik irányba mutatnak. Követtük a táblákat és megérkeztünk San Giovanni Rotondóba.

 

 

Szentek nyomában Itália földjén - bevezető

Négy gyermekes család vagyunk. A gyerekek 16, 14, 12 és 4 évesek, a legnagyobb lány, a többi fiú. Sokat utazunk, ha lehetőségünk adódik, gyerekekkel együtt. Nem mondom, hogy egyszerű... sok kompromisszummal jár mindannyiunk részéről.

Ez az év sok meglepetést tartogatott számunkra. Volt egy nagy gondunk, amiből nem láttuk a kiutat. Úgy adódott, hogy valakitől hallottam Pio atyáról és Szent Ritáról, sokat olvastam róluk és végül az ő segítségüket kértem a probléma megoldásához. Ezzel együtt megfogadtam, hogy amennyiben kimászunk a bajból, elzarándokolunk hozzájuk Olaszországba. Akkoriban nem foglalkoztam azzal, hogy ez vajon hogyan kivitelezhető, merre is található az ő templomuk.. gondoltam ráérek még erre. Mint kiderült, nem volt sok időm, mert alig egy hónap múlva megérkezett a mentőöv, és minden helyrejött. Férjemnek ekkor szóltam a tervemről: jön az őszi szünet, nosza, megyünk Olaszországba. Rendben, mondta.

Mivel sokat dolgozunk mindketten, és ott vannak a gyerekek is, így elrepült ez a pár hét. Egy héttel a szünet kezdete előtt jutott eszembe, hogy némelyiküknek lejárt az útlevele, így soron kívül egyik délután elballagtunk a Visegrádi utcába, ahol 3 nap alatt elkészül az okmány. Sajnos a legnagyobb nem volt hajlandó lemondani a pénteki programjáról... dehát neki van személyije- gondoltuk mi - így nincs probléma.

Elvittük az autót a szervizbe - jól is tettük, mert mint kiderült, mind a kuplunggal, mind a fékkel gondok voltak -  és az utolsó pillanatban ez is kész lett.

Mostmár csak az volt hátra, hogy utána nézzek, hova is megyünk tulajdonképpen. Ekkor ért egy kisebbfajta hideg zuhany: Pio atya ugyanis a Garganoi-félszigeten található, a Garganoi-félsziget pedig Nápollyal egy magasságban, Szent Rita kolostora viszont Umbriában van, a hegyek között.

Egy kicsit megijedtem, hogy hogy adom be ezt a családnak, hiszen mindössze 6 napunk van, de a férjem nagyszerűségét mutatja, hogy meg se rezzent az arca: ha oda, akkor oda. Csak arra kért, készüljek fel a látnivalókból, így az utazás előtti nap azzal töltöttem az időt, hogy az interneten keresgéltem útvonal, látnivalók, érdekességek, történetek után. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis hamar rábukkantam egy hasonló című körutazásra az egyik utazási iroda weblapján, és ez út szinte megszólalásig a mi útvonalunkat követte. Igaz, hogy az az út 8 napos volt, de busszal mentek, így azt gondoltam, mi kocsival játszva megtesszük ezt a távolságot 6 nap alatt, legfeljebb nem pont azt nézzük meg, amit az iroda eredetileg ajánl.

Ez volt tehát a kiindulópont, mostmár csak neki kellett vágni.