Január 5.

Nagyon jól aludtunk, Béci ébredés után elment és leadta a koszos ruhákat a mosodába. Nagyon kedves volt, be is vásárolt nekünk piskótákat, kakaókat, kávét nekem és átalakítókat a konnektorokhoz, hogy tudjuk a telefonokat tölteni. Reggeli után összepakoltunk és elindultunk az új szállásunk felé.

Mivel a GPS továbbra sem állt a helyzet magaslatán, meg kellett kérdeznünk, merre haladjunk, és amilyen mázlink volt, pont egy autókereskedésbe szaladtunk be érdeklődni, ahol kiderült, hogy 100 méterre vagyunk már csak a céltól. A "hotel" messziről nem tűnt biztatónak, a tulajnéni, egy öreg anyóka, viseltes ruhában várt minket, a segítője rasztahajú, lepukkant koszos pasinak tűnt, de a szobák hatalmasak, tiszták és csendesek voltak. Az ágyak felett szúnyoghálós baldachin, kézműves ágytakarók és szőnyegek, normális, tiszta fürdőszoba és szép kilátás fogadott. A szobák egy pajtaszerű, lábakon álló nagy épület emeletén vannak, légkondi nincs, de a víz itt is iható. A néniről kiderült, hogy kedves és szolgálatkész, kaptunk tőle törölközőket a partra, miután kitöltöttük a kötelező papírokat. Jó érzés, hogy két napig egy helyen leszünk, azonnal birtokba is vettük a szobákat.

Miután lepakoltunk, kíváncsiak voltunk, hova keveredtünk, így lementünk a partra egy elhagyatott kis úton. A mellettünk lévő ház kertjében vadul tombolt egy pitbull, elég ijesztő volt, de maga a tengerpart azért elnyerte volna a tetszésünket, ha nem fújt volna annyira a szél.

Azért maradtunk egy fél órát, aztán felkerekedtünk és kocsival visszamentünk a városba, ahol beültünk egy kis helyi étterembe, Omarhoz. Viki szegény nagyon betegnek érezte magát, állandóan papírzsepit vadásztak Andrissal.

 

Kata rajzolgatott, amíg megjött az ebéd.

Miután jóllaktunk, sétálni indultunk a városban és megállapítottuk, hogy Placencia nagyon tetszik nekünk. A főúttal párhuzamosan futott egy belső út, ahol a színes kis házak között árusok pakolták ki a portékájukat. Vikiék találtak egy helyi péket, aki nagyon finom kókuszos sütiket és fahéjas csigákat sütött frissen, így jól bevásároltak.

Az út a kikötőbe vezetett, megcsodáltuk a színes, karibi világot: élénk zöld, sárga, piros, rózsaszín házacskák, türkizkék tenger, pálmafák, hófehér homok, pelikánok... Béci nagyon szeretett volna már tengeri tehenet látni, és meg is kérdezett egy helyi kis mini utazási irodát - búvárközpontot, hogy mennyiért vinnének el minket egy tengeritehén-néző körre. Összejöhetett volna a program, ha mind együtt vagyunk, de a gyerekek leszakadtak tőlünk az árusok láttán, és bár hívtuk őket és jöttek is futva, este negyed 6-kor már nem volt értelme elindulni. Viszont megbeszéltük, hogy holnap visszajövünk.

Ekkor a fiúk delfineket vettek észre a kikötő vizében, amitől mindannyian állati izgatottak lettünk. Szerencsénk volt, mert többször is megpillantottuk a delfinek hátát ki-ki bukkanni a tengerből, igyekeztünk fényképeket is készíteni.

A naplemente csodás volt, a csönd, a tenger látványa, a szivárványszínű égbolt, az aranyhíd látványa mélyen megérintett bennünket.

Elcsendesedve indultunk vissza az autóhoz, és menet közben Béci még vett nekem egy szív alakú, faragott fatálat - némi alkudozás után.

A szokásos kakaós, kekszes, fahéjas csigás vacsink után annyira fáradtak voltunk már, hogy hamar kidőltünk és 8-kor már mindenki aludt.