December 30. Szombat

Reggel 7-re húztuk az ébresztőt és senkinek nem okozott gondot a korai felkelés.

Andriskának sajnos még mindig görcsölt a hasa, ezért hajlandó volt lenyelni egy széntablettát. Miközben Béci lement intézni a fizetést, Vikiék skype-oltak az itthoniakkal. Nagyon aranyosak voltak, ahogy lelkesen mutogatták a telefonjukkal a virágokat, a kertet, a szobákat és a környezetet.

Ma is ugyanazt a reggelit kaptuk a hinta melletti kovácsoltvas reggelizőasztalra, amit tegnap: vizes kávét tejjel és egy tányér kekszet, de ez pont jól jött: Katának is, Andriskának fájt még a hasa, így ez volt a lehető legjobb választás. Mi többiek azért nem laktunk túl jól, szerencse, hogy még mindig volt egy kis maradék kakaós csigánk, finom bejglink otthonról.

A tulaj segített megvenni a hajótúrára a jegyeket, de kiderült, hogy a 8.30-kor indulót már elszalasztottuk, arra még tegnap kellett volna helyet foglalni, így maradt az egy órával későbbi. Nem is volt baj, legalább nyugisan tudtunk készülődni. Azt javasolták, hogy ne hagyjuk a kikötőben az autót az összes cuccal, biztonságosabb, ha itt marad, mi pedig taxival megyünk le a tópartra, hát pedig így tettünk.

A kisbusz 9-re jött értünk és 10 perc múlva már a kikötőben voltunk, így maradt 20 percünk a hajó indulásáig. Ez sem volt baj, mert nagyon szép látványt nyújtott a tó a környező vulkánokkal, színes csónakokkal, bárányfelhős kék éggel, napsütéssel. Minden irányból szólt a zene, áradt a meleg a napsütötte kövekből. Előkerültek a naptejek, gyorsan be is kente magát mindenki.

A kis motorcsónak 15-20 személyes volt, nagyon erős motorral - Andris telefonja le is mérte, hogy 50 km/órával hasítunk. A menetszél miatt nem volt melegünk, jó, hogy magunkkal hoztuk a pulcsikat. Szerencse, hogy nem mentünk nagy távolságra, azt a 10-20 percet, amíg egyik falutól eljutottunk a másikig, igazán ki lehetett bírni. Szerencse volt az is, hogy tükörsima volt a víz, így a nagy sebesség ellenére nem csaptak fel ránk a hullámok.

 

 

A tavat 3 nagy vulkán keretezi: a San Pedro, a Toliman és az Atitlan. Mindhárom 3000 m-nél magasabb, a legmagasabb közülük az Atitlan vulkán, a maga 3535 méterével.

A túra alatt 3 kisvárost/falut látogattunk meg: San Pedrot, San Juant és Santiago Atitlant.

Mindhárom magasan a tó fölött terül el, csodálatos kilátással a lent elterülő tóra és a messzeségben a vulkánok csúcsaira. San Pedroban és San Juanban felfelé vezető út a turistáknak szóló kis boltokkal van tele. Színes szőtteseket, poncsókat, ékszereket, cipőket, függőágyakat, ingeket, nadrágokat és gyümölcsöket árultak, minden olcsó és jó minőségű volt. Sajnos a megadott időkeret (1 óra/falu) annyira szűkös volt, hogy hirtelen nem tudtuk eldönteni: álljunk meg vásárolgatni, vagy menjünk minél magasabbra, érjük el a főteret és majd lefelé nézelődjünk, ha futja még az időből. Végül a második variáció mellett döntöttünk és amilyen gyorsan csak tudtunk, felmásztunk a domb tetejére. Itt állt a főtéren a templom és szép énekszó hallatszott belőle. Azt hittük, épp mise van, de amikor bekukucskáltunk, kiderült, hogy esküvőt tartanak. Az ajtóban álló indián népviseletbe öltözött lányok kedvesen intettek, hogy menjünk be nyugodtan. Egészen meghatódtunk a csodálatos énekektől, Béci még videóra is felvette, annyira angyali volt az éneklő kislány hangja.

Itt lehet meghallgatni:

https://youtu.be/09DGOt1PwGM (lehet, hogy be kell másolni a böngészőbe, úgy játssza le.)

A háttérben mikulásvirág-sövény látható :)

A templomból kijövet egyből a piacon találtuk magunkat. Sokat válogattunk, gondolkodtunk és végül időhiány miatt nem vettünk semmit - sebaj, a következő faluban ugyanez lesz. Persze tévedtünk, ilyen olcsón ilyen jó minőséget később sehol nem találtunk már.

A második faluban Béci már tuk-tukkal ment fel Andriskával a templomhoz, mert szegénynek nagyon fájt a lába. Itt is nagyon szép volt a katedrális és körülötte tobzódott a piac, de sajnos itt sem volt időnk, ráadásul már "megteltünk" a látvánnyal, csaknem döntésképtelenek lettünk az áru- és színkavalkádban.

