8-kor Vikiék átjöttek és nagyon jókedvűek voltak. Poénkodtak az állapotokról, ők jól aludtak,nagyon élvezték a Central Hotel kényelmét, zuhanyoztak is és semmi problémájuk nem volt a hellyel. Jajistenem, öregszünk!

Daniel is előkerült és kedvesen mondta, hogy van egy jó étterem itt a szálloda mellett, gyerünk, menjünk reggelizni!

Lecibáltuk a csomagokat a szűk lépcsőkön és kilépve a kapun csodás napsütés fogadott. Az emberek mosolyogtak, mindenki barátságos volt, hangosan ránk köszöntek az idegenek. A reggeli finom és laktató volt, volt kávé és az étterem is mintha egy Rejtő regény díszlete lett volna.

Kb. 10-kor szálltunk be a kikötőben a csónakba, ami már a legelején is nagyon kényelmetlen volt. Úgy festett, mint egy klasszikus balatoni halászcsónak, egy nagy motorral megspékelve, keskeny és szűk padokon kellett ülni és nem volt mindegy, hogy ki hova kerül - a súlyelosztás miatt. Lassan kipöfögtünk a kikötőből, nyakunkban a mentőmellények, a pelikánok köszöntek nekünk, aztán rákapcsolt a motor és a csónak orra égnek meredt, kapaszkodni kellett erősen.

A tenger sima volt és türkizkék és az első sziget, ahol megálltunk, megfelelt a várakozásainknak: maga volt a karibi álom.

Körbesétáltunk, csodáltuk a látványt, élveztük a napsütést és mindannyian elmentünk WC-re. Gyönyörködtünk a zátonyon megtörő hullámok látványában, aztán kaptunk békatalpakat és szemüvegeket a búvárkodáshoz.

Kicsit inamba szállt a bátorságom, amikor megtudtam, hogy a búvárkodás tervezett helyszíne a zátonyon túl van - hogy hogy fogunk oda átjutni, elképzelni sem akartam. Szerencsére (szerencsétlenségünkre?) kiderült, hogy valóban nem kedvez nekünk az időjárás, ezért nem tudunk oda eljutni, ahova Béci szeretett volna és ahol egy tengerbe zuhanó függőleges sziklafal mellett lehet búvárkodni. Ehelyett vezetőnk kivitt bennünket a Tobacco Caye-hez, a hullámtörő mögötti "szélcsendes" korallzátonyhoz.

Elsőre mindenki állati lelkes volt, felvettük a békatalpakat, szemüvegeket, pipákat, Andriska is beöltözött, de az első csobbanás után pánik tört rá és sírva visszamászott a csónakba. Kata egy kis ideig Béci hátán lovagolt, de aztán neki is elege lett, így én "feláldoztam" magam és ott. maradtam velük és Daniellel a csónakban.

A többiek biztos élvezték a vízalatti látványt, de mellettünk egyre nagyobbak lettek a hullámok, ezért elkezdtem izgulni. Lassan mindenki visszajött, kiderült, hogy nagyon erős az áramlat és nehéz együtt maradniuk, plusz olyan sekély és hullámos a tenger, hogy a fenéken élő korallok Andrist is, Tomit is megsebezték egy kicsit, mindkettejük lába vérzett, mikor visszamásztak a csónakba. Ennek ellenére tettek még egy próbát, de hamar feladták, mert az időjárás kezdett tényleg kriminálissá válni.

Mikor mindenki újra biztonságban volt, elindultunk a tengeri tehenek felé, miután az előbbi szigeten visszaadtuk a búvárfelszerelést.

A távolban beborult az ég és látszott, hogy vihar van a tengeren.

A következő megálló egy brakkvizes lagúna volt, amit mangrove erdő ölelt körül.

A vezetőnkön látszott, hogy nagyon bántja a rosszul sikerült búvárkodás, és hogy most aztán belead apait-anyait, hogy legalább manatit lássunk végre. Láttunk is, méghozzá szinte testközelből! Nagyon vicces volt, ahogy Andrisék búvárszemüvegben kihajoltak a csónakból és bedugták a fejüket a vízbe, sőt Peti még víz alatti videót is készített egy szépen fejlett tengeri tehénről, Andris pedig próba-szerencse fejest ugrott egy manati fölé, hátha meg tudja simogatni. Ekkor már megint mindenki nagyon lelkes volt és az élmény csak fokozódott, amikor a mangrove mocsár mellett lehorgonyoztunk ebédelni. A menü friss ananászléből, natúr és csípős nachosból, salsa szószból, banánból és görödinnyéből állt.

Ebéd után egy kis sziget mellett haladtunk el, melyet teljesen birtokba vettek a madarak: a rajta álló néhány fa roskadozott a leszálló óriási kormoránok, sirályok, egyéb tengeri ragadozómadarak súlyától. Azért laktak a fán, mert olyan nagy a szárnyuk fesztávolsága, hogy a földre nem tudnának leszállni. A piros torkúak voltak a hímek, a fehér torkúak a nőstények és egészen közel engedtek magukhoz.


Utunk utolsó állomása egy magánsziget körülhajózása volt, ami régen egy nagy sziget volt, de egy hurrikán pusztítása után kétfelé vált. Itt Béci megkérte Carlost, hogy hadd szálljunk ki pár percre egy rövid séta erejéig, és ő el is intézte ezt nekünk. A sziget nagyon szép volt, előtte a kikötőben pelikánok vadásztak lelkesen a kis halakra. Meg akartuk hívni vezetőinket egy-egy italra a helyi bárban, de ők nagyon kedvesen elutasították az ajánlatunkat, így mi sem fogyasztottunk semmit, ellenben a WC-t itt is lelkesen használtunk.

A visszaút eseménytelen volt, csak már mindenkinek nagyon fájt a feneke.

Visszaérve Dangrigába kifizettük a túrát, adtunk borravalót és elköszöntünk Danieltől és Carlostól. Még sétálgattunk egy kicsit a piacon, Andris pólókat próbált, de végül csak 8 db Snickersnek kinéző fagyit vettünk, amiről aztán kiderült hogy inkább fagyinak kinéző, fagyasztott csoki. Azért elfogyott mindegyik.

A mai szállásunk már Belize Cityben várt minket, az út odáig elég hosszú volt, Béci  el is fáradt, mire odaértünk. Egy nagyon kedves házaspárnál lakunk, kaptunk vacsorát és a többiek kiélhették állatszeretüket a kutyákon-macskákon. A 4 kutya mindegyikét befogadták, a cicának pedig külön asztala volt az étkezőben, amin egy kis kosár volt az alvóhelye és ott kapott enni is - nagyon cuki volt. Ez az utolsó éjszakánk Belize-ben.