Január 6. szombat

Hát az a helyzet, hogy bár tényleg klassz a szállásunk, a szellős, pajtaszerű kialakítás miatt éjjel olyan hideg volt, hogy majd megfagytunk. Az összes törölközőt magunkra terítettük és még pulcsikat is felvettünk, mégsem volt valami komfortos a helyzet - ráadásul többször fel kellett kelni és hideg padlón átcaplatni a szoba túlsó végébe, hogy a gyerekeket is betakargassuk. Nem voltunk valami kipihentek.

Béci reggel fél 7-re húzta az ébresztőt és átment a nagyokhoz kelteni őket. Mikor visszajött, mondta, hogy ők is nagyon fáztak, de nekik nem volt annyi eszük, hogy a törölközőket használják plusz takarónak.

Megettük a tegnapi maradék sütiket és kakaókat, majd kocsiba ültünk és Andris vezetésével kb. háromnegyed óra alatt eljutottunk a Jaguár Nemzeti Park bejáratáig. Itt egy néni fogadott bennünket és miután Béci kis tájékozódás után megtudta, hogy túravezetőt lehet fogadni, egyből meg is tette. Daniel hamarosan megérkezett és elmondta, hogy több lehetőség is van, van kisebb és nagyobb vízesés, lehet a folyón gumikarikában (tube on the river) "hajókázni", lehet gyalogolni rövidebbet-hosszabbat... válasszunk.

Mivel mindenki éhes maradt a nem túl laktató reggeli után és a vezetőnk szerint fontos, hogy együnk, mielőtt elindulunk, a többiek elmentek bevásárlótúrára, addig én átöltöztem a helyi fürdőszobában fürdőruhába. Azért még most is elég hideg volt, de melegedett az idő.

A kaja 6 burrito volt, ami nagyon jól jött, mert mindenki megéhezett a gondolatra, hogy most majd elnyel bennünket az őserdő.

Daniel beült hozzánk és elindultunk egy 6 km hosszú, nyílegyenes földúton az őserdő szívébe. Menet közben egyszer megálltunk, mert a fejünk felett hatalmas felfordulás támadt: bőgőmajmok ugráltak egyik fáról a másikra és közben nevüknek megfelelően hangosan bőgtek, ami azért elég különleges volt.

Egy parkolóban álltunk meg, ahol megettük a burritókat, és Andriska behisztisedett, mert neki nem jutott egy egész, csak egy fél adag. Mivel az út elején a vezető figyelmeztetett bennünket, hogy használjunk szúnyogriasztót, most jó alaposan befújtuk magunkat tetőtől talpig, amivel megint csak sok idő eltelt, de ennek jó oka volt. Indulás előtt, még itthon, mikor a taxival mentünk a reptérre, Béci húga felhívott bennünket, hogy most látott egy filmet a Spektrumon Belize-ről, és ígérjük meg, hogy nem megyünk a Jaguár Nemzeti Parkba, mert itt él egy olyan szúnyogfajta, ami a petéit a csípés során a bőr alá rakja, a lárva ott kel ki és egy nagy lyukon keresztül rágja ki magát kifejlődés után. Nos, igaza volt, valóban itt él ez a szúnyog és Daniel hangsúlyozta is, mennyire fontos a védekezés. Ennek ellenére ő csak a lábszárát fújta be és mikor kérdeztük, hogy nem aggódik-e a többi testrésze miatt, csak legyintett és mutatta a korábbi, lárvarágta lyukakat a bőrén. Juj! Andriskával veszekedni kellett egy sort, mert a hiszti miatt a fújkálást sem engedte, de végül mi győztünk.

A parkolóban mindenkinek fel kellett venni egy mentőmellényt és kaptunk egy-egy gumikarikát, amit ha a fejünkre tettünk, könnyebb volt cipelni. Így megpakolva gyalogoltunk az őserdei ösvényen vagy 20 percet. Egyszer-kétszer megálltunk, mert Bécit továbbra is csípték a szúnyogok és szúnyogriasztóztunk kicsit.

