2015. december 24. – 2016. január 9.

Ildi+Béla

Viki (21), Peti (19), Tomi (17), Andris (9), Kata (4)

Indulás

Mivel december 24-én délben indultunk, 23-án tartottuk nálunk a nagy családi karácsonyt. A karácsonyfát már korábban elhozta hozzánk a Jézuska, Kata nagy örömére, aki csak ült előtte hosszú percekig, csodálta a fényeket, díszeket – nagyon kedves látvány volt.  15 főre főztem, két hosszú asztalt terítettünk, felhoztuk a pincéből a tartalék étkészletet, becsomagoltuk az ajándékokat, kitakarítottunk… mindezt úgy, mintha nem másnap indulnánk a világ másik felére.

Hála Istennek szép közös karácsonyunk volt. A szokásos drukk elmaradt, minden jól sikerült, vidáman, egyszerűen ünnepeltünk. Sok szép ajándék került a fa alá, volt köztük meglepetés, és olyan is, amire már nagyon vágyott valaki, sok örömet szereztünk egymásnak.

Mindezzel együtt estére már nagyon fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, nem most pakolunk, inkább gyorsan lefekszünk, miután eltakarítottuk a vendégség után maradt romok nagy részét és holnap korán reggel majd bepakolunk,és már csak az utazásra koncentrálunk.

Ez így is lett. A repülőnk délben indult, 10-re kellett a reptéren lennünk, 9-re hívtuk a taxi(ka)t – mivel heten nem fértünk be egy autóba. Egy 7 fős család csomagjainak 2 hétre szóló összepakolása nagy kihívás. Nem volt ez másként most sem. Előkerültek a nagy hátizsákok és indult a vita: mi fér be és mit kell itthon hagyni. Sajnos be kell látnom, hogy velem volt a legtöbb probléma. A fiúk könnyedén összecsomagoltak 6 pólót, 10 alsógatyát, 2 rövidnadrágot és 1 papucsot. Vikivel sem volt gond, az egyetlen luxuscikk, amihez ragaszkodott, a mini hajvasaló volt – nos, azt könnyedén betuszkoltuk a ruhák közé. Sok helyet foglalt a gyógyszeres kistáska, a naptejek és a pipere: mivel folyadékot nem lehet a gépre felvinni, muszáj volt mindent a nagy hátiba csomagolni. A gyógyszerek között volt fájdalomcsillapító, hasmenés-gátló, erős hányás-hasmenés esetére ásványi anyagokat tartalmazó italpor, Katának, Andrisnak lázcsillapító, fertőtlenítő szer és ragtapasz. Vittünk magunkkal 50-es, 30-as és 10-es faktorszámú napvédő krémeket (hála értük a húgomnak, akinek megmaradtak még nyárról) és a piperébe kerültek a dezodorok, mini borotvahabok, borotvák a fiúknak, arckrém nekem.

2 nagy táskánk volt összesen: egy Vikinek, Petinek, Tominak és egy nekünk: Béci, Andris Kata és én. A hajszárítót megvétózták, a mini vasalóból nem engedtem (teljesen amatőr!), és hosszas könyörgésre bekerült a hajlakk (persze egyszer sem használtam, és útközben ott is hagytuk valahol). Szóval elég gáz vagyok.

Emellett volt egy kis hátizsákunk kézipoggyásznak… és ennyi. Mikor a taxik megérkeztek, csodálkoztak is a sofőrök!

A reptérre menet megvalósult egy régi álmom: azt mondtam a sofőrnek, hogy „kövesse azt az autót”! És bár mindent megtett, a másik taxis mégis meg tudott lépni, aztán kiderült, hogy mi vagyunk előrébb… nos, kalandos utunk volt.

Az első repülőút nem volt különösebben érdekes. Qatarral mentünk, egy luxus légitársasággal, ami elnyerte a világ legjobb légitársasága díjat is. Érthető: 300 db új repülőgépet rendeltek a következő évekre, a gépparkjuk átlagéletkora 5 év. A jelenlegi legnagyobb óriásgépből most 8 van nekik. A pilóta magyar volt. A 6 órás út alatt kaptunk enni-inni, az ülések háttámlájába épített képernyőn lehetett filmet nézni, zenét hallgatni, videojátékot játszani, vagy a műholdas kamerán figyelni, hol járunk éppen. A gyerekek jól elvoltak, még különösebben nem fáradtak el, este 6-kor (itthoni időszámítás szerint) értünk Dohába. Már sötét volt, mire leszálltunk, de szép képet nyújtottak a dohai felhőkarcolók.

