A csótányos szállásunkon délben ébredtünk, pontosabban felriadtunk, mivel 8-ra állítottuk be az ébresztőórát és 10-ig ki akartunk költözni. De az időeltolódás (jetlag) nagy úr!

Andriska bánatosan megjelent az ajtóban, hogy a WC-be küldött dolgok sajnos visszaköszöntek, Viki jött, hogy a csótányok aktívvá váltak. Ezek mind jelek voltak: innen menni kell.

Béci még tegnap este megkérdezte a recepciósunkat, hogy tud-e bérelhető autót szerezni  7 személynek. Ajánlott is egy Toyota Fortune-t (otthon Lexus LX 200), kértük, hogy nézzen utána.

Mivel ennyire elaludtunk, gyorsan összepakoltunk – nem volt könnyű, mert a két nagy táska már eleve tele volt, most meg lekerültek rólunk a meleg cuccok, pulcsik, farmerok, zoknik, zárt cipők. De Béci zseniális a csomagolásban, ezt mindig tudtuk róla, és most már nem számított, hogy mennyi kézipoggyászunk van, gyarapodtunk hát egy-két nejlonzacskóval.

Amíg reggeliztünk (fokhagymás pirítóst), meghozták az autót, egy 7 üléses Suzuki APV-t (mi csak APU-nak szólítottuk). Méretre nagyobb mint egy VW Sharan, de kisebb mint egy kis- busz. Jobbkormányos, automata váltós, és minimális benzin volt benne, valamint jópár apró horpadás, karcolás volt rajta, amikor átvettük. A bungitulajunk javasolta, hogy indulás előtt fényképezzük le a sérüléseket a későbbi viták elkerülés e végett, így Béci 25 képet készített az autót körbejárva. Egy helyen még sebtapasz is volt a karosszérián - biztos bíztak a mielőbbi gyógyulásban.

Bepakoltunk, Béci beült a jobb oldalra és izgatottan megpróbált kitolatni az udvarból –nagyon ügyes volt, a tulaj segítségével sikerült is.

Volt egy kisebb vita, hogy na most akkor merre? Béci már hamar meg akart állni, szinte az első szállássoron, de az még mindig annyira a városban volt, hogy nem szívesen laktunk volna ott, inkább tengerparti bungiba vágytunk. Végül Viki unszolására tovább mentünk, hamarosan megláttuk a tengert, ettől mindenkinek még jobb kedve lett, hiszen a nap sütött, meleg volt, énekeltek a madarak, minden csupa zöld és piros és sárga … odavoltunk az örömtől, hogy itt lehetünk.

Mentünk tovább Phang Nga felé és a második leágazásnál, Klong Muangnál Béci észrevette a feliratot: Pine bungallows. Nosza lekanyarodott, hogy körülnéz.

3 db szabad házikó volt: egy ventillátoros 2 ágyas (600 Baht), egy ventillátoros 4 ágyas (900 Baht) és egy légkondis 4 ágyas (1600 Baht). A tulaj nagyon kedves, a környezet maga a paradicsom… végre olyan, amilyet elképzeltünk. Csendes, családias, a növényzet fantasztikus, őserdei dzsumbuj veszi körbe az épületeket. A tengerpart homokos, sekély a víz. Fél órán belül láttunk  kolibrit, mókust, több cicát, egy csivavát, két másik nagyobb kutyát, és egy óriás pókot a hálójában. Agámákat, seregélyeket és rengeteg pici, trópusi madarat. Csótányt nem.

 

A dolog eldőlt, maradunk. Mivel amúgy is utáljuk a légkondit, nem volt nehéz a választás, a két ágyas és a négy ágyas, ventillátoros szobát választottuk. Kicsit még alkudni is tudtunk: 1400-ért megkaptuk őket 4-5 napra.

Annyira békés, barátságos, annyira szép volt a környezet, hogy szinte magunkhoz sem tértünk. Önkívületi állapotban rohangáltak a gyerekek, videóztak, kagylót gyűjtöttek, rákásztak. A tulaj azt javasolta, hogy először fürödjünk a tengerben, hagyjuk a bejelentkezést és a papírok töltögetését későbbre. Kérdezte, hogy szeretnénk-e függőágyat a teraszra? Naná!

Kezünkbe nyomta a két kulcsot és megmutatta az apály-dagály időtáblát: nemsokára itt az apály, nem sok időnk van. Nem igazán értettük, miért számít ez ennyire, de amikor két óra múlva annyira visszahúzódott a tenger, hogy szinte száraz volt az egész öböl, mindent megértettünk.

