Január 7.

Még este megnéztük az időjárás előrejelzésben, hogy ma nem lesz jó idő, ezért nem siettük el a felkelést. Éjjel most nem fáztunk annyira és egész jól aludtunk. Kb. reggel 9-re tértünk magunkhoz és egyből az e-maileket néztük, jött-e válasz Danieltől a szúnyogcsípésekkel kapcsolatban. Hála Istennek igen, és minden rendben van, ez a szúnyog nem az a szúnyog!

Ekként megnyugodva kezdtünk el készülődni és a reggeli után kb. 11 óra lett, mire kicsekkoltunk. Bepakoltuk a cuccokat a kocsiba és elindultunk. Hosszú út állt előttünk, először maja romokat akartunk nézni, aztán pedig még el kellett jutnunk Dangigába, mert elfogadtuk tegnapi vezetőnk, Daniel ajánlatát a holnapi búvárkodós túrára. Amikor még volt wifink, próbáltunk szállást foglalni, de az egyetlen lehetőség egy közös szállás lett volna, nyolcunknak 25e Ft-ért, ami ugyan 9.5-ös értékelést kapott a bookingon, de nem volt hozzá saját fürdőszoba. Egyszer már volt hasonló élményben részünk Dél-Afrikában.. ami ugyan nem volt rossz,... de jó sem. Mindenesetre emlékezetes volt, ezért úgy döntöttünk, ha Daniel foglal nekünk hotelt, akkor azt is elfogadjuk. Így estére szállásunk már volt, csak el kellett jutni oda.

Andris vezetett, Béci az útikönyvet olvasta. Kb. másfél órányi utazásra volt az első romterület (Nim li punit), ahol amikor kiszálltunk, egyből eleredt az eső. Ennek ellenére gyönyörűséges volt a mélyzöld fűben a régi kövek látványa. A romterület csodálatosan rendben tartott, igazán igényes helyként bújik meg a hatalmas őserdei fák között.

 

Rajtunk kívül nem nagyon volt más, így egészen a magunkénak érezhettük a helyet.

Az utazás legszebb része azonban csak ezután következett: a második romterülethez igyekezve lehajtottunk a főútról és 6 mérföldön át haladtunk a totál autentikus belize-i tájon keresztül. Menet közben láttunk pálmalevéllel fedett kunyhókat, állatokat, bepillantást nyerhettünk néhány másodperc erejéig a bennszülött lakosság mindennapjaiba. Patakban mosó asszonyok, kerti tűzhelyen ételt készítő családok mellett hajtottunk el, nagyon érdekes volt.

Körölöttünk tombolt az érintetlen természet, simán el tudtuk képzelni, hogy ha itt elvesznénk, soha nem találnának ránk. (De miért is vesznénk el??!)

Az utazás végén pedig ismét egy pedánsan rendben tartott, angolos-írországi hangulatot árasztó, a fák tövében gubbasztó koboldokat idéző romterületen találtuk magunkat. Egyik véglet a másik után...Most mintha egy középkori film forgatási helyszínébe csöppentünk volna bele.

 

A gyerekek is nagyon élvezték, felmásztak a falakra, Katáék kergetőztek a nagy füves részeken, csak sajnos már megint hulla éhesek voltunk, és korgó gyomorral nem olyan könnyű ennyi különleges látványt befogadni.

Így aztán újra autóba ültünk és elindultunk visszafelé. Belize sajnos nem a lépten-nyomon felbukkanó éttermeiről/boltjairól híres, így jó sokat kellett vezetni, mire megpillantottunk egy, a sötétben kivilágított házat, ami étteremnek nézett ki. Elhajtottunk mellette, de gyorsan visszafordultunk és már ott is álltunk egy útmenti kifőzde előtt, ami első pillantásra nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de mi már nem ültünk fel a látszatnak. Hamarosan ki is derült, hogy itt is irtó kedves mindenki, a tulaj kínai és ezért a szokásos panírozott dolgokon kívül lehet enni thai jellegű zöldséges-rizses egytálételt, sőt leveseket is, ami igazi felüdülés volt az utóbbi napok étkezései után.

Csak hát sokan vagyunk, sokfélét rendeltünk, az idő meg csak telt. Végül 8 körül hívtuk fel Danielt, hogy itt és itt vagyunk, hogyan tovább? Kiderült, hogy ott vár bennünket a Jaguár Park mellett, ettől aztán tök nagy lelkifurdalásunk lett, mert legalább 1 óra, mire odaérünk. Semmi gond, mondta, megvár. Így hát 9 körül felvettük őt a Jaguár Park mellett az út szélén, és innen még el kellett jutnunk Dangigába, ahol aludni fogunk.

Dangiga nem a legszebb város, ahol valaha jártunk, sőt. A szálloda utcája elég ijesztőnek tűnt, a szálloda belülről pedig még ijesztőbbnek. A neve Central Hotel, aki olvasott Rejtőt, az tudja!

A recepción ülő öregember csak spanyolul tudott, de nagy mosollyal az arcán kapta ki Béci kezéből a 100 dollárt a szobákért és adott vissza valamennyit. Elsőre nem is találtuk meg a szobákat, de aztán kiderült, hogy mi a földszinten, a többiek az emeleten alszanak majd. Kisebb sokként ért a folyosó végén látható "BANO" (fürdő) felirat, de aztán megkönnyebbültem, amikor benyitva a szobánkba láttam, hogy van saját fürdőszobánk.

A többiek állati lelkesen videózták és fotózták a szobájukat - tényleg nagyon ritkán van lehetőségünk ennyire lepukkant helyen lakni. Kiderült, hogy kaptunk extra matracot is, aminek akkor lett igazán jelentősége, amikor fintorogva kipróbáltam a franciaágyat - olyan érzés volt, mint amikor kést forgatnak a gerincemben. A rugós matrac rugói kb. 100 éve adták fel a küzdelmet, a fenekem a matrac mélyére süllyedt, a fejem és a lábam égnek állt. Béci szegény mindent megpróbált, hogy kényelmesebbé tegye a helyet, Andris és Kata pedig olyan fáradtak voltak, hogy azonmód elaludtak az egyik egyszemélyes ágyon. A fürdőszoba állapotát látva inkább kihagytuk a fürdést, csak a fogunkat mostuk meg. Béci először az extra matracot tette a franciaágy dupla matracára, de így is baromi kényelmetlen volt, utána levettük a dupla matracot az ágykeretről, amiről kiderült, hogy tulajdonképpen 4, csempével felrakott betonfal, közepén egy nagy lyukkal, amire girbe-gurba deszkákat helyeztek ágyrács gyanánt. Erre visszatettük a plusz matracot, végül azon aludt ő, én pedig Katával az egyik egyszemélyes ágyon úgy, hogy magunk alá terítettük a strandra hozott lepedő felét, a másik felébe meg próbáltunk betakarózni. Ez így elég kevés volt, Kata rugdalózott álmában és én nem sokat aludtam, mert szinte éreztem, ahogy az élősködők ellepnek bennünket. Amikor pedig nagy nehezen elbóbiskoltam végre, akkor meg Béci kérdezte aggódva: Cicka, hogy bírod? Aztán a fáradtságtól már rémképeket kezdtem látni arról is, hogy ez az egész biztos csak átverés, lehet, hogy kirabolnak bennünket, és hát ha túl is éljük az éjszakát, ugyan milyen hajója lesz ezeknek holnap, akik egy szervezett utazás keretében itt altatnak minket?

Ráadásul amikor végre elájultam a kimerültségtől, fél 8 körül arra ébredtem, hogy szakad az eső! Na tessék!