Egy kissé feszített tempóban kerestük az átszállási lehetőséget: mindössze másfél óránk volt. A dohai reptér igen nagy, de a gyerekek örömére sok a mozgójárda, ami a kapukat köti össze egymással. A két kicsi végre felszabadultan szaladgálhatott a sok ülés után, boldogok voltak, kiabáltak, alig lehetett lecsendesíteni őket. Mikor odaértünk a kijelölt beszállókapuhoz, már szólították az utasokat: most az 5. zónában ülőket kérjük, most a 3. zónában ülőket… Mi csak néztünk: milyen zóna?! Aztán nagy nehezen rátaláltunk a beszállókártyán, de addigra persze a mi zónánk már beszállt. Sebaj, mentünk mi is. Hát ez egy akkora gép volt…! 2 teljes emeletes, 517 férőhelyes, egy kisebb falu lakosságának megfelelő mennyiségű stewardessel. Mi a 74. sorban ültünk, és mögöttünk volt még 2 zóna (meg felettünk egy második szint). Airbus A380-800.

Bevallom, nem szeretem a repülést, félni is szoktam, ha turbulenciás az út, de ezen a gépen semmit nem lehetett érezni! 12 szék egy sorban!Középen 4 ülés, a két szélen az ablakoknál 4-4, és ellátva minden kényelemmel: takaró, kispárna zokni, fogkefe, alvómaszk, füldugó. Dönthető ülések, választható menü, a gyerekeknek játék. El voltunk bűvölve. Nagyon kedves volt az is, hogy a két kicsinek a többi gyerekkel együtt a felszállás után szinte azonnal kihozták a vacsorát, így volt idő és lehetőség segíteni nekik az evésben-ivásban, mielőtt mi is megkaptuk a tálcánkat, mert azért összességében szűkös volt a hely.

A vacsora keleties volt, háromféléből lehetett választani, étlapot kaptunk hozzá: csirke, bárány, vagy vegetáriánus. Kicsit csípős volt a csirke, finom a bárány, sok volt a zöldség és a rizs, adtak mellé sütit és salátát és gyümölcsöt, inni annyit lehetett kérni, amennyit akartunk… igazán meg voltunk elégedve.

Az út időtartama ismét 6 óra volt, a gyerekek továbbra sem voltak túl fáradtak; Kata keveset aludt, Andris is csak az utolsó órában bóbiskolt el. Bangkokban reggel hétkor szálltunk le (a szervezetünkben éjjel 1 óra volt.)

Még a gépen kiosztottak egy regisztrációs nyomtatványt, amit mindenkinek külön-külön ki kellett tölteni, de ekkor már eléggé le voltam fáradva, nem figyeltem annyira, hogy ki mennyire veszi komolyan a feladatot. Így történt, hogy Tomi a két oldalból csak az egyiket töltötte ki, a többiek közül volt, aki nem írta alá vagy nem írta be a hotel nevét (a kitalált hotel nevét), ahol majd lakni fogunk. Ez elég nagy problémát okozott, mert Bangkokban óriási sorok álltak az útlevél ellenőrzésnél és véresen komolyan vették a lapok meglétét – egy csomó idő elment, mire mindegyik regisztrációs papír megfelelően ki lett töltve. Most már tényleg alig álltunk a lábunkon, majd megfagytunk, mert a reptéri légkondi ontotta a kellemes 16 fokot. Dönteni kellett, hogyan tovább: menjünk ki a városba, vagy keressünk vonatot/buszt/repülőt, ami továbbvisz bennünket a szigetekre.

Mindenki hisztis volt, én a legjobban. Kerekperec kijelentettem, hogy semmi pénzért nem vagyok hajlandó éjjel 2-kor (a szervezetemen belül) kimenni egy hatalmas metropoliszba két hullafáradt kisgyerekkel és végigcsinálni a szállást kereső tortúrát velük. És ha már úgyis itt vagyunk a reptéren, hát vonszoljuk át magunkat a nemzetköziről a belföldi oldalra és nézzük meg, hogy mi mikor hová visz bennünket… de még ma!

Béci és Viki nagyon aranyosak voltak. Minket letelepítettek egy megfelelően hosszú széksorba, és nekivágtak, hogy irodáról irodára járva a lehető legjobb ajánlatot megkeressék. 7-en vagyunk, nagyon nem mindegy, mennyibe kerül!

Kb. 1 órán keresztül nem is láttuk őket, végül Viki jött jelenteni a fejleményeket. A 9 óra 30-as és a 10 órás járatokra már nem volt hely. Mehettünk volna később elég drágán Phuketre, vagy a 17 óra 15-kor induló géppel Krabiba, a Thai Airways-zel, olcsón. Emellett döntöttünk, és miután megvettük a jegyeket, kerestünk egy éttermet, ahol ettünk valamit és próbáltunk ébren maradni.