A harmadik falu volt a legnagyobb, szinte már város. Itt a kikötés után rögtön ránk akaszkodtak a tuk-tukosok és egyikükkel gyorsan meg is alkudtunk, hogy 55/fő helyett összesen 200-ért elvisz bennünket egy városnéző körre 2 tuk-tukkal. Na ez nagyon megérte az árát, mert így eljutottunk a város legtetejére, ahonnan csodálatos volt a kilátás, majd elvittek egy helyi "szent" szobrához, Maximonhoz, aki a város egyik sikátorában egy eldugott kis házban "üzemel". Maximon egy embermagasságú fa szobor, indián ruhában, kalapban üldögél és ketten vigyáznak rá folyamatosan. Épp egy helyi lakos imádkozott hozzá. Ahogy kivettük a jelenetből, ő maga nem kérhetett tőle semmit, ezért térdelt mellette egy közvetítő, aki elsorolta a szentnek a kívánságokat fennhangon, miközben az imádkozó halkan mormolt valamit. A két segítő először whiskyt itatott a szoborral utána pedig szivart dugtak a szájába, amit meg is gyújtottak. Így füstölt hát szent Maximon elégedetten és pityókásan és hallgatta a kéréseket jóindulatúan- szívből kívánom, hogy legyen ereje teljesíteni őket.A látogatás a szentnél 2 Qzl-ba került fejenként.

Ezután a katedrális következett, ahol szuper csoportkép készült rólunk, majd mindannyian elmentünk WC-re. A katedrális itt attól jellegzetes, hogy a benne lévő szobrokat a helyiek saját készítésű, szőttes ruhákba öltöztetik. (elég ijesztő.)

Persze itt is cipekedik mindenki.

 

 

Visszafelé még megkértük a sofőröket, hogy keressenek nekünk bankautomatát és végre sikerült pénzt felvenni, így ki tudtuk őket fizetni és még borravalót is adhattunk.

Béci nagyon éhes volt, de az idő szorított, ezért egy boltban vettünk kekszeket és vizet, ami a visszaúton nagyon jól jött. Találtunk egy frissen facsart narancslét áruló nénikét, akinél megpihentünk.

Amikor Pajanachelbe visszaértünk és kiszálltunk a csónakból, még csak 2 óra volt, de baromi éhesek és szomjasak voltunk. Kinéztünk egy tóparti, teraszos, turistás éttermet, de Béci megvétózta: együnk csak itt a piacon, sokkal olcsóbb és autentikusabb. Hát az biztos. Találtunk egy helyi kis sütödést, műanyag asztalokkal, székekkel, evőeszközökkel, és Béci úgy döntött, ez kell nekünk. Viki és Tomi kiakadtak, én pedig azért izgultam, hogy Kata fog-e itt enni valamit. Végül persze a megrendelt sült csirkék és sült halak finomak voltak, Katának pedig Andris nagyon aranyosan hozott egy adag bolognai spagettit a turistás étteremből. A helyi kajáldákkal csak az a baj, hogy a bennszülöttek igényeit akarják kielégíteni: természetesen egy 150 cm magas indián asszonyság nem eszik annyit, mint az én két, 185 cm magas, még fejlődésben levő fiam, Andriskáról már nem is beszélve. így aztán, bár nekem elég volt, Kata jóllakott és Andriska megette a maradék tésztát, a többiek nagyjából éhesek maradtak. (de csak15-be került egy adag, míg Kata spagettije 70-be, így tényleg spóroltunk egy csomót).

Mivel még korán volt, és reggel a taxiból láttuk, hogy klassz boltok vannak a városban, még vásárolgatni akartunk. Ekkor már egy fillérünk se volt, így én előrementem, hogy keressek automatát - sikertelenül. Végül nagy nehezen ráakadtam egyre, ahonnan fel tudtam én is, és később Andris is venni némi pénzt. Béci fogott egy tuk-tukot és a két kicsivel elment a kocsinkért, mi pedig a visszatérésükig a sétálóutcában nézelődtünk.

A fiúk nem tudtak ellenállni a pólóknak, Peti vett egy sapkát, Tomi a barátainak tollakat, én pedig helyi nénikéktől jótékonyságból könyvjelzőt. Nagyon szép volt a város, tiszta, kulturált és itt sok a turista is.

Megérkezett Béci a nagy autóval, beszálltunk és irány Antigua!

A GPS szerint 140 km a távolság és elvileg 1 óra 40 perc alatt odaérünk, de már este 10 lett, mire megérkeztünk.

Azt hittük, hogy mivel Antigua az egyik legnagyobb turista célpont Guatemalában, minden tele lesz szállodával, de ehelyett kóvályogtunk a sötét utcákon és még ott is, ahol Hotel felirat látszott, zárt ajtókra találtunk. Végül Béci, Andris és Viki bementek egy étterembe és az ottani wi-fi segítségével fogaltak a Bookingon egy szállást, amiről ott helyben visszaigazolást is kaptak. Ekképpen megnyugodva odavitettük magunkat a GPS-szel a házhoz, de itt a kis kapun egy bácsika kukucskált ki és spanyolul közölte, hogy itt bizony nincs szabad hely, minden ki van adva. A tulajjal csak telefonon lehetett beszélni, de mi még mindig nem tudtunk hívást kezdeményezni. Nemsokára azonban megérkezett motoron egy férfi (Jose), akinek a telefonján aztán a tulaj  elnézést kért a félreértés miatt, és kérte, hogy kövessük a motorost, ő majd elvisz minket valahova, ahol tudunk aludni.

Ekkor már 11 óra volt, Kata ájultan aludt az ölemben. A motorost követve 1/4 12-re megérkeztünk egy vasrácsos, magas kapuhoz, amit 2 gépfegyveres őr őrzött. Velük aztán nagyon ügyesen megállapodtunk, hogy itt alhatunk jó drágán, 240 USD-ért nyolcan.

Nem nagyon volt más választásunk, de aztán ezt sem bántuk meg, mert kiderült, hogy a vasrácsos kapu egy lakópark bejárata, és itt kaptunk egy komplett házat 5 szobával, 10 ággyal, 3 fürdőszobával, teraszokkal. A készséges és kedves gépfegyveres őr hozott még WC papírt és vizeket, aztán éjfél körül mindenki bezuhant az ágyba.