Assisi

Ahogy kanyarogtunk hegyek között, nagyon megéheztünk, ezért megálltunk egy kis szállodánál - Da Angelo volt a neve. Gyönyörű olajfaligetben állt, szamócafák, narancs-, cseresznye-, gránátalma- és pálmafák között. Az idő meleg volt, ragyogóan sütött a nap, májusi kék volt az ég az élénkzöld mandulafenyők és a szürkés olajfák hátterében. Ahogy a kertbe bepillantott, Béci máris tövig nyomta a fékpedált, de így is csak kb. 20 m-rel később tudtunk megállni és visszafordulni a kanyargós úton. 

Ahogy kiszálltunk, mindannyian azt éreztük, hogy "megjöttünk". A helynek egyedi szelleme volt. Az épületen lévő kis márványtáblán láttuk, hogy II. János Pál pápa is megszállt itt.

Az étterem 1955-ben épült, hatalmas volt és mi voltunk az egyedüli vendégek. Nagyon kedves volt a kiszolgálás, finom az ebéd. Az udvarból kihajtva szinte véletlenül pillantottuk meg a San Damiano kolostor felé vezető út tábláját, és elhatároztuk, hogy arra megyünk és megnézzük. Bátran állíthatom, hogy életem legnagyobb élménye volt!

San Damiano eredetileg egy bencés rendháznak adott otthont, léte 1030 óta van dokumentálva. 1205-ben ebben az omladozó kis épületben imádkozott a XII. századi festett feszület előtt a fiatal és nyugtalan Francesco, amikor Krisztus a kereszten hirtelen életre kelt és felszólította őt, hogy építse újra egyházát. Ferenc a saját kezével kezdte építeni a templomot, és később is kedvenc menedékévé vált.

Szent Klára, Ferenc követője és barátja itt alapította meg a Clarissa rendet 1212-ben, és egy emeleti szobában itt halt meg 1253. augusztus 11-én. Testét néhány évvel később a Basilica di Santa Chiarában helyezték végső nyugalomra, melyet az ő tiszteletére építettek.

A kolostorhoz vezető ciprusokkal szegélyezett, kikövezett út a fákkal beültetett, déli hegyoldalban vezet, és szinte mámorító volt, egészen ámulatba ejtő, ahogy közeledtünk a templomocska felé. Nem is lehet szinte szavakkal leírni az élményt: annyira meleg volt, mint az egész út során egyszer sem, az ég szikrázóan kék volt, sehol senki, csak a csend, és amikor odaértünk a kapuhoz, szinte egyszerre szólaltak meg a madarak, amiket addig nem is hallottunk. Az út mellett egy bronzszobor képében megformálták Szent Ferencet, amint törökülésben ül és a távolba mered, annyira élethű és szép volt, mintha hirtelen visszarepültünk volna az időben.

Mikor odaértünk, pont egy szerzetes lépett ki egy kiskapun. Mivel mi voltunk az egyetlen látogatók, és fogalmunk sem volt, hogy merre kell menni, adta magát a lehetőség, hogy lépjünk itt be. (Béci végig hajtogatta aztán később, hogy ott nem lett volna szabad arra menni, de a szerzetes nem szólt ránk).

Interior of Church

Ahogy beléptünk, szinte megcsapott a hűvös levegő, a csend és a nyugalom. Egy kis kápolnába jutottunk, évszázados falak közé, ahol leültünk néhány percre, de a kíváncsiságunk olyan erős volt, hogy nem bírtunk sokáig egy helyben maradni, mert látnunk kellett a többit is.

A falakon megfakult, régi freskók - főleg Szent Ferenc és Szent Klára életének képeit mutatják be. A lépcsők annyira kopottak és girbegurbák voltak, hogy el tudtam képzelni, ahogy Szent Ferenc és követői a saját kezükkel építgetik a termeket.

Amikor kijutottunk a kerengőre, ismét hallottuk a madarakat és szelet és megint elfogott az a csodálatos érzés, amit azóta sem tudok megmagyarázni.

A képek sajnos nem tudják visszaadni a hangulatát.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a gyerekeket kint hagytuk az autóban, amikor elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, megnézzük ezt is. (Lehet, hogy ezért is hatott rám ennyire erősen, mert nem voltak ott, hogy nyafogjanak :) ). Mikor azonban visszamentünk és tényleg szinte kábultak voltunk az élménytől, nem hagyhattuk annyiban, nekik is látniuk kellett. Így velük együtt mégegyszer végigsétáltunk, és másodszor sem okozott csalódást! Biztos vagyok benne, hogy ide egyszer visszajövünk!

Szent Rita

Bocs, hogy csak most folytatom, de betegek voltunk (Andris tüdőgyuszi, én megfázás), és nem volt lelkierőm nekiülni.

Nos tehát:

November 4. csütörtök

Reggel 8-kor keltünk, Petiékbe 9-re sikerült életet lehelni. Reggelit a szállodánk szomszédjában lévő kávézóban kaptunk, majd bepakoltunk, fényképeztünk még párat, kavarogtunk az egyirányú utcákban, és elindultunk Casciába. Az út nem tartott sokáig, nagyon szép őszi lombszínű erdők és útszéli, pirosra színeződött cserszömörceligetek között értünk célhoz, 18-20 fok volt. Először felmentünk a hegyre az Ágoston rendi kolostort megnézni.

