Január 2. Kedd

Reggel mi Katával korán ébredtünk, és amíg a többiek még aludtak, megnéztük a lovakat. A szobák mellett szinte közvetlenül voltak a boxok, szépek, tiszták, tágasak és legalább 20, boldognak és egészségesnek látszó lovacska nézegett kifelé vágyakozva az ajtókba vágott ablakokon keresztül. A belső udvarban volt egy kis medence, mögötte a lovaknak épített karám, ahol futószáron lehet őket futtatni.

Mikor reggelizni mentünk, láttunk is egy csapatot épp visszatérni a lovaglásból.

A reggeli is nagy élmény volt, mert a ranch az őserdő közvetlen szomszédságában fekszik, így a korláton keresztül gyors egymás utánban láttunk óriáslepkét, mókust, pirossapkás harkályt és színes trópusi madarakat a gyerekek és Béla nagy örömére.

Amikor reggeli után kicsekkoltunk, az volt a terv, hogy a városban bemegyünk egy utazási irodába és megvesszük a buszjegyeket Belize-be. Irodát találni nagyon könnyű volt, bár először egy öreg bácsikát próbáltunk kérdezgetni, de amikor kölcsönösen rájöttünk, hogy nem boldogulunk egymással, készségesen átkísért a mellette lévő konkurencia irodájába. Itt ugyan beszéltek angolul, de megkezdődtek a komplikációk: meddig menjünk a busszal? Belmopanig (ami félúton van), vagy Belize Cityig? És ha ott vagyunk, mihez kezdjünk autó nélkül? Itt van wi-fi, akkor először foglaljunk autót. Andris nagyon segítőkész volt, a telefonján próbált minden lehetőséget megtalálni, Vikit inkább beszipantotta a virtuális világ, elmerülten böngészte a közösségi oldalakat. A többiek az iroda előtt, az autóban várakoztak.

Végül hosszas keresgélés után sikerült autót bérelni, és azt is eldöntöttük nagy nehezen, hogy Belize Cityben a reptéren fogjuk átvenni. A buszjegyet tehát Belize Cityig váltottuk meg. Az iroda abban is rugalmas volt, hogy a holnapi szállásunkon, Floresben szedjenek fel bennünket a buszra, ne kelljen (nem is tudtunk volna) visszakavarodni ide. Az utazási iroda dolgozói egy kicsit ki voltak akadva ránk, mert legalább 2 órán keresztül lógtunk a wi-fijükön és töltöttük a telefonunkat a hálózatukon, így a békesség kedvéért adtunk nekik egy kis pénzt a megértésükért, ami után még készségesebbek lettek. Megérdemelték.

Mikor mindennel végeztünk, elindultunk Tikal felé.

Tikal a legnagyobb a maja civilizáció által alapított városok közül, mélyen bent az esőerdőben fekszik. A világörökség része. Már a kr.e. 4. században épültek itt épületek, de kr. 200-800 között élte fénykorát és a 10.század végén hagyták el végleg. A Tikal név azt jelenti maja nyelven, hogy a "hangok helye" vagy a "nyelvek helye".

A hely jelentős ókori épületek százainak ad otthont és csak töredékét tárták fel az évtizedes régészeti munkák során. (Wikipédia)

A legkimagaslóbb, fennmaradt épület a hat hatalmas mezoamerikai lépcsős piramis, melyek tetején templom található. Ezek a város magasságában a késői 7. században és a kora 9. században épültek. Tikal 1. számú temploma (más néven „Ah Cacau (vagy a Kakaócserjék Urának) Temploma” vagy a „Nagy Jaguár Temploma”) 695 körül épült; a 2. számú templom vagy a Hold Temploma 702-ben, a 3. számú templom 810-ben épült; A legnagyobb a 4. számú templompiramis vagy a Kétfejű Kígyó Temploma 72 méter magas és 720-ra datálják. Az 5. számú templom körülbelül 750-ből származik és ez az egyetlen, amelyben sírokat találtak. A 6. számú templom vagy a Feliratok Temploma 766-ban épülhetett.