Egy keskeny, sekély és néhol elég gyorsfolyású folyóhoz érkeztünk, ahol bele kellett ülni a karikákba. Béci vette Katát az ölébe, mi többiek a hátizsákokat próbáltuk szárazon tartani. A telefonokat, fényképezőket nem hoztuk magunkkal, csak Viki telefonja volt elöl, ő készített fényképeket - illetve az ő telefonjával néha Peti, amiért nagyon izgultunk, mert Peti vicces fiú és elég ügyetlenke.

A gyors folyás miatt össze kellett kapaszkodnunk, így egy 8 úszógumiból álló kontingenst képeztünk, amit a vezető hátulról próbált irányban tartani. Általában sikerült is neki, bár szegény többször volt a vízben, mint szárazon. Szerencsére a víz nem volt túl hideg, a kb. 45 perces üldögélés nem viselt meg senkit. Nagyon szép élmény volt így a folyón lefelé csordogálni, közben a fejünk felett a tiszta kék eget, az érintetlen őserdei lombkoronát bámulni, figyelni a madarakat és néha megpillantani egy-egy majmot. Szerencsére a lombok között átszűrődő fényben nem kellett a leégéstől sem tartani. Mindenkinek nagyon tetszettek a kisebb zúgók és a nagy kanyarok, amikbe összekapaszkodva, nagyokat nevetve simultunk bele.

Egy kis ösvény mellett volt a végállomás, kikecmeregtünk a gumikból és a vizes fürdőruhában elindultunk befelé az erdőbe. A gumikat és a mentőmellényeket otthagytuk az út mellett egy kupacban. A gyaloglás már nem volt annyira kellemes, mert a fák árnyékában elég hideg volt, de az út felfelé vezetett, így nem fáztunk annyira. Velünk szemben más turisták is jöttek, ami megnyugtató volt, már csak a szúnyogok miatt is. A szúnyogriasztó kezdett elfogyni, pedig még szükség volt rá, hiszen bent jártunk az őserdő mélyén.

Mielőtt megérkeztünk a vízeséshez, még egy kis ijedtség ért bennünket: Kata egyszer csak óriásit sikított és térdig merült az út melletti pépes sárba. A szandálja is bent ragadt, Bécinek úgy kellett tapogatva kihalásznia a trutyiból. Szerencsére az ijetdtség nagyobb volt mint a baj, Katát és a szandálját lemosogattuk és mentünk tovább.

A vízesés egy emelkedő tetején tárult a szemünk elé. Az odavezető földutat kiálló gyökerek, görgetegkövek tették izgalmassá, mellettünk tobzódott az őserdei aljnövényzet. Daniel felhívta a figyelmünket egy nagylevelű páfrányfélére, ami WC papírként is használható, ha szükséges. Állatokkal nem találkoztunk, talán túl hangosak voltunk, vagy nem megfelelő napszakban próbálkoztunk megtalálni őket. A vízesésnél rajtunk kívül egy Ohio-ból érkezett pár volt, épp vetkőztek, hogy megmártózzanak a vízesés alatti kis tóban. Andris csatlakozott hozzájuk és halált megvető bátorsággal nem csak térdig, hanem nyakig elmerült a jéghideg vízben. A vezetőnk rá is szólt, hogy jöjjön ki gyorsan, mert vele már előfordult, hogy görcsöt kapott a hidegtől. Bár Andrisnak jól esett a fürdés, mi nem kaptunk kedvet hozzá.

A túra végén a parkolóba jutottunk, ahol kifizettük a vezetést és borravalót adtunk Danielnek. Megkérdeztük, hogy tud-e nekünk segíteni egy olyan program megszervezésében, amiben atollnézegetés, búvárkodás is van, és ő felírta az e-mail címünket és telefonszámunkat, hogy majd este jelentkezik a fejleményekkel.