Aztán feladtuk. Kerestünk egy olyan helyet a reptér egy sarkában, ahol kevesebben voltak, leterítettük a paplanhuzatot, amit a tengerparti héderezéshez vittünk, ráterítettünk pulcsikat, lefektettük Katát és Andrist, betakartuk őket kendőkkel, mi pedig végigfeküdtünk a széksorokon. Kb. 5 perc alatt elaludt az egész család…. kivéve engem, mert én őrködtem. A reptér tele volt thai utazókkal. Érdekes volt figyelni őket, és elképzelni, hová mehetnek. Látszott, hogy a legtöbbjük nem szokott hozzá a cipőviseléshez (pláne magassarkúhoz), kényelmetlenül feszengtek az ünneplő ruháikban. Sokaknál spárgával átkötött papírdoboz volt kézipoggyász gyanánt. Jönnek Bangkok különböző jobb-rosszabb negyedeiből, mennek a rokonokhoz északra vagy délre, viszik az ajándékokat, karácsony van… érdekes volt figyelni őket.

De nagyon, nagyon fáztam. A légkondi csak fújta, fújta a hideget, lobogott még a hajam is tőle. És nem lehetett kikerülni: minden 5 lépésnél állt egy ember magasságú szerkezet, nem is értettem, kinek jó ez.

Tomi felébredt, ő is át volt fagyva – mondtam neki, menjünk már ki az épületből, hátha kint melegebb van! Ahogy kiléptünk az utcára, elárasztott bennünket az a kellemes, párás 30 fok, az illatok, a szellő. Csodálatos volt. Üldögéltünk a buszmegállóban, két megfáradt turista, sápadtan, karikás szemekkel és éreztük, ahogy felenged a csontjainkban a hideg. Megérkeztünk.

Mikor már nem vacogtunk végre, visszamentünk a többiekhez, akik szintén kezdtek magukhoz térni. Nyűgösek voltunk és álmosak, de jót tett a szundi, azért optimistábban láttuk a világot. Béci nyomban elő is kapta a 10 éves útikönyvet, na most szállást foglalok! felkiáltással és felhívott egy telefonszámot. Pár perces beszélgetés után elégedetten tette le: van szobánk Krabiban és kijönnek értünk a reptérre.

Ez igazán jó hír volt.

A gépünk csak 5-kor indult, de már 3-kor becsekkoltunk, hogy legyen egymás melletti ülőhelyünk (ezt még a hölgy mondta az irodában), meg azért is, hogy teljen az idő.

Nézegettük a boltokat, vettünk egy papucsot Katának, Vikinek tetszett egy óra, de papa mindig arra tanít bennünket, hogy soha nem egyből választunk, így lemondott róla.

Egy Airbus 330-300-as, 300 személyes nagy géppel repültünk, szinte teljesen tele volt. A menetidő 1 óra 10 perc volt. Ahogy kiléptünk a reptérről, egy Mr Bela feliratot tartó ember várt bennünket egy Toyota kisbusszal.

Az út kb. 25-30 percig tartott, én semmire nem emlékszem, úgy aludtam végig, mint a bunda. A Bay Lay bungallók Ao Nang település nyüzsgő, boltokkal és éttermekkel teli főutcáján volt. 3db kétágyas,  fürdőszobás szobát kaptunk légkondival és egy-egy csótánycsaláddal felszerelve összesen 3900 Bath – ért (x7=Ft). A szobák sorházszerűen egy belső udvarban voltak, kis kertes labirintusban lehetett őket megközelíteni. Az ágyak, a fürdőszobák tiszták voltak, régi kb. 30 éves dizájn. Viki Petivel, Tomi Andrissal és mi ketten Katával aludtunk egy-egy szobában. Vikiék hozzánk jöttek zuhanyozni, mert amikor a csapot kinyitották, a lefolyóban náluk lakó, alvó csótánycsalád hirtelen életre kelt. A bungi-resortban a  lakóközösség főleg fiatalokból állt, de volt több korunkbeli házaspár is.

Miután nagyjából elrendezkedtünk, elindultunk vacsorát keresni. Kata palacsintát szeretett volna, meg is tudtuk a bungitulajtól, hogy kb. 100 méterre tőlünk van egy mozgó palacsintaárus. A főúton sok hangulatos étterem volt nyitva, szólt a zene (Wonderful life), rengeteg turistát láttunk. Sajnos a palacsintaárus kickbox meccsre ment, így – mert már tényleg nagyon fáradtak voltunk – nézelődés helyett visszafordultunk és a saját szállásunk éttermében vacsoráztunk. Nagyon finom thai ételeket ettünk, kedvencünk a kókuszos csirkeleves rizzsel. Ittunk hozzá frissen facsart görögdinnye- és narancslét, Andrisnak lecsúszott egy hamburger sült krumplival, Kata pedig mindenből csipegetett egy kicsit.

Csótányok ide vagy oda, mindenki nagyon gyorsan elaludt.