Pancsikálás után – Kata nagyon élvezte, a tenger finom meleg volt -, bepakoltunk a házainkba (egyikbe Viki,Peti, Tomi, Andris és a másikba Mama, Papa,Kata), és levonultunk az étterembe. Ekkor már 4 óra volt, de nem voltunk túl éhesek, ennek ellenére nagyon finomakat ettünk és minden jóval olcsóbb volt, mint Ao Nangban.  Egyrészt sokat adtak, másrészt túlrendeltük magunkat, ezért Béci nagy örömére mindenki hagyott egy keveset a tányérján, amit aztán ő jól megehetett.

Az asztal mellől megtekintettük a naplementét – előttünk a parton két pálmafa közé kötözött függőágy… tényleg, már giccses volt az egész, de annyira idilli volt a környezet, hogy még legalább 2 órát üldögéltünk és dumcsiztunk ott. Kata és Andris a háttérben lévő, töredezett csempével kirakott kosárpályán múlatták az időt, találtak labdákat, azokkal játszottak. Volt ping-pong asztal is és lehetett focizni is, ha valaki arra vágyott.

Ahogy a Nap lassan leszállt a tengerbe és elsötétedett körülöttünk a táj, mindent átjárt a nyugalom. Életre keltek az éjszakai állatok, megjelentek a denevérek, furcsa huhogások, sikkantások hallatszottak az erdőből. Csobogott a tenger, csíptek a szúnyogok, béke költözött belénk is.

Este 8 körül a nagyok, Bécivel az élen, úgy döntöttek, még bemennek egy kicsit a városba. Mi ketten Katával otthon maradtunk, Andris ma a nagyok közé sorolta magát, ő is menni akart.

Hát mi az elején jól elvoltunk: Kata eldőlt, mint egy zsák, én végre nyugodtan olvasgattam a függőágyban. Egy kicsit meleg volt, amin ugyan időlegesen segített a ventillátor, de hamarosan döntenem kellett: vagy a forgó kerék hangjától, vagy a melegtől szenvedek inkább. Katára való tekintettel inkább a meleget választottam. Később hozzászoktunk: nappal egyenletes 30-34 fok, éjjel 23-25, ami pár nap múlva már igazán kellemes volt, egyáltalán nem hiányzott a légkondi, de az első napokban furcsa volt az otthonihoz képest szokatlan hőség.

Este 11-kor Kata úgy érezte, vége a délutáni alvásnak, kezdődhet a játék. Kipattant a szeme, boldogan jött-ment, előszedte a játékait. Én kicsit támolyogtam a fáradtságtól, de gondoltam addig nem fekszem le, míg a többiek meg nem érkeznek. Közben feltűnt, hogy bár a házak jó pár lépésre állnak egymástól, a hangok a sötétségben igen jól terjednek, pontosan lehetett hallani minden szót. Mivel az egyik oldalon finnek laktak, ennek nem volt nagy jelentősége.

A másik szomszéd egy fiatal európai  srác volt, aki napközben egyedül jött-ment, éjszaka viszont úgy tűnt, kihasználja Thaiföld másik, általunk nem ismert oldalát, és meglepi magát egy alkalmi barátnővel. És hát … khm … a hangszigetelés ott is elmaradt.

Nos, igyekeztem Kata figyelmét mindenfélével elterelni, énekelgettünk, meséltem neki és közben  hívogattam Béciéket, hogy merre járnak. Mondanom sem kell, nem azonnal vették fel a telefont, de amikor mégis, mondták, hogy ne izguljak, elindultak hazafelé. Mint utólag magyarázták, azt gondolták, hogy már mélyen alszunk, eszükbe sem jutott, hogy aggódva várom őket. (Jellemző!)

Éjfél… fél 1… Kata nem álmos… telefont nem veszik fel…

Na, amikor már rémeket láttam, befutottak. Mint kiderült, a boltok 11-kor zártak a városban, akkor ültek be a kocsiba, de a sötétben nem tudtak tájékozódni és a 20 perces útból két órás bolyongás lett.

De végre boldogan és fáradtan itthon voltak, a gyerekek kaptak egy-egy helyben gyártott, elefántmintás szőttes hátizsákot, aminek nagyon örültek, Kata elaludt, csakúgy mint a szomszédaink, és így én is nyugodtan hajthattam álomra meggyötört fejemet.