Az ókori városban királyi paloták is megtalálhatók, továbbá van néhány kisebb piramis, paloták, lakóhelyek és feliratozott kőemlékművek. Még egy olyan épület is látható, mely valószínűleg börtön lehetett, mert eredetileg fa rácsok voltak az ablakokban és ajtókban. Van továbbá hét pálya is, ahol a mezoamerikai labdajátékokat játszották.

Tikal lakónegyede körülbelül 60 km² területet ölel fel, melynek nagy részét még nem tisztították meg vagy tárták fel.

Tikal piramisai közül néhány meghaladja a 60 méteres magasságot.

Hatalmas méretű földmunkák nyomait fedezték fel, melyek 6 méter széles árok formájában ölelik körbe Tikalt a védősánc mögött. Ebből csupán 9 km-nyit térképeztek fel; ez az árok körülbelül 125 km²-nyi területet zárhatott körül.Korábban a földmunkákat felfedező projekt kimutatta azt, hogy a földmunkák aránya nagyon eltérő és azok sok helyen jelentéktelenek voltak védelmi szempontból. Emellett a földmunkák egy része csatornarendszerbe torkollt.

Tudományos expedíció először 1848-ban jutott el ide, de a felderítések a mai napig folynak.

Nagy örömünkre az oda vezető út meglepően jónak bizonyult, így elég jól haladtunk és hamar megérkeztünk a kapuhoz. Itt jegyet kellett vennünk (150/fő) és 20-ért adtak térképet is. Belépéskor elkérték az útleveleinket és felírták, mikor érkeztünk, valamint felhívták a figyelmünket, hogy a belső utakon max. 45-tel menjünk.

A hosszú bevezető út nyílegyenesen vezetett az őserdőn át, az út melletti jelzőtáblák hol jaguár, hol ormányos medve, hol pulyka, hol kígyó lehetséges áthaladására figyelmeztettek.

Megérkeztünk egy hatalmas parkolóba, ahonnan gyalog kellett elindulni a romterület felfedezésére. Mivel lógott az eső lába, és amúgy sem tudtuk eldönteni, hogy milyen idő lesz, meg hogy jól vagyunk-e öltözve, magunkra kötöttünk pulcsikat, kabátokat és zoknit húztunk a szandálba (nehogy megcsípjen valami).

Még indulás előtt a helyi kirakodóvásárban gyorsan vettünk egy-két ajándékot és nekem egy pulcsit, ami a későbbiekben is nagyon jól jött, és szerencsére az eső nem esett.

A bejárat után egy hatalmas ceiba fa fogadott bennünket, a maják szent fája (és  Puerto Rico hivatalos fája).

Az eligazító térképes táblánál eldöntöttük, hogy merre menjünk és nekivágtunk. Az út végig nagyon szép és jó minőségű volt, felettünk az őserdő fái között majmok ugráltak, papagájok csiviteltek. A romterületek álomszépek voltak, látszott, hogy szépen karbantartják őket és folyamatosan fejlesztik a környezetüket. A piramisok tetejére külön épített állványzaton lehetett teljesen biztonságosan feljutni és fentről a kilátás minden képzeletet felülmúlt. Amerre a szem ellátott, csak a zöld lombkorona-tenger látszott, melyből itt-ott kiemelkedtek a távoli piramisok csúcsai. Az állatvilág is nagyon gazdag volt: láttunk kétfajta tukánt, pókmajmokat és bőgőmajmokat, sőt még egy kiváncsi ormányos medvét is - egészen közel jött az emberekhez, nem félt tőlünk.

Kata is elfoglalta magát, csendben "olvasgatta" a spanyol-magyar szótárt, a 60.oldalig jutott :).

A romterület 6-kor zárt, így 5 körül elindultunk kifelé. Nagyon szerencsések voltunk az időjárással: nem volt túl meleg, de még kellemes volt, nem fáztunk és végig megúsztuk az esőt, ami folyton fenyegett minket.

A kocsihoz visszatérve rávetettük magunkat a maradék nachosra, amit korábban vettünk, illetve vizünk is volt még, így valamelyest magunkhoz tértünk. Még befelé láttunk egy éttermet, ami azt hirdette magáról, hogy este 9-ig nyitva van... de zárva volt, így mit volt mit tenni, visszamentünk El Remateba.

