Már megint korán kellett kelni, és gyors reggeli után 8-kor indultunk együtt – értünk kisbusz, Vikiékért platós autó jött. Bennünket Andrissal és Katával Ao Nang kikötőjébe vittek, menet közben vettünk fel egy 50 év körüli finn és egy fiatal kínai házaspárt a lány anyjával együtt, illetve egy idősebb angol urat, akinek nem ez volt az első thai horgászélménye, korábban volt már itt tavi horgászaton is. Mesélte, hogy tegnap vadászaton volt a feleségével, aki sajnos nem bírja a tengert, ezért ma inkább a medencét választotta.

A kikötőben óriási tömeg fogadott bennünket, mivel mindenki innen utazik tovább Phi-phi-re és Koh Lantára. A sofőrünk nagyon ügyes volt, és a lerakott csomagokon, sorban állókon keresztül előre terelgetett bennünket, aztán már csak 3, egymás mellett álló hajón kellett keresztülmásznunk és meg is érkeztünk. A mellettünk álló következő hajó még kisebb volt a mienknél és a kínai házaspár nagyon boldog volt, hogy mi a nagyobbra kerültünk. Akiknek meg a kisebb hajó jutott, szívesebben maradtak volna a nagyobbon, úgy kellett őket noszogatni, hogy menjenek csak tovább.

Végül elindultunk – ahogy Béci fogalmazott, „hát nem egy high speed boat sebességével”, hanem kb. 20-szal pöfögtünk hangosan. Nagyon kellemesen indult, még nem volt ereje a napnak, nem voltak nagy hullámok, Kata békésen pipilizgetett (szopizta az ujját a rongyocskájával) a padon, Andris kíváncsian figyelte az eseményeket. A kabinban két sor pad állt a fal mellett, azokon lehetett üldögélni, kint a fedélzeten pedig a korlátnak támaszkodva, ülve-állva lehetett a figyelni a tengert. A kínaiak nagyon felkészültek voltak, hatalmas, vízhatlan hátizsákkal érkeztek- csak a jóég tudja, mi minden lehetett benne - öltözékük is professzionális, vízlepergető anyagból készült, látszott rajtuk, hogy nem ez az első eset, amikor tengeri útra indulnak.

A személyzet kirakott egy tálca banánt, annyit ehettünk, amennyit csak akartunk, egy nagy dobozban pedig korlátlanul állt friss víz a rendelkezésünkre olyan kis kávéspohár-szerűségben, amiknek le volt fóliázva a teteje.

Hamarosan kiderült, hogy ügyes sofőrünk egyben a hajónk kapitánya is, a személyzet pedig 2 főből állt: egy kb.18 éves matrózból és a kapitány 10 év körüli kisfiából.

Indulás után a fiúk a hajó fenekénél azonnal bedobtak 3 horgászbotot csalival, hátha menet közben is fogunk valamit. Béci Andrissal izgatottan figyelték az úszókat és egyszer csak kapást észleltek, mire Béci elkezdte feltekerni a damilt. A matróz azonnal kivette a botot a kezéből és a fejét rázva csúnyán nézett rá, aztán visszadobta a horgot a vízbe – akkor rájöttünk, hogy mi valószínűleg csak szemlélői leszünk az eseményeknek, nem tényleges résztvevői.

Ekkor már a nyílt tengeren jártunk, pöfögtünk-zörögtünk és épp kezdett unalmassá válni a dolog, amikor lassítottunk és az eléggé hullámzó tengeren dülöngélve elkezdtünk körbe-körbe forogni, amitől a kínaiak kissé elzöldültek. A kapitánynak egyfolytában csörgött a mobilja és kormányzás közben egy kis monitort figyelt – egyfajta radar lehetett, amin talán a halrajokat figyelte, mert egyszer csak megállt és lehorgonyoztunk.

