Bár be volt kapcsolva az ébresztő, de éjjel nagyon rosszul aludtunk és egy picit későn ébredtünk. Negyed 7-kor Béci magára kapta a ruháit és elrohant a reptérre, én pedig ébresztettem a kicsiket-nagyokat, csomagoltam a szétszórt csomagjainkat, hogy még 7 előtt lent legyünk a recepción, mert valahogy onnan kell majd 1 saroknyit gyalogolni a buszhoz. Ez még nem volt világos, ezért izgultam emiatt is, meg amiatt is, hogy hogy fogjuk elmagyarázni a sofőrnek, hogy a férjemet a reptéren kell összeszedni.

Nagy örömömre viszont, mikor a csomagokkal elindultunk a lépcsőn lefelé, ismerős hang ütötte meg a fülünket: Béci ott állt a pultnál és telefonált. Első gondolatom az volt, hogy baj van, nem sikerült az autóleadás, nem megyünk Belize-be, de aztán kiderült, hogy nagyon is ügyes volt: a kölcsönzős emberrel visszajött ide a szállodába és itt adta át neki a kocsit, így nem kell a busz miatt izgulni. Bár Béci elég stresszes volt az átélt dolgok miatt, látszott, hogy a kocsival minden rendben van és a sofőr nagy öleléssel búcsúzott tőlünk.

Az utazáshoz a szomszéd utcában volt a gyülekező (eljöttek értünk és átkísértek, tehát emiatt is felesleges volt aggódni...), ahol az adataink felvétele után kaptunk reggelit (rántotta, amerikai palacsinta, bab persze, görögdinnye, kávé ... nyami!) és épp hogy lenyeltük az utolsó falatokat, már indult is a busz.

Az utolsó malajziai buszozásunk tapasztalatai alapján elöl hagytuk a pulcsikat és jól is tettük, mert itt is baromi erősen fújt a légkondi. Miközben a határ felé haladtunk, egy kicsit elszomorodtam: határozottan megszerettem Guatemalát, sajnáltam, hogy itt kell hagyjuk.

Az út guatemalai szakaszát gyorsan megtettük, itt, Peténben voltak a legjobbak az utak, még topes is alig akadt, aztán megérkeztünk a határhoz, ahol az összes csomagot ki kellett szedni és gyalog kellett átmenni az ellenőrzésen. Ezzel legalább egy óra elment, de aztán újra megtaláltuk a buszt és immár Belize-ben folytattuk utunkat. Még a határ előtt felszállt egy pasi egy nagy köteg bankjeggyel, nála váltottunk mi is  USA Dollárt Belize Dollárra (1 USD 2 BZD).

A belize-i táj meglehetősen egyhangú volt a buszból kitekintve. Nyílegyenes, sima út, kétoldalt bozótos, erdős, lakatlan területek, melyeket egy-egy farm tör meg. A különbség Guatemalához képest elsősorban a gondozottságban mutatkozott meg, illetve az elszórtan, hatalmas területeken fekvő birtokok nagyságán. Hosszú idő óta itt láttunk először például lenyírt gyepet. A farmokon állatok legelnek, a házak szépek, színesek és mindegyiknek van tornáca. A tornác korlátja általában más színűre van festve, mint a ház fala: ha rózsaszín a ház, fehér a tornác, ha kék, akkor sárga, stb. A tetőt általában bádog fedi és ennek a színe is eltérő a ház színétől. Ettől nagyon vidám, karibi hangulatú a látvány, miközben a stílus inkább Angliára hajaz. A részletek szépen kidolgozottak, a faragások igényesek. A farmokat kerítés veszi körbe.

Belmopanba viszonylag hamar odaértünk, itt páran leszálltak, aztán folytatódott az utazás, amit már elég nehezen bírtunk, unalmas volt.

Belize Citiyről sem írtak túl jókat sem a konzuli oldalon, sem az utikritika.hu-n, de ezt már nem vettem komolyan Guatemala után. Az első feltűnő különbség a lakosság összetételéből adódott: jóval kevesebb indiánt, sokkal több karibi rasztahajú feketét és sok turistát láttunk.

Kicsit megdöbbentő volt, hogy a városba bevezető út utolsó 5 km-e egy temetőn keresztül vezetett: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...?!"

A buszpályaudvarra megérkezve kb. 10 lépést kellett csak tenni, hogy a központban találjuk magunkat, ami nagyjából úgy nézett ki, mint egy szabadtéri bevásárlóközpont - éttermekkel, boltokkal, sétálóutcával. Itt rögtön meg is ebédeltünk (amerikai kaja volt, hamburgerek, sült csikeszárnyak, sültkrumpli és kóla), majd mi ketten Bécivel elindultunk az autónkért a reptérre.

Még akkor, amikor a busszal megérkeztünk, egy rámenős taxisöfőr ajánlkozott, hogy kivisz oda bennünket, és hűségesen meg is várta, amíg végzünk az ebéddel. Joel volt a neve, borzasztóan lepukkant autója volt, de jól beszélt angolul és sokat mesélt az országról: mit érdemes megnézni, hova érdemes elmenni. Mint kiderült, a Béci által preferált Hopkins és Placencia jó választás lesz, szerinte is az az egyik legszebb régió. A szigetek közül Caya Caulknert javasolta, azt mondta, az még megfizethető, a többi már horror áron van.

A fuvar 50 BZD volt és 30-35 perc. Béci bosszankodott is útközben, hogy marha messze van a reptér, a térképen nem tűnt ennyinek a várostól való távolsága, amikor interneten foglalták az autót.

