December 29.

Hajnalban sajnos arra ébredtem, hogy Andriska percenként jár WC-re, megy a hasa. Tegnap Katán is átszaladt valami, de ő egy fél nap alatt túl lett rajta. Most úgy tűnt, Andriskának több időre lesz szüksége a felépüléshez.

9 körül keltünk fel, ragyogó napsütés köszöntött. Még nem volt túl meleg, kellettek a pulcsik. A hotelünk belső udvara tele volt virággal: kék ólomvirág, bougainvilleák, hibiszkuszok, leanderek, kála és a szentjánoskenyérfa trópusi, télen kopasz, pirosvirágú változata kápráztatott el bennünket.

A kert közepén egy 3 emeletes szökőkút állt, körülötte öntöttvas kerti ülőgarnitúra, Kata nagy örömére hinta és mellette egy magas állványon egy szelíd, zöld amazon papagáj üldögélt.

 

A hotel emeleti szobái fedett, tornácos folyosóra nyíltak, melyet padok, oszlopok, buborékablakok és szép kovácsoltvas korlát tettek barátságossá és igényessé. A tulajunk nagyon kedves volt, amikor kikérdeztük a környékkel kapcsolatban.

Bécinek évek óta nagy vágya, hogy engem rávegyen egy kiadós hegymászásra, és úgy gondolta, erre  végre itt a jó alkalom. Panajachelt több vulkán öleli körül, közülük a San Jose nevűre 3 óra alatt lehet feljutni és újabb 3 óra alatt lehet lekecmeregni róla. Nagyon lelkes volt, győzködött, hogy menjünk, de Andriska pont ezt a pillanatot választotta, hogy újra rohanvást WC-re menjen, ahonnan aztán legörbült szájjal és elzöldült arccal került elő, így semmiképp sem tudtunk volna időben elindulni a vulkánmászós túrára.

Andriska ügyesen lenyelte a széntablettát, evett egy kis kekszet, ivott kólát és kicsit jobban kezdte érezni magát, de ekkor már 11 óra volt, így arra sem volt idő, hogy becsatlakozzunk az Atitlan-tavon meghirdetett csónaktúrák egyikére.

Hogy mégse vesszen ez a nap se kárba, elhatároztuk, hogy elmegyünk Chichicastenengoba, amiről az útikönyv azt írta, egyedülálló látványosság, különösen piacnapon. Sajnos ma péntek van, a chichicastenengoi nagy piacot pedig vasárnap tartják, de a szomszédos Solola városban pont ma van piacnap, ezért úgy döntöttünk, először azt nézzük meg, úgyis útba esik. Útközben majd  keresni kell egy bankomatot, hogy pénzt vegyünk fel. (a helyi pénznem a Quetzal, 1 Quetzal 35 Ft, korábban még a repülőtéren váltottunk valamennyi dollárt, az volt már fogyóban. Szerencsére a szálláson lehetett kártyával fizetni).

Megérkezve Sololába sajnos hiába dugdostam a kártyámat többször is az automatába, csak nem akart pénzt adni, a végén már attól féltem, talán le is tiltotta, még jó, hogy el nem nyelte az ATM. Akkor felfedeztük, hogy Solola főutcáján bankok is vannak, próbáltunk ott dollárt váltani, de először az sem sikerült, mert nem volt helyi folyószámlánk. Végül sok segítőkész útbaigazítás után egy kis helyi bankban hajlandóak voltak 200 dollárt (fejenként csak ennyit lehet) felváltani. Mivel csak Béci útlevele volt nálunk (a többit a szállodában hagytuk), így az én nevemre nem volt mód több helyi pénzhez jutni, be kellett érnünk ennyivel.

A bank előtt parkoltunk, ahol egy kedves gépfegyveres őr itt is készségesen vigyázott rá, és elindultunk felfelé a piac irányába a falu főutcáján. Elvileg csak 4 saroknyira volt, gyakorlatban már szinte úgy éreztem, teljesítettem Béci olthatatlan vágyát a hegymászással kapcsolatban, annyit gyalogoltunk felfelé, mire megtaláltuk végre a piacot.

Ez még csak a második napunk volt, elég bizalmatlanok voltunk - nem, nem jól fogalmazok, ÉN voltam bizalmatlan -, főleg, amikor a fedett piactér bejárata előtt egy verekedés szemtanúi lettünk. Velünk azonban továbbra is mindenki nagyon kedves és készséges volt, a helyiek nem piszkáltak, nem kéregettek, tulajdonképpen tudomást sem vettek rólunk, csak akkor, amikor megkértek, hogy álljunk félre, mert cipelnek valamit és nem férnek el tőlünk.

Általánosságban elmondható, hogy Guatemalában mindenki állandóan cipel valamit. A nők a fejükön kosarakat, a hátukon gyerekeket, a karjukban szőtteseket, kézimunkákat cipelnek, a férfiak zsákokat, állatokat, összekötözött raklap-hegyeket hurcolnak A-ból B-be. Nagyon szorgalmasak, folyamatosan dolgoznak. Az itteni őslakosok 99%-a indián, és közös jellemzőjük, hogy nagyon alacsonyak. A nők alig érik el a 160 cm-es magasságot és a férfiak is jó egy fejjel elmaradnak a mi fiaink magasságától. Mindenki színes népviseletet hord, a nők a hagyományos indián öltözékük természetes részeként kezelik a mobiltelefont: a magukra kötött, gyerekszállításra alkalmas kendő mellett szinte mindannyiuk övében ott volt beszúrva valamilyen egyszerű, nyomógombos telefon.