Andris szegény még valamelyik korábbi úton nagyon megfázott a légkonditól, ezért a helyi patikába tértek be először Vikivel, hogy zsepit és gyógyszert vegyenek. Ezt követően találtunk egy kis helyi pizzázót, ide ültünk be és rendeltünk egy 12 személyes pizzát, ami bár elég lassan készült el, olyan finom és kevés volt, hogy iziben rendeltünk még kettőt, hogy majd útközben megesszük őket.

Itt megint volt wi-fi, ezért megnéztük, hogy válaszolt-e az autókölcsönzős Douglas Velazquez-ünk, akinek még reggel az utazási irodából írtunk Whatsappon,hiszen ma este kell leadnunk a kocsit a floresi reptéren. Nem jött üzenet, ezért újra írtunk és egyúttal módosítottuk az időpontot is, 8 helyett 9 órát ígérve az érkezésre.

Fél 8 körül indultunk és bár nem voltunk messze Florestől, azért sok időt vett igénybe az út, ráadásul a repteret sem volt könnyű megtalálni. Még egy katonai repülőtérre is megpróbáltunk bemenni, amit - ki gondolná - kedves gépfegyeres őrök vigyáztak, akik aztán elmagyarázták az utat és így nagy nehezen megérkeztünk a terminál tök kihalt parkolójába.

Béci elment, hogy leadja a kocsit, mi kint várakoztunk. Egy idő után én is bementem az épületbe WC-re és láttam, hogy Béci ott beszélget egy biztonsági őrrel és rajtuk kívül sehol senki. Az autóbérlő helyek (Avis, Hertz, stb) mind üresen tátongtak. Mivel még mindig nem tudtunk telefonálni, Béci a biztimen telefonját kérte kölcsön, hogy elérje a mi kölcsönzősünket - sikertelenül. A Whatsapp is, a telefon is kicsöngött, de nem vette fel senki.

Ekkor egy nagyon segítőkész taxis jött oda és ő is próbált mindenfélét, például megállította egy haverját, hogy az ő telefonjáról is próbálják hívni a mi kölcsönzősünket, mert az övén nem volt egység. Oscarnak hívták, jól beszélt angolul. Felhívta a Hertznél dolgozó ismerősét, hogy van-e kapcsolatuk a mi Europcaros kölcsönzősünkkel, de nem volt, így nem maradt más lehetőség, mint hogy kocsival menjünk a szállodába. Oscar annyira rendes volt, hogy azt is felajánlotta: ha sehogy se sikerül holnap reggel sem leadni a kocsit, vigyük el hozzá és majd ő megpróbál kapcsolatban lépni Guatemalavárossal. Azt javasolta még, hogy holnap reggel fél 7-re jöjjünk ide, mert akkor érkezik egy járat és emiatt az összes kölcsönzős kint lesz - talán valamelyik vállalja, hogy átveszi tőlünk a kulcsot.

Hát, nem volt jó érzés és nagyon sajnáltam Bécit, akire ez a feladat hárulni fog. Értünk reggel 7-re jönnek a nemzetközi busszal, azt is ki kell majd magyarázni valahogy, hogy érte még be kell ugrani a reptérre.

Szállodánk, a Posada de la Jungla amúgy nagyon jó helyen, Flores belvárosában van. Olcsó, egyszerű, és ami a legfontosabb: van wi-fi a recepción és a telefonokhoz kaptunk adaptert, így tudtuk őket tölteni. (Eddig az otthonról hozott autós töltőkkel oldottuk ezt meg). 3 szobát kaptunk itt is, rengeteg ággyal és két különböző emeleten. Megkértük Petit, hogy vigyázzon Katára és Andriskára, és lementünk Bécivel a recepcióra, hogy e-mailt írjunk Douglas Velazqueznek a fejleményekről azért, hogy nyoma maradjon: mi megpróbáltuk leadni az autót. A levelet jó sokára sikerült megfogalmazni, Viki Andrissal közben kiment a városba és vissza is értek, mire végeztünk. Ők is átnézték, még javítottak ezt-azt, végül elküldtük.

Elég rossz érzéssel aludtunk el nagy nehezen és jó késő is volt, mire ágyba kerültünk. Holnap nehéz napunk lesz...