Megérkeztünk, elbúcsúztunk Joeltől és bementünk az AQ Autorent irodájába, hogy átvegyük a lefoglalt és visszaigazolt Ford Explorer terepjáró, SUV extra big autónkat.

Nos, ha Guatemalában nem sikerült semmit könnyen elintézni, ez a tendencia itt is folytatódott: az irodában ülő fekete nő sajnálkozva mondta, hogy hiába a visszaigazolás, nekik sajnos nincs ilyen autójuk és erről egy e-mailt is küldtek a délelőtt folyamán. Ja, hogy nem volt netünk és nem láttuk? Arról ő sajnos nem tehet... Esetleg tud ajánlani kisebbet, 7 személyeset... és jött újra a karácsony előtti autóbérléses rémálom: nem, az nem jó, nem férünk be nyolcan a csomagokkal együtt. A parkolóban pont állt is egy ilyen kibérelhető autó, amibe belekukucskálva megállapítottuk, hogy valóban nem elég nagy nekünk.

Szerencsére most olyan időpontban voltunk, hogy minden autókölcsönző cég képviseltette magát a helyszínen és a Hertzes csaj, látva a kétségbeesésünket, javasolta a mellette lévő helyi kis irodát, mert ha valakinek, hát a Rancho's Autorentnek lesz megfelelő autója.

Volt is egy 15 személyes Ford "raktáron", a méreteit tekintve vetekedett (kicsit nagyobb volt) a guatemalaival. Az autókölcsönzős pasinak már az idegeire mehettünk, mert nagyon nehezen döntöttünk: milyen biztosítást kössünk, hol adjuk le a végén a kocsit (a városban), Béci vezet, de az én nevemen van a hitelkártya, még egy főre ki kell tölteni a papírokat, - új szerződést kell írni, mert végül mégis kérünk plusz biztosítást, stb.

Jól ránk is ijesztett azzal, hogy minden, az autóban keletkező kárt mi fizetünk, és megmutatta egy térképen, hogy az ország két útja közül melyiken kell észnél lenni, mert borzalmasak az útviszonyok, hatalmas lukak, éles kanyarok, útszűkületek jellemzik é persze mindez fent a hegyekben... nagyon vigyázzunk!!! És közben olyan szigorúan nézett, hogy én már teljesen bepánikoltam, mert persze a mi szállásunk pont annak az útszakasznak a végén volt.

Ráadásul volt egy kicsit olyan érzésem, hogy amint kitesszük a lábunk innen, jön majd a simlis kölcsönzősnek egy haverja, aki "véletlenül" totálkárra töri az autót és nekünk kell az egészet kifizetni. Béci csak nevetett rajtam, de aztán beültünk a kocsiba és kiderült, hogy nem is tudja vezetni: akárhogy próbálta, nem tudta sebességbe rakni (egyébként automata kormányváltós volt), így újra ki kellett hívni a pasit, hogy mutassa meg (tiszta ciki volt) és végül Béci is elbizonytalanodott, ezért visszamentünk az irodába, újraírattuk a szerződést és belerakattuk azt a plusz-plusz biztosítást, amit egyébként még soha sehol nem kértünk (amivel csak azt értük el, hogy maximum 2000 USD-t kell fizetni, ha történik valami).

Ezzel a kis akcióval kb. 4 óra elment, szegény gyerekek már elképzelni sem tudták, merre lehetünk. Végül aztán megérkeztünk értük, és ők nagyon élvezték az új autó tágasságát, Béci meg az erős motort és már csak én izgultam, mert lelki szemeim előtt ott lebegett, hogy 2 óra múlva - persze megint sötétben - elérjük azt a rettenetes útszakaszt, ahol már csak a Jóistenen múlik majd, hogy épségben túléljük.

 

Nos, a kölcsönzős bácsi nem tudta, hogy mi Gutemalában szocializálódtunk autóvezetés terén: bár folyamatosan készültünk rá, az út csak nem akart elromlani: nyílegyenes, kivilágított, sztráda minőségű aszfaltút, nulla luk, nulla forgalom és még a topesek is jelezve voltak, sőt a nagy topest 3 kis topes előzte meg, így esélyünk se volt, hogy ráfussunk egyre.  Előfordult, hogy egy-egy folyón átívelő kis híd előtt lassítani kellett, mert csak 1 autó tudott áthajtani rajta, de ez volt minden. Inkább az volt vele a baj, hogy túl jó volt, túl egyenes és rém unalmas. Béci a végére nagyon el is fáradt és átadta a kormányt Andrisnak, aki nagyon jól vezetett.

Ez volt az első jele annak, hogy Belize amerikai turisták kedvelt úticélja: minden, de minden túl van biztosítva (mint az, hogy a mikóra ráírják: ne tedd bele a macskád!, vagy a hajszárítóra, hogy kádban ülve, fürdés közben ne használd!).

Hopkinsba megérkezve azért találkoztunk az eredeti, korábbi útviszonyokkal is: döngölt, vörös földút kátyúkkal, de ez már a nyaralóövezet volt, mindkét oldalt szállásokkal, bungikkal - mint Balatonszemes főutcája aszfaltozás előtt.

Némi keresgélés után rá is találtunk a még itthon lefoglalt Cosmopolitan Guesthousra, ami egy nagyon aranyos kis szálloda volt egy nagyon aranyos tulajnővel, medencével és ember magasságú tukános szobrokkal.

Hamar elaludtunk, nagyon fáradtak voltunk.