2017. december 27. – 2018. január 12.

 

Bevezetés

 

Nagy izgalommal, várakozással és félelemmel készültünk az útra. Tomi (19 éves) például novembertől kezdve időről időre fejhangon felrikkantott a konyhában, fürdőszobában, ahol épp tartózkodott: „hujj, de jó lesz Guatemala!”, amitől hirtelen mindenkiben megállt az ütő.

Még nyáron vettük meg a repülőjegyet, és azért ez lett az úticél, mert Béci már kétszer megpróbált eljutni ide – sikertelenül, és emiatt nagyon izgatta a fantáziáját. Egyszer még huszonéves korában, családalapítás előtt, még nem is ismertük egymást, amikor egyedül, stoppal utazta be Dél-Amerikát. Ekkor épp a Mexikó-Guatemala határállomásról kellett visszafordulnia, ugyanis az ott lévő telefonfülkéből felhívta édesanyját az iskolai tanáriban és megtudta tőle, hogy vége a kalandoknak, ma péntek van, hétfőre érjen haza, mert be kell vonulnia katonának. (Hogy hogyan jutott haza péntektől hétfőig pénz és a visszaútra szóló repülőjegy nélkül, egy külön bejegyzést érdemel, de tény és való, hétfő reggel nyolckor jelentkezett a laktanyában).

Másodszor már 4 gyerekkel együtt voltunk Mexikóban és kimondva-kimondatlanul akkor is nagy vágya volt, hogy a bérelt autónkkal csavarjunk le Guatemalába.  Ekkor azonban az akkor másfél éves Andriska lázas betegsége akadályozott meg bennünket ebben a kalandban: fel kellett függeszteni az utazásunkat és pár napot egyhelyben tölteni egy tengerparti szálláson, amíg jobban nem lett. Így viszont kevés lett volna az idő, nem volt értelme nekiindulni: Guatemala csábító, de elérhetetlen célpont maradt.

Nos tehát, nyár közepén, optimizmustól eltelve és hosszas mérlegelés után megvettük a repülőjegyeket – baromi drága volt hetünknek, ráadásul 3 átszállással: Budapest-Frankfurt, Frankfurt–Houston, Houston-Guatemala City. Na, hogy megvoltak a repülőjegyek, többet nem is gondoltunk velük, pihentettük őket az utazós kistáskában és zajlottak a szürke hétköznapok.

Ősszel aztán kezdett izgatni a dolog, ezért rákerestem a konzuli oldalon, ahol megtudtam, hogy

„Nyomatékosan felhívjuk a Guatemalába utazni szándékozók figyelemét, hogy utazásuk megkezdése előtt mindenképpen kössenek teljes körű utas- és balesetbiztosítást, amely fedezetet nyújt az orvosi, kórházi ellátásra, valamint beteg- és halottszállításra.” ,(köszi!)

Valamint, hogy a közlekedés „meglehetősen fejletlen”, az ügyintézés „lassú és bürökratikus, és

„Különösen ne emeljük fel hangunkat az ügyintézővel. Leginkább csak spanyol nyelvtudással lehet boldogulni.”

És legvégül a hab a tortán:

„Tájékoztatjuk a magyar állampolgárokat, hogy az ország utazás és ott tartózkodás szempontjából "II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek" kategóriába tartozik. A térségbe utazó magyar állampolgárok különös körültekintéssel készüljenek fel utazásukra, tanúsítsanak fokozott elővigyázatosságot az utazás idején, illetve lehetőség szerint, a körülmények javulásáig egyes helyekre való utazásukat halasszák későbbre. Kábítószer bandák működése miatt az ország öt északi megyéjében többször rendeltek el rendkívüli állapotot vagy kijárási tilalmat.”

Na hurrá, és ide tervezünk mi a felháborítóan drága repülőjegyünkkel, a 6 és 11 éves (valamint 19, 21 és 23 éves) gyermekünkkel egy kis körutazást tenni bérelt autóval, egyebekkel, minimális spanyol nyelvtudással.

Első gondolatom az volt, hogy én ide nem megyek. Nem és nem. Itthon maradok Katával (bár az se túl jó, mert akkor halálra izgulom majd magam a többiekért).

Béci próbált nyugtatni, felhívta az összes, Guatemalában már többször járt ismerősét, barátját – mind mondta, hogy ez a kedvenc országuk, hogy biztonságos, ne izguljak, nagyon fog tetszeni.