Ekkor már nagyon éhesek voltunk, így megálltunk az első útszéli kis talponállóban, hogy együnk valamit. Nagyon érdekesnek találtuk, hogy Belize-ben a legtöbb boltnak, de a benzinkútnak, autószerelőnek, zöldségesnek a cégtáblája alatt ott van kifüggesztve a tízparancsolat. Milyen szép gondolat, nem? Ránk is ránkférne nem egy helyen, leginkább a parlamentben. Honatyáink rá-rá pillanthatnának néha a miheztartás végett.

A tízparancsolat mellett egy helyi cica is nagy sikert aratott a család körében, Béci leült mellé a földre, úgy simogatta, ő pedig dorombolt ezerrel.

https://youtu.be/dHvlTUnQKP0

 

- itt meg is nézhetitek, hogyan kell narancsot pucolni professzionálisan.

Miközben a rendelt fogások elkészültére vártunk, figyeltük a helyiek mindennapi életét. Mellettünk egy kisfiú narancsot árult és lehetett tőle venni frissen facsart narancslét, illetve meg lehetett kérni, hogy a vastag héjú gyümölcsöt hámozza meg nekünk egy jópofa szerszámmal. Az úton közben mindenféle járművek haladtak megpakolva, egy 6 éves forma kisfiú érkezett felnőttbiciklin ülve, egyszer pedig megállt a helyi busz, a sofőr kiszállt és gyorsan vett magának egy burritót elvitelre. Az utasok közben türelmesen vártak.

 

 

Placenciába visszaérve egyenesen a kikötőbe hajtottunk (fél 4-kor), ahol a tegnap előzetesen leszervezett tengeritehén-nézegetés várt ránk. Megtaláltuk a bácsikánkat, akivel Béci megállapodott, és miután megbeszélték a részleteket, mondta, hogy várjunk egy keveset a hajónkra.

Telt az idő, tébláboltunk a kikötőben, végignéztük (újra) a kisbolt választékát, vettünk vizeket, de a hajó csak nem akart jönni. Végül kb. fél 5 lett, mire jelezték, hogy befutott, és kiderült, hogy egy kis motorcsónak csupán és egy kövér, véreres szemű és piros pólót viselő afroamerikai a kapitánya. Mikor nagy lelkesen kérdeztük tőle, hogy fogunk-e látni manatit, nagy búsan rázta a fejét, hogy késő van már ahhoz. Kicsit elszontyolódva ültünk a csónakba és kb. 20 perc száguldás után érkeztünk a lagúnába. itt aztán nagyon kellett figyelni, mert a manati csak az orrát dugja ki kb. 5 percenként, és nekünk azt kell észrevenni. A fényviszonyok nem voltak már tökéletesek, alattunk a víz napsütötte türkiz helyett naplementei acélszürke volt. Azért szerencsénk volt, többször is megpillantottuk az orrocskákat és amikor a közelükbe jutottunk, láttuk a tengeritehén fehér hátát a vízfelszín alatt.

A naplemente viszont most is gyönyörű volt, már ezért is megérte eljönni erre az útra.

Hazafelé a városban még megálltunk kakaókat, kávékat és fahéjas csigákat vásárolni, aztán megérkeztünk a szuper kis hideg szállásunkra. Itt fürdés következett volna, amikor Andriska a zuhanyzóban megpillantott egy féltenyérnyi nagyságú skorpiót a falon, amit aztán Béci halált megvető bátorsággal dobozba zárt és a korláton keresztül ledobta a lenti homokba. Figyeltük, ahogy komótosan elindul a bozótos felé és hamarosan eltűnt az aljnövényzetben.

Megnyugodva tértünk vissza a szobába, amikor újabb rémületes látvány tárult a szemünk elé: a fiúk lábán furcsa, piros udvarú vércseppnek tűnő szúnyogcsípések voltak. Azonnal aggódva kerestünk rá a neten a jelenségre és persze rögtön a legborzalmasabb képekkel szembesültünk. Végül Bécinek eszébe jutott, hogy küldjük el a csípésekről készült képet Daniel e-mail címére, ha valaki, hát ő meg fogja tudni mondani, kell-e aggódni vagy sem.