Még mindig hittünk abban, hogy ki korán kel, aranyat lel, így aztán 8-ra állítottuk be a vekkert. Meg se hallottuk! Aludtunk, mint a bunda 10-ig, akkor összekaptuk magunkat és levonultunk reggelizni.

A dagály magasan állt, élmény volt a fürdés. A személyzet az egyik pálmafára felkötözött egy hintát, két jó hosszú kötélre, így be lehetett himbálózni vele a tenger fölé – gyerekek, felnőttek egyaránt nagyon élvezték. Rajtunk kívül kb. 5-en voltak még a parton, nem nagyon kellett sorban állni.

2 körül Béci már nagyon szeretett volna indulni, így gyors készülődés után beültünk az APU-ba és izgultunk, hogy elérünk-e vele a benzinkútig…de persze elértünk.

Kb. 10 perc autókázás után megálltunk egy útszéli étteremben ebédelni, szép volt a kertje, sok szkink, agáma és kolibri lakott ott a rengeteg burjánzó trópusi növény között – Andris nagy örömére.

Finomakat ettünk és közben Béci kinézte az útikönyvből a következő úti célunkat: Tigris barlang nevű buddhista kolostor és barlangszentély.  A könyv szerint egy  hegy tetején áll a szentélyben egy hatalmas Buddha szobor, csodálatos a kilátás, 1275 lépcső vezet fel hozzá.

Mivel kolostorlátogatásra készültünk, hazaugrottunk hosszúnadrágokért és kendőkért, hogy megfelelően legyünk felöltözve és betartsuk a hely szellemiségének megfelelő írott és íratlan szabályokat. Peti és Viki kevésbé lelkesedtek az ötletért…tényleg nagyon meleg volt.

Az út Krabin keresztül vitt: igazi nyüzsgő, ázsiai forgalom közepette értük el kb. 5 körül, némi kérdezgetés után a célunkat.

Maga a barlangszentély is szép volt és érdekes, az udvaron  egy hatalmas tigris szoborral, és a körben üldögélő vagy söprögető, narancssárga ruhába öltözött kopasz buddhista szerzetesekkel, de az igazi látványosság mégiscsak a kőfalba vájt, egyenetlen lépcsősor volt, olyan magas lépcsőfellépőkkel, hogy nekem térdig ért egy-egy lépcsőfok.

Kicsit nehezítette a lépcsőmászást a szűk  hely, a lefele botladozó japán turisták, és a rengeteg majom, akik körülöttünk ugráltak és visítoztak.  Elég félelmetes volt, bár nem bántottak.

Minden lépcsőfordulóban ki volt írva, hogy hány lépcsőt sikerült eddig magunk mögött tudni. Én 374-nél adtam fel, eléggé megijesztett a kocsonyás lábakon, szenvedő arccal, két kézzel a kötélbe kapaszkodva lefelé botorkáló, a majmok visítására a fáradtságtól már ügyet sem vető japán hölgyek látványa. Nem tudom, ők meddig jutottak, de én nem akartam a végére így kinézni! A gyerekeim és a férjem már az elején elhúztak tőlem, nem tudtam, ők meddig bírják. Vikinek felkiabáltam még, hogy ne hagyja Andrist egyedül (Kata Bécivel volt), és leballagtam a tigrisszobor mellé az udvarba.

Nagyon jó volt ott üldögélni is. Nemcsak azért, mert elfáradtam és jólesett a pihenés, hanem mert volt a helynek egy igen erős, megnyugtató kisugárzása. Átjárt a nyugalom és a béke érzése, hallgattam a madarakat, a majmok zajongását és úgy éreztem, rendben van a világ.

Nemsokára megérkezett Viki Andrissal. Ők 500-ig jutottak, ott fordultak vissza és lefelé nagyon megijedtek, mert az előttük haladó svéd lányok kiprovokáltak egy kisebb majomtámadást, ami miatt ők is megrekedtek az egyik lépcsőfordulóban. Patthelyzet alakult ki, a majom vicsorgott és fenyegetőzött, a lányok vizespalackkal hadonásztak, végül az egyikük a korláton átmászva, a szakadék fölött lógva, kívülről kerülte meg a majmot, a többiek csapdába estek.  Szerencsére elég nagy volt a forgalom, így hamarosan érkezett egy bátor fiúcsapat, akik gondolkodás nélkül elmentek a majom mellett, aki szintén megunta a dolgot és beugrált a fák közé.

Közben szép lassan besötétedett. Lentről az udvarból csak a lépcső alsó szakaszát lehetett látni, egy idő után kiürült a tér körülöttünk. Nemsokára apró fények gyúltak a  magasban, ahogy a látogatók a mobiljaikkal világították be az utat maguk előtt és fel- felharsant a majmok koncertje. Egy-két elvetemült európai férfi futólépésben (!) tette meg az utat, felfelé is lefelé is.

Mikor már izgulni kezdtem volna, hogy nahát, hol lehetnek, kibukkant a fák közül a család többi része. Béci nagyon büszkén mesélte, hogy Kata 680 lépcsőt mászott meg teljesen egyedül, csak bámult, hogy mennyire erős és kitartó. Onnantól ölben folytatta az utat, hol Peti, hol Tomi cipelte. Felvitték a hegy tetejére, ahol káprázatos volt a kilátás. Pont naplementére értek föl, mintha csak így tervezték volna, pihengettek és gyönyörködtek a természet nagyszerűségében.

Sajnos a nagy gyönyörködés közepette későn vették észre, hogy Tomi hátizsákja eltűnt (lerakta a földre maga mellé, amíg fényképezett), de szerencsére semmi pótolhatatlan dolog nem volt benne, egyedül a naplóját sajnálta, de hála Istennek ez még csak a harmadik nap volt, könnyen behozhatta a lemaradást egy másik füzetben.

Mire leértek, már teljesen sötét volt, alig várták, hogy megszabaduljanak a hosszúnadrágoktól, de összességében nem tűntek megviseltnek. Örültek, hogy teljesítették a feladatot és ilyen szép jutalmat (gyönyörű kilátást) kaptak cserébe.

Ao Nang-ban vacsoráztunk, kerestünk egy  helyet, ahol palacsintát árultak és ettünk vagy 30 csokis-banánosat, mindenki nagy megelégedésére.

A nagyok szerettek volna egyedül körülnézni, így megállapodtunk egy 11órás találkozóban a palacsintás előtt és különváltunk. Pont a mellettünk ülő asztalnál vacsorázott egy házaspár a resortunkból, németek voltak, 50 év körüliek és mikor beszédbe elegyedtünk, kérdezték, hogy mi hogy megyünk haza. Ők tuk-tukkal jöttek be, de nagyon drágának találták, nekünk van-e jobb ötletünk. Felajánlottuk, hogy szívesen hazavisszük őket is, így velük is megbeszéltük a 11 órát. Még csak 9 óra volt, Béci nagyon elfáradt, lassan telt az idő (a gyerekeknek persze túl gyorsan, még annyi mindent kellett volna megnézni!). Szerencsére mindenki pontosan érkezett a megbeszélt időpontban és most el se tévedtünk hazafelé, így éjfél körül már otthon is voltunk. Most nem volt gond az elalvással.