Addig-addig nyugtatgatott és bizonygatta, hogy minden rendben lesz, míg beadtam a derekam. Oké, hát menjünk. (Hozzá kell tennem, hogy a Jóistenbe vetett hitem nem rendült meg egy pillanatra sem: ha összejön, rendben van, de ha valamiért mégse kellene mennünk, úgyis történik valami.)

Mondanom sem kell, nem történt semmi, sőt, egyre több jelet kaptam, hogy jó lesz ez nekünk és időközben szert tettünk még egy útitársra is, Andrisra (30), aki Viki barátjaként nagy örömünkre az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk.

Így hát nyolcan vágtunk neki a NAGY KALANDNAK. (Peti egyszer megkérdezte, hogy hogy lesz ez? Majd csatlakozunk egy csoporthoz? Mire Béci: Petikém, mi leszünk A CSOPORT.)

A csoport tagjai tehát a következők:

Béci, Ildi, Viki, Peti, Tomi, Andriska, Kata és Andris.

Indulás előtt:

Utazásunk első, fárasztó része még itthon zajlott. Béci december 22-én, este 8 után ráébredt, hogy ideje cselekedni és megfogadni a tanácsomat: kérjünk segítséget a szomszédban lakó kedves barátnőnktől, Elfridtől, aki Bolíviában született és ennek megfelelően tökéletesen beszél spanyolul. A segítség az autóbérléshez kellett, mert interneten akárhogy próbáltuk, egyszerűen nem találtunk megfelelő méretű járgányt, ráadásul két nehezítő tényező is volt: az egyik, hogy a honlapok nagyrészt spanyolul íródtak, másrészt, hogy szerettük volna letárgyalni velük, engedjék meg: szeretnénk Guatemala Cityben felvenni és Floresban leadni a kocsit. (kb. 500 km-re a fővárostól).

Elfridék még nem voltak otthon, épp a repülőtérre tartottak, hogy fogadják a fiukat, aki Angliában tanul és most érkezik haza az ünnepekre, de sebaj, ha hazaérnek -  éjfél után - majd felhív néhány céget, ne aggódjunk. (az időeltolódás -7 óra, így épp időben voltunk).

Sok-sok telefonhívás következett (legalább 40 telefonszám az internetről), de egyik cég sem volt hajlandó belemenni az általunk felvázolt stratégiába: Guatemala City-reptér- autó fel, Flores-reptér- autó le, közben 4-5 nap utazás, mindez 8 főre.

Végül a legutolsó cég nagy nehezen belement, hogy ad árat, csak írják meg e-mailben a kérésüket. Ezt Elfriddel spanyolul megtették, aztán úgy érezték, minden rendben, és Béci hazajött aludni.

23-án vártuk a visszaigazolást az autóról, de nem jött válasz. Így este 8-kor Béci ismét átment Elfridhez, és közösen felhívták a céget, ahol közölték: ők nem tudnak semmilyen autóról, a tegnapi férfi, akivel beszéltek, ma szabadnapos, nincs kocsi és pont.

Újabb fejvesztett telefonálás következett, de amint a kölcsönzősök meghallották a 8 fős létszámot, rögtön elállt a szavuk és csak 7 fős terepjárókat ajánlottak. A gond csak az, hogy még ha össze is húzzuk magunkat, és a Kata valaki ölébe ül, akkor se fér be nyolcunk csomagja a terepjáró 7 kinyitott ülése mögötti szűk kis helyre. Este 8-tól éjfélig folyamatosan nyomták a telefonokat: nincs autó.. csak kis autó van... nincs autó... nincs autó.

Éfjél után csoda történt: december 27-re találtak egy 15 fős Nissan Urbano típusú autót, melyet minimum egy hétre kiadtak nekünk azzal a feltétellel, hogy ha Floresben akarjuk leadni, rá kell fizetni 240 USD-t a visszaszállítás díjaként. (ld.térkép, fentebb).

Béci és Elfrid írtak Douglas Velazqueznek Whatsappon, mert a cégnél ő beszél angolul (mondták ezt a telefonban spanyolul).

Béci nagy reményekkel tért haza, bár az ünnepek miatt 24.-től nehéz lesz visszaigazolást kapni az autóról, de így is nagyon örültünk a fejleményeknek és nagy hálával gondoltunk Elfridre.

És december 24-én dél körül megjött a visszaigazolás, sőt fényképet is küldtek az autóról. Juhú! Whatsappon válaszoltunk, megköszöntük, majd visszatértünk a karácsonyi készülődéshez.