2018. január 4.

Jól aludtunk, bár Viki fázott éjjel - rajta szegényen most tört ki a megfázás.

Kata nagyon lelkes lett, mikor meglátta a medencét a reggeli napsütésben, be is öltözött azon nyomban fürdőruhába, úszószemüvegbe, karúszóba, de végül csak a lábát lógatta a vízbe, mert elég hideg volt.

Béci elment Tomival körülnézni a környéken, hogy hol érdemes reggelizni, milyen a tengerpart, egyáltalán: hol lakunk? Úgy jöttek vissza, hogy találtak éttermet, ami drága lesz, de ma megadjuk a módját - így mindannyian felkerekedtünk.

Tényleg drága volt (már annyit spóroltunk, hogy most az egyszer belefért), állati komoly rántottákat kaptunk, volt svédasztal és igazi kávé és még Kata is evett rendesen. A környezet gyönyörű volt, végre átéltük a "Karib-tenger élményt", bár nem volt túl meleg,  és nagyon fújt a szél.

Mi aztán Katával ketten visszaindultunk a szállásunkra csomagolni - mert a Guesthoustól kapott korábbi e-mailben az állt, hogy 11-ig kell kicsekkolni és már késő volt. A többiek még ott maradtak, gondoltam, biztos jönnek utánunk pár perc múlva.

A visszafelé úton találkoztunk egy túlságosan lelkes, nagy, fehér kutyával, akinek a nyakörvén lánc lógott - meglépett valahonnan. Nagyon megörült nekünk és ezt azzal fejezte ki, hogy elkezdett rám felugrálni. Mivel rövidnadrág volt rajtam és Katát is ölbe kaptam, mikor messziről megláttuk, nem nagyon tudtam mit csinálni - próbáltam kitérni előle, de a kátyús, poros úton ez szinte lehetetlen volt. A lábam már össze volt karmolva rendesen, amikor végre odaért egy biciklis turista pár és ők nagy nehezen leszedték rólam a kutyát. Szerencsém volt, mert lehetett volna agresszív is, és azért is, mert így legalább értelmet nyert az utazás előtt beszerzett Tetanusz oltás. Kata nem ijedt meg, én is csak utólag kaptam egy kisebb sokkot. Otthon lekezeltem a vérző karmolásokat Betadinnal, aztán vártuk haza Béciéket. Egyre jobban hergeltem magam - bár rajtam kívül nyilvánvalóan senkit nem izgatott, hogy mikor csekkolunk ki -, de nekem a többiek nemtörődömsége a kutyával együtt már sok volt. 3/4 12-kor még mindig sehol senki, ekkor már borzasztó ideges voltam, alig tudtam magam türtőztetni, mikor végre befutottak. A kiköltözéssel persze nem volt probléma, a tulaj nénink kedvesen mosolygott és megköszönte, hogy ott laktunk. Megint csak én reagáltam túl valamit, aminek semmi értelme nem volt.

Szerencsére Béci 25 év házasság után jól kezeli az ilyen hangulataimat is, így hagyta, hogy kidühöngjem magam, aztán adott egy puszit, megdicsért és kicsit szörnyülködött, hogy mindent egyedül összecsomagoltam, sajnálgatott a lábam miatt, és rám szólt, hogy most már hagyjam abba, minden rendben van... és tényleg minden rendben volt megint.

A mai szállásunk Placenciában van, ezt még szintén otthon foglaltuk indulás előtt a maival együtt. A GPS Belize-t már csak fehér foltként látja, így az orrunk után indultunk. Béci nagyon lelkes volt, 5 percenként álltunk meg fotózni a házakat, az állatokat, egy-egy szimpatikusabb szállásnál beszaladt megkérdezni, hogy mennyibe kerül (sehol nem volt hely). Neki nagy élmény, nekünk a kocsiban ülve nagyon fárasztó volt. Ha belegondolunk, ez már a sokadik nap, amit az autóban töltünk és szívesen maradtunk volna itt, Hopkinsban is egy kicsit pihengetni. Mivel azonban még nem ismertük az országot és a körülményeket, nem mertük kockáztatni, hogy nem indulunk időben, nehogy megint több órás utazás után csak éjszaka érjünk oda a következő célponthoz. Ezért rém idegesítő volt ez a tökölődés, bár igazából nem siettünk sehova. Fáradtak voltunk már.

Mikor aztán megérkeztünk Placenciába és megtaláltuk a Placencia Villas-beli szállásunkat, ismét nagyon lelkesek lettünk.

Placencia elég komoly kisváros és a mi kis apartman-csoportunk pont a közepén van. Tökéletes a wi-fi, kényelmesek a házacskák - mindegyikben van szoba, konyha, fürdőszoba, gyönyörű tiszta és nagyon cuki mindegyik. Nagy meglepetés volt, hogy iható a csapvíz. Jólesett, hogy még korán van és végre nem csak aludni esünk be ide, üldögéltünk, beszélgettünk, naplót írtunk, a gyerekek játszottak, lementünk a partra. Kicsit ijesztő volt, hogy minden szállás teljesen tele van, ezért a szuper wi-fi-vel elkezdtünk keresgélni a Bookingon, de nem volt könnyű dolgunk, mert alig talált az is valamit (persze az árfekvés számított, drága szállás azért akadt volna). Végül a két megfizethető közül lefoglaltam az olcsóbbat 2 éjszakára (nagyon nagy dolog, hogy egymás után kétszer ugyanott maradunk!), 2x4 ágy, 2 szoba, hurrá!

Sajnos nem volt jó idő, kellettek a pulcsik, kardigánok, nagyon fújt a szél.

Este a mellettünk lévő étteremben vacsiztunk, két hatalmas pizzát rendeltünk és én még koktélt is ittam, a gyerekek pedig kaptak fagyit a végén (ami felháborítóan drága volt: 1 gombóc 2 USD).

Hazafelé a kis boltokat nézegettük, de minden duplája a guatemalai áraknak, így végül nem vettünk semmit. (Bár Andriska beleszerelmesedett egy teknősös nyakláncba).

Hazaérve társasoztunk, Kata azonnal elaludt, Andriska menet közben dőlt ki, mi kb. 11-kor feküdtünk le. Jólesett ez a délután, végre nyaraltunk egy kicsit!