A piac érdekes volt. Nagyjából a klasszikus józsefvárosi piacként kell elképzelni, árultak itt mindent a gyümölcstől kezdve a hűtés nélkül tartott hentesárun át a műanyag papucsig. Nagy volt a tömeg (turistát nem láttunk), és időről-időre félre kellett ugranunk valaki elől, aki épp cipelt valamit.

Vettünk banánt és kekszeket, üdítőket és a piac melletti pékségben frissen sült sütiket, hogy útközben tudjunk valamit enni.

Élmányekkel kellemesen feltöltődve és a finom kekszekkel, sütikkel jóllakottan ültünk vissza a kocsiba és vettük célba Chichicastenengot. A GPS szerint a távolság csak 30 km, de az út hosszára a rendszer másfél órát írt, amin a tegnap este tapasztaltak után már nem lepődtünk meg.

A meredek, kanyargós, rossz állapotú úton csak lépésben lehetett haladni, ráadásul a hajtűkanyarokból egyszer-egyszer észvesztő sebességgel, dudálva törtek elő a helyi távolsági buszok, melyek amerikai iskolabuszokból lettek átalakítva és felturbózva.

A sok fékezés miatt (pedig több helyen láttuk a táblát: használj motorféket!) erős égett szagot kezdtünk érezni és egy meredekebb kanyar után Béci odavetette, hogy kicsit furcsának érzi a féket. Na nekem se kellett több: jött a pánik, hogy azonnal álljunk meg, így nem vagyok hajlandó tovább menni. Sajnos pont egy hegy közepén lévő nagy kanyarban tört rám ez az érzés, így meg kellett várnom, hogy felkecmeregjünk a hegy tetejére (ahonnan ugye majd lefelé visz az út), de - újabb kis csoda - épp egy autószerelő műhely volt a falu első háza. Bár Béci szerint az égvilágon semmi szükség erre (csak pihentetni kell a féket, Cicka!), azért a kedvemért bementünk a műhelybe, ahol az egyből előkerülő, angolul nem tudó, Tommy Hillfiger pulóvert viselő helyi szerelőnek kézzel lábbal, orrunkat befogva elmagyaráztuk, mi a gond.  Nosza befeküdt a kocsi alá, egyenként felemelte mind a 4 kereket (úgy, hogy közben benne ültünk néhányan, mert nem szólt előre, mire készül), leengedett egy kicsit a fékolajból, levegőtlenítette a rendszert, Bécit felszólította, hogy pumpálja a féket, aztán azt mondta, most már rendben lesz. 200 Qtz-t fizettünk (még jó,hogy váltottunk!), de megnyugodtam.

Innen már csak 3 km-t kellett autózni Chichi-ig. Közel parkoltunk a híres, az 1500-as években, ferencesek által alapított San Thomas templomhoz, melynek sajnos csak a belső kerengős udvarába tudtunk bemenni, a templom zárva volt. A. homlokzat előtt óriási lépcsőt építettek hatalmas terméskövekből (a maya piramisokhoz hasonlót), melynek tetején egy férfi épp tömjént égetett térdelve a becsukott hatalmas kapu előtt. Mellette több indián asszony imádkozott a templom fala előtt.

 

 

 

 

A város maga nem szép a szó európai értelmében. Nem rendezettek az utcák, sok a szemét, és estefelé a szürkületben az emberek sem azt a vidám, tarka arcukat mutatták, amit korábban. Inkább kicsit lehangoló volt,  autentikus és nagyon érdekes. Betolakodónak éreztük magunkat, kívülállónak. Olyan volt, mintha meghívás nélkül akarnánk a függöny mögé lesni, kíváncsian bepillantani az otthonukba. Ettől függetlenül most sem éreztünk semmi fenyegetőt. A helyiek átnéztek rajtunk, mintha ott se lettünk volna, pakoltak és természetesen cipeltek dolgokat.

A főtéren találtunk egy éttermet, oda ültünk be vacsizni (Restaurante don Pascal)

A kaja lassan készült el és felejthető volt, ráadásul még előttünk állt a lefelé vezető út a hegyről. De Béci fantasztikus volt, a fék fogott, és én ültem elöl, hogy figyelmeztessem őt a topesekre. Az út elején kifogtunk két, hatalmas farönköket szállító kamiont, amiket muszáj volt megelőzni a kanyarok között, mert a rakománya mindkettőnek vészesen félrecsúszott. Nem szerettük volna alatta találni magunkat, vagy ami még rosszabb lenne, ha elzárnák a lefelé vezető utat, így halált megvető bátorsággal és nagy sebességgel elhúztunk mellettük.

Mikor hazaértünk, már mindenki hulla volt, nagyon jól aludtunk.