Kicsit berzenkedtem reggel, hogy miért kell már megint tengerre szállnunk, miért nem maradhatunk itthon nyugiban? Aztán a család meggyőzött, hogy nem azért vagyunk itt, hogy üljünk a fenekünkön, hanem hogy minél többet lássunk, élvezzünk. Hát gyerünk!

A mai napra Béci egy csónaktúrát szervezett, ami egy másik szigetre visz el minket. Rajtunk kívül egy fiatal pár fizetett be még az útra, de ha szerettük volna, mehettünk volna külön is. Nem bántuk a társaságot, így reggeli után roppant kényelmesen leballagtunk a partra az étterem előtt, ahol már várt a long tail boat egy kedves öreg halászbácsival és a már említett fiatal párral.

 

Mivel a szigeten nincs étterem, a mi bungallónk készített számunkra ételcsomagot erre a napra, illetve kaptunk egy csomó palackozott vizet. A bácsi mindent gondosan elhelyezett, az ételcsomagok mellett bennünket is, hiszen nem volt mindegy az egyensúly szempontjából, hogy ki hova ül.

Elindultunk. A tenger barátságos volt, de ahogy kiértünk a sziget fedezékéből, megnőttek a hullámok és kezdtek átcsapni rajtunk. Percek alatt mindenki csurom víz lett, Katát az ölembe vettem és a magunkkal hozott paplanhuzattal letakartam. Békésen, zokszó nélkül üldögélt a sötétben. Egy ilyen kis csónakban ülve egészen másként értékeljük a helyzetünket: ráébredünk, hogy mennyire pici pontok vagyunk a hatalmas természetben, mennyire kiszolgáltatottak a tenger kénye-kedvének.

Most  nem volt félelmetes a helyzet, de az út alatt többször eszünkbe jutottak a szerencsétlen menekültek, akik hasonló csónakokon vágnak neki az óceánnak és az egyáltalán nem biztonságos úton csak a jószerencséjükben bízhatnak (és mint tudjuk, nem mindig van szerencséjük).

Egy órai csónakázás után érkeztünk meg a legnagyobb Hong Island-re. Egy pontonhídon kellett kiszállnunk, és mivel nemzeti parkos övezetben voltunk, fejenkénti belépőt kellett fizetnünk. Ezt egyáltalán nem bántuk, sőt nagyon jó ötletnek találtuk, mert az így befolyó bevételekből lehetősége nyílik a helyieknek megvédeni és tisztán tartani ezeket a csodálatos, érintetlen szigeteket.

Meseszép hely volt, csak ámultunk. A fiatal pár már túl volt a fizetésen és eltűnt a szigeten. Mi sokan vagyunk, hosszabb időt vett igénybe, míg rendeztük az anyagiakat, aztán kibotorkáltunk nagy nevetve a pontonhídon a partra, ahol pár pillanatig csak döbbenten álltunk és csodáltuk a látványt.

Ilyen környezetet csak Tahitin vagy Polinéziában tudtunk eddig elképzelni, ahová ugye háromszor ennyi utazással juthat csak el az ember. A nagy ámulattól elfelejtettük kivenni a csónakból az ennivalót, és a búvárszemüvegek is a csónakban maradtak, így Béci Tomival visszament a kikötőbe, de a bácsika addigra már nem volt ott.

Kicsit kétségbe estünk, mert víz és étel nélkül rögtön szomjasnak és éhesnek éreztük magunkat, és ha jól értettük, csak délután 5-re fognak értünk jönni. Béci addig-addig ügyeskedett, míg sikerült találnia valakit, akinek az internetes telefonján meg tudta nézni a Pine bungallows telefonszámát és felhívta a recepciót. (hiába, a technika csodája!). A tulaj vette fel a telefont és nagyon kedvesen közölte, hogy mindjárt intézkedik.

Eközben én a gyerekekkel elvonultam a sziget egy távolabbi pontjára. Leterítettük a paplanhuzatunkat, és felkészültünk lélekben a hosszan tartó éhezésre-szomjazásra. Mondanom sem kell, hogy körülöttünk hirtelen előkerültek a vizespalackok, ételes dobozok.