 

A matróz és a kisfiú futkározni kezdtek és vödrökben tintahal szeleteket hoztak fel a raktérből csalinak, illetve elkezdték kiosztani a horgászbotokat. A botok végén 3 horog és egy végólmos előke volt, amivel fenekezni lehetett, de nem a szokásos tavi horgászat szerint, hanem egyfajta „mártogatós” jelleggel, függőlegesen. A horgászat maga úgy zajlott, hogy a személyzet felrakta a csalit a horogra, bedobta a horgot a vízbe, és amikor jött a kapás (kb.3 perc múlva), a nagy vagy a kisfiú a közelben álló fizetővendég kezébe nyomta a botot, akinek nem volt más teendője, mint kihúzni a damilt a hallal együtt. Andris 2 halat, Béci egyet fogott.

 

 

Ez így  ment egy darabig, akkor megint haladtunk egy keveset, keresgéltünk, bedobták a csalit, de kicsi halak kerültek csak a horogra, amiket visszadobtak. Ekkor már igencsak hullámzott a tenger és a kabinban ülőknek egy kicsit felfordult a gyomra, a kínai férfi is rosszul lett szegény.  A nagy dülöngélés közben a fiúk elkezdték felszolgálni az ebédet: kétfajta szósz közül lehetett választani, amihez mindenki kapott egy-egy doboz rizst. Finom volt nagyon, és bár azt hittem, az ebédet össznépi hányás követi majd, meglepő módon jobban éreztük magunkat tőle.  A kínai férfi viszont nem evett semmit, hanem 5 ember helyét elfoglalva végigfeküdt a padon és szenvedő arccal elaludt a felesége ölében, aki aggódva simogatta az arcát.

Az ebédet újabb horgászkísérlet követte, de ekkor már csak kicsi halakat fogtak azok, akik még lelkesek voltak, igaz, azokból ötöt-hatot is egyszerre.

Lassan ennek is vége lett, elindultunk visszafelé. A szigeteknél megálltunk és a program szerint lehetőség nyílt búvárkodásra, fürdésre, ami a nagy melegben nagyon jólesett, Kata is élvezte. A kínaiak ezt is nagyon komolyan vették: tetőtől talpig búvárruhába öltöztek, férj-feleség egyaránt, anyós körülöttük ugrált, segített nekik. A búvárruhára felvették a mentőmellényt, a lábukra békatalp került. A férj a búvárszemüveg-pipa mellé felcsatolta a vízálló fejkamerát, víz alatti fényképezőgépével lefotózta felismerhetetlenül beöltöztetett élete párját, majd kézen fogva elcsattogtak a lépcsőhöz. Óvatosan a vízbe ereszkedtek – először a férj, aztán a feleség, majd a létrába kapaszkodva ott is maradtak a hajó mellett, és egymás kezét fogva épp csak hogy bedugták a fejüket a vízbe. Mint kiderült, úszni egyikük sem tudott. A személyzet ezt látva azonnal cselekedett: a megmaradt tintahalmaradványokat beöntötték a korlát mellett a vízbe, így  hamarosan a környéken lévő összes kis és nagy hal a házaspár békatalpai körül kavargott, akik nagyon is elégedettek voltak a fejleményekkel.

Mi úszni tudó többiek is láttunk azért sok szép és különleges vízi élőlényt, a tengeri élővilág gazdag és változatos volt, Béci Andrissal sokáig lebegett a meleg, napsütötte vízben.

A hazaút csodaszép élménnyel ajándékozott meg bennünket: a tenger megnyugodott, lágy szellő fújdogált, a naplemente fényei rózsaszínre festették a felhőket, az aranyhíd ragyogott előttünk. Végül pedig a kapitány Andrisnak ajándékozta a (mások által is kifogott) 5 halacskát, amit otthon, a bungink konyháján elkészítettek nekünk, ez volt a vacsoránk és nagyon élveztük.

A többiek kicsit később érkeztek, de hamarosan ők is befutottak. Az ő napjuk is nagyon jól telt, Thalane-ban voltak kenutúrán, a mangrove erdő gyökerei között bujkáltak kis ladikjukkal és  nagyon tetszett nekik a profi idegenvezetőjük. Majmokat és rákokat láttak, rengeteget fotózták és videózták egymást, teljesen más volt nélkülünk a hangulatuk. A túra után a városban tették ki őket, sokat vásároltak és tuk-tukkal jöttek haza, ami egy újabb kaland volt számukra: a sofőr csak úgy kipörgette a húszat és centikre "száguldottak" el a sétáló emberek mellett!