Ahogy kanyarogtunk felfelé, a gyerekek az egyik szomszéd kertben megpillantottak egy kis csüngő hasú malacot, ami Andrist eufórikus állapotba hozta. Amint leparkoltunk, azonnal rohant is oda hozzá, el se lehetett rángatni onnan. Maga a kolostor a hegytetőn állt, csönd volt és napsütés, messzire el lehetett látni a szemközti domboldalon. Nekünk nagyon tetszett. A kolostort most is használják, bemenni nem lehetett, csak kívülről néztük meg. Ráadásul láttunk egy fantasztikus, több száz éves léckerítést, amitől Béci egészen lázba jött. (Tomika ki is akadt, hogy mi olyan szép rajta, már teljesen el van korhadva!)

Ezután egy kanyarral lejjebb a városban bementünk a templomba, ahol éppen akkor fejeződött be a mise.

Szent Ritáról:

Szent Rita

Roccaporénában született 13801 körül (Casciától kb. 10 km), szülei nagy örömére, hiszen már lemondtak a gyermekáldásról. Már gyermekkorában Istennek szentelte magát, apáca szeretett volna lenni, de szülei kívánságára korán férjhez kellett mennie egy nehéz természetű, hirtelen haragú emberhez. Férje rossz természetét hősies türelemmel viselte, nem panaszkodott. Mindenben engedelmeskedett hitvesének, azzal az egy feltétellel, hogy templomba eljárhat. Szelídségével és jó természetével végül sikerült férje rossz természetét legyőznie, és lelkét Istenhez vezetnie. Megtérésének Ritával együtt örült az egész falu. Sajnos szülei halála után férjét is hamarosan elvesztette - bosszúból ölték meg - és két kicsi gyermekét is magához vette az Úr, miután Rita imádkozott és kérte, nehogy atyjuk iránti bosszújuk beszennyezze a lelküket.

Miután így egyedül maradt, Rita kolostorba szeretett volna lépni. Casciában jelentkezett a Mária Magdolna ágostonos kolostorba, de háromszor kapott elutasító választ özvegysége miatt. Végül 1407-ben jutott be csodálatos körülmények között: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Tolentinói Szent Miklós vitték be éjnek idején a kolostorba.

Valószínűleg még nem volt 30 éves, amikor a nővérek befogadták, s mivel olvasni nem tudott, imádságok elmondására kötelezték. A nővérek közül engedelmességével, türelmével és jámborságával tűnt ki.

Különös tisztelettel elmélkedett Krisztus szenvedéséről, s arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban. Egy nap, amikor a kereszt előtt térdelt, érezte, hogy a töviskorona egy tüskéje a homlokába fúródik. Mély sebet kapott, mely később elfertőződött, s a belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették a nővérektől. Egy római zarándoklat kapcsán azonban annyira kérte Isten könyörületét, mivel a bűzös seb miatt nem akarták elengedni, hogy az utazás idejére eltűnt a seb, de a fájdalmak megmaradtak.

Betegségei, böjtölései és a munka felemésztették erejét, utolsó éveit ágyhoz kötötten töltötte. 1447. május 22-én halt meg, halálát egy emberi kézzel nem érintett harang szava hirdette meg. Rita testét soha nem temették el, mert csodálatos módon nem látott romlást. Sértetlenül került ki a tűzvészből is, melyben néhány évvel a halála után cédrusfából készült koporsója porig égett.

Ritát már halála előtt szentnek tartották, s halála után 10 évvel, még mielőtt az Egyház hivatalosan nyilatkozott volna, a nép szentként tisztelte. Boldoggá avatását 1626-ban, szentté avatását 1900-ban fejezték be. XIII. Leó pápa Umbria gyöngyének nevezte őt.

A hagyományok szerint Szent Rita az egészen kilátástalan helyzetekben is képes segíteni, ezért a lehetetlenségek szentjének tartják.

Temploma 1937-47 között épült, belül egyszerű, de szép. A bal oldalon, egy elkerített részen van Szent Rita üvegkoporsója. Állítólag sok csodás gyógyulás következett már be azon a helyen. Mi nem gyógyulni jöttünk, csak megköszönni a sok jót, amit kaptunk, és örömmel láttuk, hogy nem vagyunk egyedül. Sokan álltak és imádkoztak a kerítés előtt. A gyerekek is meghatódtak, hiszen előtte elolvastuk az élettörténetét, halálának időpontját, és tényleg csodálatos volt látni a koporsóban a testét.

Áhitatunkat némileg megzavarta, amikor a mellettünk álló olasz nénike füles szatyrában megszólalt a mobiltelefon, amit persze nem azonnal talált meg. Mikor végre rábukkant, hosszas csevesgésbe fogott a vonal túlsó végén lévő valakivel, majd a legnagyobb lelki nyugalommal eltette, és ott folytatta a Miatyánkot, ahol abbahagyta. Jellemző a mentalitásra, hogy ezen senki nem akadt fenn, teljesen természetesnek vette mindenki, senki semmilyen megjegyzést nem fűzött hozzá.

Mivel a tegnapi nap azért megviselt bennünket, és még nem mertünk hinni benne, hogy a gyerekek tényleg meggyógyultak, nem mertünk hosszabb ideig a városban időzni. Andris is, Viki is elég bágyadtak voltak, így ők a kocsiban maradtak, míg én bementem a helyi egyetlen boltba, aminek az egyik fele hentesárut, a másik fele Szent Ritás emléktárgyakat árult. Vettem néhány képecskét, ezt-azt ajándékba, és már indultunk is tovább Assisi felé.