A gyerekek egyelőre nem estek pánikba, élvezték a meleg tengert és a csodás helyszínt. Tomi visszatért üres kézzel, mondta, hogy nincs sehol a csónakunk. Béci nem jött vele, ezért egy idő után gondoltam, utána megyek, biztos megállt fotózni valahol. A kikötőben egy csónakban találtam rá, teljes nyugalommal közölte, hogy a bácsink egyszer csak megjelent és szólt, hogy délben indulunk tovább egy másik szigetre és majd ott fogunk ebédelni. Valószínűleg eredetileg is ez volt a terv, csak mi értettük félre és azt hittük, hogy 5-ig a meseszigeten maradunk.

Nagy volt az öröm, viszont már ¾ 12 volt, így kissé kapkodva összeszedtünk mindent és a gyerekeket is és  hamarosan mindannyian a hajón ültünk.

Béci összeismerkedett a fiatal német párral, akikkel együtt indultunk. Frankfurtból jöttek, 3 hete indultak, az útvonaluk Bangkok - Angkor - éjszakai vonat -Chiang Mai -Chiang Rai (a Fehér Palota gyönyörű volt)-Krabi volt. A lány harmadszor, a fiú másodszor volt Thaiföldön.

A long tail boat átvitt bennünket egy kisebb szigetre, ami egy homokpaddal volt egy nagyobb szigettel összekötve. Mindkettő gyönyörű volt és választhattunk, hogy melyikre szeretnénk kikötni, mi a kisebbre szavaztunk.

 

Nagy örömünkre megkaptuk az ebédünket: club szendvicsek, sült rizs zöldséggel volt az előre csomagolt kajánk. Nagyon finom volt és nagyon kulturált az egész. A hajó tele volt palackos vízzel, annyit ittunk, amennyit csak akartunk. Mikor végeztünk, az üres edényeket, evőeszközöket, szalvétákat visszatettük a zacskóba és vissza a csónakba, ami nagyon jó megoldás a szemetelés ellen. Mivel mindenki így csinálja, ezek a szigetek tiszták és a civilizáció hátrányaitól mentesek – egészen különleges élményt nyújtanak. Sokat fényképeztünk, Andrissal birkóztunk a vízben, búvárkodtunk, rákokat fogtunk, nagyon jól éreztük magunkat. Kata nem aludt el a parton, ő is boldogan lubickolt a többiekkel. Kb. 3-kor indultunk tovább, visszafelé egy kicsit elszundított az ölemben.

Hazafelé még behajóztunk egy smaragdzöld vizű lagúnába a nagy Hong szigeten, melyet mangrove fák és bokrok szegélyeztek és függőleges sziklafalak vettek körbe. Mellkasig ért a víz benne, mindannyian  kiszálltunk és sok csoportkép készült rólunk. Nagyon vicces és gyönyörű volt az egész. Mellettünk többen kajakoztak, de érkezett egy-egy high speed boat (motorcsónak) is, hogy tegyen az utasaival egy kört. Mivel a lagúna egy sziklafalakkal ölelt, zárt katlanban van, ahol a tengervíz keveredik a hegyekről beömlő édesvízzel, úgynevezett brakvíz keletkezik, mely különleges állat- és növényvilágnak ad otthont.

Az egész út 2800 Baht-ba került kaja nélkül, a tegnapi pedig 6300 volt – kb.5300 kaja nélkül.

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy mindkettőt megrendeltük a bungitulajunktól. (Bécinek érte a hála).

4 körül értünk haza, a tenger már vészesen apadni kezdett, de azért még fürödtünk egy jót. Andris Petivel és Tomival kagylókra vadászott, én olvastam a függőágyban.

Itthon vacsoráztunk, közben néztük a giccses naplementét a tengerrel, halászcsónakokkal, behajló pálmafákkal, függőággyal és söröztünk.

Aztán vívódtunk, hogy menjünk a városba, vagy maradjunk, illetve azon vitatkoztunk, hogy mi legyen holnap. Béci mindenáron azt szerette volna, hogy külön menjünk  a nagyoktól, mert az nekik nagy élmény lenne. Én egy kicsit ellenkeztem, de aztán ő győzött és lefoglalt holnapra egy félnapos kajaktúrát Viki-Peti-Tominak, nekünk meg egy egész napos horgászutat Andrissal és Katával. (2*3000 + 1500B **7Ft)

Kata hulla volt, hisztis és nyűgös, de a mesétől megnyugodott, játszott egy kicsit, és boldogan vette tudomásul, hogy eltekintek a zuhanyzástól.